Ami közös: az igyekezet és az elköteleződés, hogy a régi történetekben meglássák a saját jövőjüket, sőt, még ennél is előrébb nézzenek.
 |
Bednár Brigitta büszke a hatásra, amelyet a pincehegy tett ránk, biztos nem először magyarázza, hogy ezt a helyet a Jóisten is arra teremtette, hogy az emberek tudjanak róla, jöjjenek minél többen, és kóstolják a jóféle borokat. Aztán előveszi a kulcscsomóját, és a fémlappal is elfedett míves, öreg zárba beleilleszti a még a dédnagypapától maradt hatalmas kulcsot.
Brigitta odabent mutatja a tölgyfahordókat, az 1856-ban készült prést, és elmeséli, hogy ő bizony csakis tölgyfaérlelésű bort készít, délelőtt még érettségiztetett, és innen is dolgozatokat javítani megy. Történelemtanár, mégsem mondható, hogy a borászkodás a hobbija lenne. Többről van szó, sokkal többről.
Anyai ágon kétszáz éve van szőlőnk, borunk és persze pincénk meséli. A Polgár családban ennek nagy hagyománya van, és amikor az édesapám benősült, ő vette át a pincét. Jóban volt a dédnagyapámmal, tőle tanult mindent, én meg tőle. Ketten vagyunk lányok, persze, hogy jártunk segíteni, kapálni, de egyikünk sem úgy képzelte, hogy a borászatban lenne a jövője. A nővérem Sopronban él, én meg bölcsész lettem, történelmet tanítok a Rózsadombon, a Móricz gimnáziumban.
Brigitta édesapja, Bednár Imre erdész volt, hivatásos vadász, és nem mellékesen újító, kísérletező, álmodni tudó ember. Életszerető, szorgalmas, alázatot ismerő borászok közt nem ritka az ilyen ember.
 |
Hatvanhárom éves volt Bednár Imre, amikor meghalt, mert egy fiú úgy gondolta, szabad neki száznyolcvannal száguldania az úton.
A mi összetartó, szerető családunkat ez teljesen megtörte meséli tovább Brigitta. Ráadásul megpróbálkoztak azzal, hogy apámat hozzák ki vétkesnek, neki már úgyis mindegy Hát nekem nem volt az! Perre mentem az igazáért. Aztán később fel kellett tenni a kérdést: mi legyen a szőlővel, a pincével? Az lett volna logikus, hogy adjuk el, de én nem akartam. Nem bírtam. Azt hiszem, túlélni is ez a döntés segített. Nekem ezt tovább kell vinnem, mert ez a miénk, mert nem tudnám elviselni, ha ezt is el kellene veszítenem.
Ha Brigitta története csupán a túlélésről szólna, ennek az öreg pincének a zárját már régen más nyitogatná. Az örökséget csak az hordozza el, aki úgy érzi, a sajátját viszi. Nem az apja, az ősei, hanem a saját álmát látja benne. Másképpen nem tudná vinni sem a munkát, sem a vele járó felelősséget és a benne rejlő kockázatot sem…
Kastély a dombok között
Mocsai Lajosról a legtöbben eddig azt tudtuk, hogy kézilabdaedző. Sokan leginkább úgy emlékeznek rá, amint egy-egy nagyobb világversenyen, időkéréskor maga mellé gyűjtötte például a női válogatott tagjait, és a sok kiabálástól szinte teljesen hangját vesztve, euforikusan magyarázott nekik a kispad előtt, erőt, hitet öntve beléjük. Nos, a tekintélyes sportszakember élete egy idő óta átrendeződött. Feleségével olyan vállalkozásba fogott, amely értékmentés és értékteremtés egyszerre.
Felsőmocsolád egy kis Somogy megyei falu, félúton Kaposvár és a Balaton közt, gyönyörű környezetben. Ebben a faluban áll egy kastély, a kastélyban pedig egy középnemes gazdálkodó család élt egészen az államosításig. 1949 karácsonyán, egészen pontosan szentestén foglalták le a kastélyt, telepítették ki belőle a családot, és kezdték meg a könyvtár, valamint a bútorok felégetését
 |
A feleségem családjáról, a Bánó és Kacskovics családról van szó, akik a tizennyolcadik századtól éltek itt, előbb kúriát, majd három ütemben kastélyt építettek kezd Mocsai Lajos a családtörténetbe. Szorgalmas emberek voltak, rendkívül fejlett gazdaságot működtettek, még Bécsbe is szállítottak árut. A nagypapa már reggel négykor felkelt, magához és a fiaihoz is szigorú volt, ha munkáról volt szó. Ezért is szerették őket a falubeliek. Mondanom sem kell, hogy a kastély és a virágzó gazdaság is ebek harmincadjára jutott az államosítás után. Az épületet használták ugyan, óvodának, iskolának, varrodának, téeszirodának, mikor, mi kellett, de költeni nem költöttek rá. A park is megsemmisült, pedig a régi képeken látni, milyen gyönyörű volt. Mert a képek mesélnek! Sok-sok gyerek mindenütt, hol a lépcsőn állnak, nagy masnikkal, rövidnadrágokban, aztán már a nagy tavon csónakáznak fiatalon. Fogatok, hófödte fák, a nyitott verandán kacagó emberek, cséplés. Derű és iparkodás. Tartás.
 |
A feleségem nagybátyja, Bánó Sándor, Amerikából jött haza a kilencvenes években, újságban olvasta, hogy elárverezik a kastélyt folytatja a válogatott egykori edzője. Elment, megvette, csakhogy ő már hetven körül járt, nem bírt ekkora vállalkozásba fogni. Összegyűlt a család, a feleségem testvérei, férjek, rokonok, és mert senki sem vállalta a felújítást, magunkra maradtunk a megvalósítással. Na, ennek a munkának a teljes része jutott a családunknak, a feleségemnek, Virginiának, és elég sok időbe telt, mire én is meggyőztem magam, hogy így legyen. Sportoló voltam, 1978 óta tanítok a Testnevelési Főiskolán, harminc éve vagyok edző, tíz évet dolgoztam a Bundesligában. A feleségemmel négy gyereket nevelünk, mindig is a család eltartása volt az elsődleges célom, feladatom. De most rá kellett jönnöm, hogy van, ami fontosabb. A megtartás. A gyerekeink számára megőrizni a családi múlt egy darabját és továbbadni nekik. Amikor döntöttünk, minden addigi, sőt, későbbi tartalékunkat mozgósítva belevágtunk a felújításba.
Egy barokk kúria felújítása, különösen, ha évtizedekig nem költöttek rá, hatalmas feladat. De az sem kisebb, hogy az ember kitalálja, mit kezdjen majd vele, hogyan működtesse. A Bánó Mária Kastélyszálló már fogad vendégeket, hamarosan egy egész busznyi vendég látogatására is készen állnak. Tréningek, konferenciák, pihenő vendégek, kiállítások, edzőiskola szerepel a tervekben. A mediterrán környezet gyönyörű, a kastélynak meg lelke van, mint minden olyan épületnek, amelyben boldogok voltak, akik ott éltek, és szeretik a mostaniak is.
A két teljes interjút a Nők Lapja június 27-én megjelenő számában olvashatjátok!
