Ellátni egész a Dunáig, át Budára. Ő viszont a régi Garay teret látja, a Chicagót, ahogy alvilági körökben nevezték a környéket, kedvencét, a Pálmai cukrászdát, és a házukat, aljában a kocsmával, ahova az egész utca járt.
Számomra ez egy emblematikus városrész, engem rengeteg élmény köt a Keletihez, hiszen harmincöt éves koromig itt éltem ezt még a földszinten, a pályaudvar főbejáratánál mondja egy szuszra, ahova megbeszéltük a találkozót.
Múltat idézni jöttünk, valóra váltani egy gyerekkori álmot, emlékezni az épület által.
Csodálatos volt, hogy végigkísérhettem ennek a térnek a teljes átváltozását. Például itt voltam, amikor megnyitották a metrót. Az emberek özönlöttek megnézni, engem is magával sodort a tömeg, a szervezők meg kiabáltak, hogy hé, nyugalom, a metró nem zár be, nem csak ma lehet használni! Mindennap elmentem az épület előtt, erre jártam iskolába, és imádtam a régi, kék neon órát. Az egy nagy jelkép számomra, pedig már vagy tizenöt éve lecserélték. Lehet, hogy nem illett a Keleti arculatához, de nekem az jelenti a gyerekkoromat, és hiányzik, hogy már nem láthatom. Igazi budapesti különlegesség volt a kéksége, és az, hogy a Rákóczi út túlsó végéről is látszott!
A pályaudvar peronján sétálunk, segítőink, a MÁV munkatársai kísérnek minket fotós kollegámmal ahhoz a lakattal lezárt vasajtóhoz, amely a tetőre vezet.
Szenzációs figurákat ismertem meg itt folytatja Eszter a szembejövő színes tömeget figyelve. Egyrészt a kocsmából, ahová rendszeresen kijött a rendőrség éjszaka. Mindig volt valami balhé, de ennek ellenére én, kislányként sosem féltem a részegektől. Elfogadtam őket olyannak, amilyenek. Teljesen természetesek voltak számomra. Apámat nagyon szerették errefelé, mindig adott pénzt, ha kértek tőle egy felesre Itt volt a Ferjáncz papíros üzlete, neki híres autóversenyző lett a fia. Mautner néni, a piaci kofa, aki fakanalat, lábost árult Mind bennem vannak, hordozom őket magamban. Képzeld! Az újságos még emlékszik rám, a kislányra a Garay térről. Három-négy évente eljövök ide, pedig már abszolút szétrobbantották a környéket.
Inkább vegyes érzésekkel tölt el. De biztos, hogy azt mondanám a fiatalkori önmagamnak, hogy ne felejtse el soha, hol nőtt fel, tartsa meg emlékezetében a gyerekkora helyszíneit. Ez fontos! Ugyanúgy, ahogy fontos megőrizni a fiatalkori álmokat is.
Te miről álmodoztál, miközben erre sétáltál?
Arról, hogy színésznő leszek. Mindenáron. Oscar-díjas.
A Kossuth-díjas nem jó?
De mosolyog vissza a rozoga falépcsőről (tavaly tüntették ki a díjjal a szerk.). Nekem a munka a legfontosabb ma is. A mindenáronság kicsit csillapodott ugyan bennem, elkezdtem más dolgokra is figyelni, kinyílt számomra a világ. Például harminc évig nem szerettem nyaralni, most már iszonyúan vágyom rá. De a feltöltődés is csak azért fontos, hogy utána jobban tudjak dolgozni. Feladatból hál Isten, nincs kevesebb.
Kiskorodban is mindent ezer százalékkal csináltál?
Csak, ami érdekelt. Ha valami nem izgatott, azzal nem foglalkoztam. Szerencsére, mióta dolgozom, mindig nagyon jó műhelyekben fogadtak be. Kaposvár, Katona, Krétakör
Nehéz volt egyikből a másikba átlépned?
Természetes volt, egy pillanat alatt döntöttem az összes alkalommal.
Kezedben tartod a sorsod?
Ehhez ragaszkodom.
Messzi tájakra vágyott a fiatal Eszter, ha már egy pályaudvar mellett nőtt fel?
Nem, de az is megadatott: nagyon sokat utazhattam a színházzal Franciaországtól Amerikán át Koreáig. Tegnap jöttem meg Athénból, és ma utazom tovább Pécs mellé egy kis faluba, Váraljára, egy színházi táborba. Munkatáborba, ahogy mi hívjuk.
Férfiakról álmodoztál?
Persze, de érdekes, hogy sosem randevúztam itt az óránál Pasikban is mindig meghódítottam azt, akire vágytam.
Akárcsak a csigalépcsőket, pedig nem volt kevés. Porosan, koszosan érünk fel, de a látvány és az élmény kárpótol mindenért. És Eszter tekintete. Ragyogó zöld. Az Angyal-szobrok hófehérek. Mindjárt kilenc óra mutatná a kék neon óra. Még jó, hogy kilencre beszéltük meg azzal a bizonyos fiatalemberrel.
Kívánságteljesítő címlaptémánk további epizódjait a június 27-én megjelenő Nők Lapjában olvashatjátok!