Lola még a pocakomban volt, amikor először a Balatonon járt. Egy magyarországi villámlátogatás alkalmával Ágota barátnőmék vittek el minket Tihanyba, hogy megmutassuk Alexnak a tavat. Biztosra akartunk menni, így aztán meg sem álltunk a hegytetőig. Az apátság tövében, a kilátónál, egy pillanatra a pocakomra tette a kezét (Alex, nem Gota), és azt mondta: egyszer hármasban is jöjjünk el ide. Pontosan két évet kellett rá várni. De megérte.
 |
Lolababa, ahogy meglátta a nagy vizet, és meghallotta a gyereksereg boldog sikongatását, már tépett is le magáról mindent ruhát, szandált, pelenkát , és vonszolni kezdett a víz felé. Lelkesedése egészen addig töretlen volt, amíg a hullámok csak a lábujjait, majd a lábszárát nyaldosták. Ahogy azonban gyalogoltunk befelé, egyre erőteljesebben kapaszkodott a nyakamba. Amikor pedig a fenekét is elérte a víz, hirtelen, mint egy kismajom, fölmászott a nyakamba. Addigi kétségeim a babaúszás szükségességét illetően akkor és ott menten elillantak. Akkor és ott tudtam, hogy elszúrtam azzal, hogy nem vittem babaúszásra Lolát. Akkor és ott ugyanis eszembe jutott, hogy én magam hogyan tanultam meg úszni hatévesen… Kínok, keservek, halálfélelem és álmatlan éjszakák kíséretében. Szóval Lolával próbáltuk apránként legalább azt megértetni, hogy nyakig vízben lenni jó, és a Tó az ember legjobb barátja. Inkább kevesebb, mint több sikerrel.
A balatoni kultúrkör egyéb elemeivel ezzel szemben sokkal hamarabb megbarátkozott. Úgy is, mint langyos pocsolyák, bogarak, kiskacsák, hattyúk, lángos és hekk. Főként ez utóbbi érdekelte, szigorúan a szomszéd törülközőn sütkérező kedves házaspár tányérjáról, természetesen. Amint megpillantotta a büféből visszatérő középkorú úr papírtálcájáról szinte lecsorgó, paprikás lisztbundában sült halat, csapot-papot, mamát-papát hátrahagyva, azonnal átpártolt szomszédainkhoz, és szerintem még azóta is ott trónolna, ha el nem fogyott volna az ebédjük. Csalogattuk kölesgolyókkal (biofalatok a sült hal ellen na persze), észérvekkel (a hekk nem a Balatonból van, nem is édesvízi hal kit érdekel), szép szóval (alkalmi halláskárosodás csak most, csak nektek). Hiába. Amíg hekk volt, Lola kunyerált. Még szerencse, hogy elegendő egy pillantást vetni babánk külalakjára, bárki rájöhet, hogy otthon sem éheztetjük a gyereket.
A felnőttkörökben is szokásosnak mondható állandó fogyasztáson túl még az innen-onnan kiszűrődő zene érdekelte ilyen nagyon. Nem átallott a legváratlanabb pillanatokban táncra perdülni, mindenféle balatoni büfék zsírfoltos hangszórói alatt. Leginkább az eldobható, szigorúan egynyári popslágerek tetszettek neki, amitől az apja kis híján gutaütést kapott. Alex ugyanis már születése előtt elkezdte Lolababa zenei képzését. A gyerek mára sokkal járatosabb a brit rockzene terén, mint én magam. Úgyhogy amikor a lángossütő felől bömbölt az igényesen hangszerelt a szerelem is napolaj…, és erre kislányunk élénk fenékrázásba kezdett, az apja fogta a fejét. Csak akkor enyhült meg, amikor este a vacsoránál a cigányprímás elhúzta neki az egyetlen angol dalt, amit ismert (The Beatles: Yesterday, mi más?). Amikor pedig Lolának, és csak Lolának felcsendült a Nagy Ho-ho-ho-horgász cimbalomváltozata is, végérvényesen a szívébe zárta a Balatont és zenészeit.
