nlc.hu
Aktuális
Szüntelen harcban: anya és lánya

Szüntelen harcban: anya és lánya

Amióta az eszemet tudom, biztos vagyok abban, hogy nincs szebb, melegebb, erõt adóbb kapcsolat, mint anyáé és lányáé. Beszélgetõpartnereim is biztosan így érzik, mégis évek óta háborúznak.

A LÁNY

– Hirtelen felindulásomban jelentkeztem kávépartnernek – mondja kesernyés mosollyal Klára (nem így hívják, de a „családi szennyest” nem meri nyíltan vállalni ekkora nyilvánosság előtt). – Azért küldtem neked e-mailt, mert az egyik cikkedben azt írtad, hogy az igazi édesanyák még akkor is a gyerekük mellett állnak, ha az egész világ a fiuk-lányuk ellen fordul. No, ez a mondat késztetett ellenkezésre, hiszen az én sorsom arra példa, hogy egy maximalista anya akkor sem ismeri el a gyermekét, ha azzal (nevezetesen: velem) a világ elégedett. És nem vagyok a „nyomorommal” egyedül! Jó néhány barátnőm jár hasonló cipőben…

– Maradjunk a te történetednél! Mit kifogásol édesanyád? – kérdezem csöndesen, mivel Klárának már a beszélgetésünk második percében csupa könny a szeme.

– Hosszú a lista – legyint szomorúan –, de kezdjük a legfontosabbal! Ő azt várta, hogy én, a kitűnő tanuló, látványos karriert csinálok majd. Szerinte Strassburgban kellene Magyarországot képviselnem, vagy Németországban-Angliában illene rengeteget keresnem sikeres üzletasszonyként, bár ma már azzal is beérné, ha egy milliárdos német vagy angol pasas feleségeként villognék. De én egyik álmát sem valósítottam meg! Hiszen egy csóró magyar mérnök felesége lettem, és még azt a „felelőtlenséget” is elkövettem, hogy huszonnyolc évesen gyereket szüljek. Aztán idén januárban megszültem a másodikat, és ha lenne elegendő anyagi erőnk, sürgősen vállalnánk egy harmadikat is. Tudod, mit mondott anyám, amikor ezt meghallotta? Leveszi rólam a kezét, mert olyan lányt nem érdemes segíteni, aki nyúlfarmot akar csinálni az otthonából…

– Lassítsunk! – kérem, mert Klára olyan idegesen hadar, hogy alig értek valamit. – Kitűnő tanuló voltál, mégsem szereztél diplomát? Nem tölthetsz be felelős állást?

– Ugyan! – legyint dühösen. – Közgazdász diplomám és felsőfokú nyelvvizsgám van angolból meg németből. Csakhogy Frankfurtban rájöttem a sok szingli kolléganő között, hogy számomra nem az a legfőbb életcél, hogy vadul trappoljak fölfelé a hivatali ranglétrán. Sokkal inkább az, hogy szép családom legyen. Miért ne lehetne nagy családja egy tanult nőnek? Miért hiszi anyám, hogy a több gyereket nevelők agyatlanok? És mondd, miért ne csinálhatnék később karriert, amikor a gyerekeim már óvodások-iskolások?

Aztán az indulatokkal-könnyekkel teli előadásból szépen kikerekedik egy eleinte szép, később szomorú történet… Klára épp betöltötte a nyolcadik évét, amikor az édesapja elhagyta őket – egy fillér tartásdíjat sem fizetett! –, de édesanyja annyit dolgozott-hajtott, hogy a kislánynak nem változott az élete. Zongora, nyelvórák, tenisz. A mamának nemigen volt ideje a lányára, ám egy nagy cég kereskedelmi igazgatójaként keresett annyit, hogy Klára egy egész nyáron át angolt tanulhatott Londonban, és a diploma megszerzése után egy évig Frankfurtban dolgozhatott (anyai közbenjárásra). Bár ezt a frankfurti munkát később nagyon megbánta az édesanya…

– Ott ismerkedtem meg a férjemmel, aki egy nyelvtanfolyamon sínylődött, és olyan pocsékul érezte magát, mint én a munkahelyemen – meséli Klára. – Amikor egy este szomorúan rám nézett, és azt mondta, hogy jobb lenne otthon, váratlanul ordítani kezdtem. „Te panaszkodsz? Én egész életemben egy anyám által űzött, szófogadó versenyló voltam, akit most ide száműzött a gazdája! És olyan idegennek érzem magam, mintha az Antarktiszra zavart volna!” Ilyesmit üvöltöztem, majd bőgni kezdtem. Azt hiszem, sok-sok év jókislányságát bömböltem ki magamból… Ő szánakozva nyugtatgatott e roham alatt, nem gondolta, hogy az ártatlan mondatával egy évtizedek óta lezárt palackból rántja ki a dugót. Aztán hajnalig beszélgettünk. És a következő hónapokban rájöttem, hogy nem a saját életemet élem. Arra is ráébredtem, hogy nem kell mindig úgy élni, öltözködni, viselkedni, ahogy anyám elvárja. Szóval Németországból nem én, hanem egy saját akarattal rendelkező, boldog-szerelmes lány érkezett haza. Anyám őrjöngött, mégsem vállaltam el az általa kiválasztott „menő” állást, inkább magam találtam egy viszonylag testre szabottat, és huszonhat évesen férjhez mentem a „bunkó mérnökömhöz”. Anyám úgy viselkedett az esküvőn, mintha az angol királynő venne részt a lovásza lagziján…

– Az unokák sem oldották a feszültséget?

– Általuk még többet lehet engem kritizálni. Amúgy mindkettőjük születésekor külföldön volt. Én a férjemmel szültem, majd szülés után a csupa szeretet anyósom jött be könnyes-boldogan a szülőszobába. Ő tanítónő, anyám mégis úgy bánik vele, mintha analfabéta lenne… És hiába van szép házunk, anyámnak az sem tetszik. Mert vidéki, mert én ott „lesüllyedek”, és az unokái is el fognak bunkósodni. Pedig jól érzem magam, sok a barátunk, nagy a társaságunk. Persze, a hétköznapok nehezek: megállás nélkül robotolok a kicsik körül, amit anyám azzal könnyít meg, hogy gyakran közli velem telefonon: ha lett volna eszed, most Frankfurtban vagy Londonban élhetnéd a sikeres-elegáns üzletasszonyok életét… Aztán, ha találkozunk, hallgatunk. Tele vagyok fájdalommal, de nem merem megfogalmazni. Vastag fal van közöttünk! Közben tudom, hogy neki köszönhetek mindent, ám a látogatása után mindig végigbőgöm az éjszakát. Mondd, miért bántjuk egymást szavak nélkül is?







AZ ANYA


– Ne kérdezzen, mondom magamtól! – jelenti ki ugyanabban a zuglói kávézóban a feltűnően elegáns, ötven körüli édesanya. Rögtön kapucsínót rendelünk, közben próbálom a szinte tapintható feszültségét oldani, de a kísérleteim sorra kudarcot vallanak. Aztán eljön az igazság pillanata. – Nézze, kedvelem a cikkeit, de ennek ellenére pert fogok indítani a lap ellen, ha az írása alapján valaki rám ismer – közli komolyan.

– Kedves asszonyom, az általam kezdeményezett kávézásra önként jelentkeznek az olvasók! A lánya jelentkezett. Ha gondolja, megjelenik a felnőtt gyermeke álláspontja az ön kiegészítése nélkül…

– No, ezt nem akarom! És nem csak magam miatt! Rengeteg olyan szülőt ismerek, akinek hasonlóan hálátlan gyermeke van. Például az én kulturált-rendes élettársam fiai éppolyan hálátlanok, mint a lányom. Ő is azt a hibát követte el, amit én: mindent megadott. Az én esetemben úgy is fogalmazhatunk, hogy hosszú éveken át csak a lányomért éltem. Ez hiba? Valószínűleg… Nekem a diploma megszerzéséig – tizenöt évig! – nem volt senkim, minden férfit elhajtottam, mert egyetlen cél lebegett a szemem előtt: az ő boldogulása.

– Boldogsága vagy boldogulása?

– Az utóbbi – vágja rá határozottan. – Aki nem boldogul, aki nem képes biztos egzisztenciát teremteni, az a mai világban boldog sem lehet. Ne szépítsük a valóságot! Anyagi gondok és pelenkahegyek közepette nem sok öröm terem. Én mindent elkövettem azért, hogy a tehetséges és valaha szorgalmas lányom sikeres felnőtté váljon – olyanná, aki férfitámogatás nélkül is megél –, de ő nem kért ebből. Nagyon fáj, hogy nem vitte semmire! Minden találkozásunk után végigsírom az éjszakát… Egy falusi házban mos, főz, takarít, szoptat, és mire visszamegy dolgozni, szépen elfelejt mindent. Arról már ne is beszéljek, hogy most azt vette a fejébe, kellene egy harmadik gyerek! No, ha azt megszüli, akkor vége a karrierjének… Ezért robotoltam éveken át napi tíz-tizenkét órát?

– De az unokáinak biztosan örül.

– Hogyne! Csodálatos kis kölykök, de nem úgy nevelődnek, ahogy én helyesnek tartom. A lányom mindent megenged, egyáltalán nem fegyelmez. Nő a gyerek, mint dudva a réten.

– És ön nagymamaként segít?

– Egyrészt nem tudok, mert rengeteg a munkám – sokat utazom –, másrészt nem is akarok. Tudomásul vettem, hogy a lányom a maga útját járja. Ez nem az én utam… És hogy a csudába segítenék a gyerekei nevelésében, amikor teljesen összezavarodtam! Értse már meg, hogy halálosan csalódtam, és egy csalódott embernek nincs kedve gügyögni! – mondja (kiáltja), miközben a szigorú szempár könnyekkel telik meg.

(Én tehetetlenül nézem, eszembe jut Salamon király, akinek olyan jó volt, mert mindig igazságot tudott tenni. Ráadásul zavarba jövök: a könnyes szemű anya olyan kísértetiesen hasonlít a lányára, hogy hirtelenjében nem tudom, melyikük néz rám fájdalmas haraggal.)





Még több az e heti Nők Lapjából:





• Csupa-csupa csirke » 
• Fóliázott világ? » 
• Haumann Petra és Máté: egy pályán, ketten »
• Szex az exszel »
• Egy különleges nyári nap… » 
• Hogyan neveljünk boldog férfit? »
• Zugorvos vagy sztársebész? »
• Utaztam a világ legnagyobb óceánjáróján »   

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top