Aktuális

Senora, jövõre is lesz Carnaval!

Nyolcadik, utolsó rész, melyben búcsúzni kéne, de nem megy. Helyette fölidézek találkozásokat, melyek talán másoknak is üzennek. Arcokat, akik már mindig ott lesznek az emlékezésem moziján. Csak be kell csukni a szemem…

Igen, ez a stáblista. De csak a filmnek van vége. Az utazásunk, mindannyiunké – odakint és idebent – nem ér véget…





„Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik…” A híres-neves kolumbiai, señor Márquez tollát vezették e sorok, amikor önéletrajzi regényét írta. Itthon meg ismerjük a mondást: „Messziről jött ember azt mond, amit akar…” Hát így, ezen a keskeny ösvényen egyensúlyoz minden mesélő…
Amikor sok hét után abból a februári forró nyárból hazaérkeztem, sokáig olyan voltam, mint a kis vakond. Meg az anyukája… Hátha nem ismerik a történetet, elmondom.

Nőtt, növögetett a kis vakond, míg egy nap az anyukája azt mondta, gyere, mutatok neked valamit. És fölvitte a vakondtúrás fölé a fényes világba. Nézeget, szaglászik a kis vakond, hunyorog boldogan, ilyen szépet még nem látott.
– Mi ez a meleg, mama?
– A Napocska, kis vakond.
– Hát ez a finom illat?
– Ezek a virágok, kis vakond.
– És ez a selymes itt alattam?
– Ez a fű, kis vakond…
Kinézegetik magukat, mennek vissza a föld alá, a kuckójukba. Hallgat a kis vakond, aztán megszólal:
– Mama, itt lent hideg van…
– Igen, kis vakond, hideg van.
– Virágok sincsenek…
– Nincsenek, kis vakond.
– És a Napocska se világít…
– Bizony, sötét van kis vakond.
– Mama, akkor miért élünk mi itt?
Hallgat a mamája, aztán megsimogatja a kisfia fejecskéjét:
– Mert ez a hazánk, kis vakond…

Így. Valahogy így hoztam haza lassan a lelkemet. Mert az még ott volt. Los Roches smaragdzöldből azúrkékbe, türkizzöldbe váltogató tengeröbleiben, ahol úgy lopják ki a málé pelikánok szájából a halat a sirályok, mintha tanulták volna. És ott ült a Compadre billegős székein Barranquilla éjszakájában, vagy táncolt reszkető inakkal, pihenés nélkül barna fiúk karjában…
Úgy jártam, mint a tibeti teherhordó. Ment, ment nehéz terhével, egyszer csak megállt. Állt hangtalan. A kérdésre, miért nem megy tovább, azt felelte, meg kell várnom, hogy a lelkem utolérjen.

A teljes búcsút a Nők Lapja július 25-én megjelenő, 30-as számában olvashatjátok!





Még több az e heti Nők Lapjából:





• Érzelmes utazás »
• Szépségsebészet a piacon »
• 7 érv a kapor mellett »
• Csisztu Zsuzsa és a kis Kókuszfejű »
• Senora, jövőre is lesz Carnaval! »
• “Aggódósanyuka” jelenti »
• Kóstoló a teaházak utcájából »
• Hála lopásért, betörésért »
• Hétköznapok a vizeken » 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top