Helyette elfogadtuk a béklyót, és csöndben belehajtottuk a fejünket az igába. Örömmel tettük, de néha azért sajnáljuk magunkat. Én személy szerint főként akkor, amikor Lola az egyik legelemibb alapjogomat vonja meg tőlem a szabad vásárlás jogát. Na, nem holmi göncök vásárlásáról beszélek, vagy cipő-, esetleg könyvvételről az nem is olyan nagy tragédia, hogy ezeket csak ellopott öt percekben intézem. De azt, hogy az alapvető élelmiszerek megvásárlása is veszélybe kerül, kikérem magamnak.
 |
Hát most van. Csak az a baj vele, hogy nem hajlandó beleülni. Vagyis hajlandó beleülni, csak megmaradni nem. A gyerekek ugyanis nem kedvelik, ha menetiránynak háttal ültetik őket. Miért is kedvelnék? Hiszen akkor úgy hiszik lemaradnak valami nagyon izgalmasról. Szóval Lolám vagy kígyó módjára kitekeredik, és addig fészkelődik, amíg beleesik a kosárba, vagy addig kiabál, amíg kiveszem. Illetve van egy harmadik lehetőség is, de az meg nem annyira kényelmes, legalábbis nekem. Ha a bevásárlókocsi tolása közben ugyanis hetvenöt fokban előrehajolok, hogy birizgálhassa a fülemet, na, akkor elvan a gyerekülésben akármeddig. Kár, hogy így nem tudok vásárolni. Szóval Lola általában hallani sem akar a kocsiról, inkább sorról sorra rohangál, és különböző, számomra tökéletesen szükségtelen árucikkeket pakol a kosárba. Múltkor három csomag pudingport, egy doboz Vegetát és egy pár gumikesztyűt csak akkor vettem észre, amikor a pénztárnál kipakoltam.
 |
Ha ketten vagyunk vele, akkor ketten fáradunk el halálosan. Ha egyedül megyek, akkor csak én. Mostanában sorsot húzunk, hogy ki vásárol, és ki fut a gyerek után. Mindig próbálom megbundázni, hogy Alexé legyen a loholás A múltkor a másfél órás bevásárlótúra alatt mindössze öt percre láttam, az ő feladata volt ugyanis Lola kergetése az üzletben, amíg én igyekeztem villám módjára vásárolni. Egy-egy pillanatra föltűntek a távolban, hol békaugrásban, hol tésztásdobozzal a fejükön, a végén pedig, amíg fizettem, az olcsó napszemüvegeket próbálgatták. Ez a módszer nekem még megfelelne, ha a röhögéstől nem felejtenék el alapvető fogyasztási cikkeket beszerezni. A múltkor például a kenyér, a tej és a joghurt maradt ki. Aztán végül kívül kerültünk a bolton, ahol, mit ád Isten, egy pénzzel működő kisautóval találtuk szembe magunkat. Bedobtuk a százast, letettük a szatyrokat, két percig nyugi volt. Utána viszont Kíméletlen hiszti, fejhangú üvöltés hazáig. A kocsiban harmincnyolc Celsius-fok (a légkondi még mindig rossz), gyerek ordít, tojás törik, apa fújtat, anya haját tépi, és közben mindenki izzad. Lolával, vásárolni, soha többé!
