Zömmel a harmincas korosztály tölti meg az éttermeket, szórakozóhelyeket. Ők, akik az oviban spenótra és a sárgaborsó-főzelékre fintorogtak negyed századdal ezelőtt, amikor 1982. december 11-én, Budapesten, a Népköztársaság útja 80-ban megnyílt az első kínai étterem, a Vörös Sárkány. Mi szülők, Kínát a földgömbről és tankönyvekből ismertük, s a hír hallatán álmodoztunk: egyszer, ha lesz pénzünk, beülünk a kiváltságosok közé, hogy megismerjük e hatalmas ország csodás gasztronómiáját.
És mi van ma? Sétálhatok a belvárosban, indulhatok Sopronból az osztrákokhoz, kereshetem a Nyíregyházáról kivezető utat, Szegeden a Tisza-partot, mindegy, mindenütt, kínai kajáldába botlom. Egyaránt akad bodegaszerű olcsó, és drága, csilivili pagoda-palota. Vagyis, a kínai étel bárki számára elérhető.
A méteres büfében hárman szorongnak, előttük alumíniumedényekben tízféle étel, és rizs külön fazékban. Öreg kínai apró gombákat, húsgolyókat, rizskupacot igazgat. A nő, aki a hátsó falat helyettesítő nejlon alól bújik ki, föltölt egy tálat piros, erős illatú folyadékkal, a harmadik meg rám mosolyog:
Mit kérsz? és pakolja a rizst, mutogat tálról tálra, de választ nem vár rakja, rakja, majd közli:
Nem csok! Csok hatsazs! tányérral a kézben kérlelem, engedjen be, látni szeretném a konyhát, hogy miként sütnek, főznek, de a főnök hajthatatlan:
Nem seretem, menni másik büfé, menni, van, aki sereti fotó, én nem. Jönni ide hétfő jönni reggel, tíz óra, akkor lehet. Itt jó étel van! Piacon nem lehet eladni olyan, ami nem valódi, nem kínából való fűszerrel csinálsz. Kínai ember tudja, milyen kell lenni, sült tofunak, pirított tésztának, rizsnek. Csak jót eszi mondja, úgy, hogy haragudni sem lehet rá. Éget a tányér, fordulok az előttem araszoló, hasonló tálkával egyensúlyozó szép fiatal lány mögé. Szabó Robi kollégám nevet, és egy pohárra mutat, benne fekete lé, még feketébb bogyókkal, mögüle mosolygó szempárral üdvözöl.
Jó étvágyat! Nézed, mi ez? Babfőzelék mondja, és beáll a hálóingek, pizsamák pultja mögé, szürcsöli, kanalazza a szemeket, olyan az egész, mint a ribizliszörpön úszó feketeribizli-szemek. Eszegeti, nem zavarja a fölkerekedő szél, a szálló por, megszokta. Ahogyan azt a férfit sem, akinek étellel teli tányérja a földön pihen, ő meg győzköd egy szőke nőt, vegyen fürdőruhát.
A teljes riportot, amely kínai büfékben és luxuséttermekben készült, a Nők Lapja június 13-án megjelenő számában olvashatjátok!