Három híres család: az egyik patinás iparosdinasztia, mely csodálatos tradíciót őriz, és visz tovább generációkon át. A másik folytonosan újat kereső, folytonosan önmagukat, kifejezőeszközeiket újrateremtő zseniális férfiak láncolata, legalábbis formálisan, mert minduntalan kiderül, hogy a nő, a feleség, az anya, aki mindent formál és összetart. A harmadik család művészemberekből áll, akik látszólag valamennyien két lábbal a földön járnak, de lényükkel bizonyítják, hogy nagyon messzire lehet elrugaszkodni innen.
A Zwack család keserűje
Először csak azt próbálom megfejteni, hogy miről is beszélnek, ám rövidesen belátom, előbb arra kellene rájönnöm, hogy egyáltalán milyen nyelven folyik közöttük a szó. Miközben ők tökéletes flottsággal cseverésznek, ugyanannál az asztalnál ülve dunsztom sincs, hogy ki, mit mond és miről. Amit e bábeli nyelvzavarban kibogozni vélek, hogy Anne, a mama itt a méhkirálynő, a nagyfőnök, a feltétlen tekintély. Elegánsan, méltóságteljesen ül, szemüvege mögül ki-kivillanó tekintetéből látszik, hogy látszólagos szenvtelensége csupán jólneveltség, és a fegyelmezett forma mögött hihetetlen energiák, szenvedélyek tobzódnak. Tökéletesen odafigyel minden rezdülésre, és egy-egy szóval, megjegyzéssel, gesztussal irányt szab minden családi esemény alakulásának.
Jobbra tőle, éppen mellettem ül a leány, Izabella. Gyönyörű, mélytüzű mediterrán jelenség, mintha valamely Monica Vitti-filmből huppant volna ide. Sodró lendületű, szenvedélyes, szertelen, ugyanakkor érzékeny és roppant finom. Éppen ma ünnepli a harmincegyedik születésnapját, ami, mint mondja, mámoros érzés, mert már túljutott a harmadik X betöltése utáni sokkon, és elképzeli, milyen fantasztikus élményeknek néz még elébe. Anne baloldalán a fiúgyerek, Sándor. Lazán elegáns, ugyanakkor szinte pedánsan szabályos, zárkózott, tekintete hallatlanul nyitott. Érzékelhető, hogy mindent, amit hall, lát, tapasztal, rögtön elrendezi magában, határozott véleményt alkot, de csak akkor szól, amikor annak van valami jelentősége. Szemben vele, a jobboldalon ül finomkockás angolszövet öltönyben, büszkén csillogó szemekkel, megindultságát iróniával leplezve a családfő, Péter. Főként intenzív kézjátékával vesz részt a beszélgetésben, esetenkénti rövid megjegyzései mindig határozottak, ugyanakkor fölöttébb bensőségesek. Spontán folyik a szó belőlük valami kibogozhatatlannak tűnő nyelvezeten, amikor kétségbeesésem csúcspontján hirtelen elszánom magam, és közbevágok:
 |
Könyörgök, legalább azt áruljátok el, milyen nyelven beszélgettek? Ez valami sajátos kifejezésrendszer közöttetek, hogy más ne értse?
Ugyan! merednek rám, aztán felkacagnak. Ez nálunk természetesen alakult így, mivel háromnyelvű család vagyunk, méghozzá praktikus okokból. Veszekedni olaszul szoktunk, gyakorlati dolgokról angolul, ami pedig nagyon személyes, azt magyarul mondjuk egymásnak
Íme, a Zwack család, az elmúlt zaklatott, bolond, össze-visszabarázdált évszázad megannyi elképesztő családtörténetének is egyik legfantasztikusabb, legregényesebb famíliája. Péter, a legendás, nagy, világszerte ismert Unicum-dinasztia leszármazottjaként a negyvenes évek végén, a náci üldöztetések után és a kommunista üldöztetések elől menekült külföldre. Hosszú hányattatás után eljutott Amerikába, ott megházasodott, és öt gyermeke született. Válása után visszajött Európába, és Olaszországban telepedett le. Itt ismerkedett meg Anne-nel, a jeles angol írónővel. Szerelmesek lettek, összeházasodtak, hamarosan megszületett Sándor, majd Izabella, és éltek boldogan Firenze melletti kastélyukban, mígnem jött a magyarországi rendszerváltás híre, és ezen felbuzdulva visszavásárolták a híres Zwack gyárat, Budapestre költöztek.
Most itt ülök a Soroksári úti gyár igazgatói szobájában egy hajdan elkergetett magyar nagyiparossal, egy angol írónővel, két olasz gyerekkel akik minden porcikájukban immár ezt érzik hazájuknak.
Én mindig éreztem valami ösztönös vonzalmat Magyarország iránt mondja alig érezhető akcentussal Anne. Ötvenhat után hónapokig lelki beteg voltam, és arról fantáziáltam, hogy miként tudnék segíteni a magyaroknak. Később, amikor hallottam, hogy változások közelednek az országban, én vetettem fel férjemnek, hogy úgy érzem, itt a helyünk, vegyünk itt egy házat magunknak
Jóformán semmit nem tudtam az országról így Sándor , egyszer láttam egy festményt, ahol három cigány ül a pusztában, és ebből azt gondoltam, hogy ez Magyarország, mégis minden olasz-magyar meccsen, legyen az vízilabda, foci, vagy bármi más, vadul és szenvedélyesen a magyaroknak drukkoltam
Néhány hónapja laktunk itt meséli Izabella , amikor egy olasz barátnőmnek Pest nevezetességei között megmutattam a Fiumei úti temetőt. Ott, a sírok között járva jutott eszembe: lehet, hogy itt nyugszanak az őseim is? Elkezdtem nyomozni, és megtaláltam nagyszüleim, dédszüleim sírját. Nézve a kopott, drága ősrégi köveket döbbentem rá arra, hogy nekem is itt, közöttük, ezen a földön a helyem. Azóta, bárhol a világon kérdezik tőlem, hogy honnan jövök, magától értetődően mondom, hogy magyar vagyok.
Négy évtizedes hányódás közben soha nem mertem gondolni arra fűzi hozzá Péter , hogy valamikor is annál az íróasztalnál ülhetek majd, ahol apám, nagyapám, ez a két csodálatos ember, a cég felvirágoztatói ültek egykor. Minden nap meghatottan lépek azóta is ebbe a szobába. Én magam, úgy érzem, nem vagyok jelentős személy ebben a családi láncban, de büszke vagyok arra, hogy nagyszerű elődök örökségét vihettem tovább, és majd remek utódokra bízhatom a céget.
A szoba berendezése szinte időtlen. Méltóságról, eleganciáról, puritánságról mesél. Veretes íróasztal, tekintélyes fotel a sarokban, emitt, az ajtó mellett ovális tárgyalóasztal, körben kecsesen felfelé ívelő támlájú székek. A falon körben képek. Család, barátok, üzem, gépek, oklevelek, fotók, metszetek, szervesen egymás mellett múlt, jövő, jelen.
Az Unicum folyik, az idő pedig megáll.
Az, hogy valaki Zwackként, egy világhírű márkanévvel születik, hogy egy ilyen patinás család tagja lesz, nem jelent a megtiszteltetésen túl valami korlátot is? Hiszen egy ilyen tradíció meg is határozhatta a sorsotokat, hiszen aligha képzelhető el, hogy ezzel a névvel, ezzel a kötelezettséggel elmehettetek volna asztalosnak, szövőnőnek, kalkulátornak Vagy egyáltalán volt elképzelésetek, hogy mi egyebek lehettetek volna?
Én vagy matematikus, vagy festő lettem volna így Izabella. Az előbbihez van kellő színfantáziám, az utóbbihoz kellő logikám Fordítva sajnos, nem merném kijelenteni
Én focista szerettem volna lenni eredetileg, majd kriminálpszichológus folytatja Péter. Amikor érdeklődtem, azt mondták, hogy tíz évet kéne hozzá tanulnom. Akkor rájöttem, hogy az Unicum ennél gyorsabban fogy. Márpedig én inkább vagyok gyakorlatias, mint türelmes
Nekem mai napig titkos vágyam, hogy egy speciális, nagyon bensőséges vendéglőt nyissak, és én szolgáljam ki a vendéget jegyzi meg Péter.
Jesszus! kiált fel Anna. Ha ez mind teljesült volna, akkor éjjel-nappal ülhetnék a gép mellett, és írhatnám a hosszú regényeket, hogy a családom munkája folytán felhalmozódott adósságokat kifizethessük! Jó, hogy maradtunk az Unicumnál! Egyébként emlékszem, amikor Péter először megkínált ezzel a fura ízű itallal, azt gondoltam, hogy ez egy nagyon kedves, elragadó, de kicsit bolondos fiú, ha ezzel akar egzisztenciát teremteni. Röviddel később aztán átgondoltam, és azt mondta, ez a fiú zseniális, hogy ezzel a fura ízű itallal tud egzisztenciát teremteni mindannyiunknak
Persze, persze, persze tárja szét a karját Péter , itt ez a fura ital, meg úgy, de a lényeg az, hogy ha Anne nem olyan eltökélt, nem akarja annyira, hogy ez a több évszázados tradíció folytatódjék, nem segít át annyi nehézségen, buktatón, én már valószínűleg feladtam volna az egész küzdelmet. Az, hogy ismét világhírű lett a pálinka és az Unicum, mind neki köszönhető.
A lényeg, hogy apu annyira nyitott és megértő, hogy felőle bármilyen szakmát választottunk volna, ellenvetés nélkül maximálisan támogat. Hogy úgy döntöttünk, itt folytatjuk a cégnél, és igyekszünk továbbvinni a hagyományokat, annak kizárólag az az oka, hogy magunkénak érezzük, hogy szeretjük, hogy megtiszteltetésnek vesszük, hogy csinálhatjuk. Szabad akaratunkból tesszük, és ettől szabadok vagyunk.
Négy ember, négy habitus, négy sors, négy mentalitás, négy szuverén egyéniség, mégis van valami nagyon mély együvé tartozás, valami lényegi közösség bennük. Mi lehet ez? A válasz döbbenetesen egyszerű, és pontos.
Szeretjük egymást! mondják egyszerre, egy nyelven.
A Zwack, a Benedek és a Novák család. A róluk szóló teljes írást a Nők Lapja június 6-án megjelenő számában olvashatjátok!
