Elvonási tünetek

Május végén ragasztották ki a bölcsődében az értesítést arról, hogy nyár közepén egy hónapra bezárnak. Világos beszéd, gondoltam én, akkor itt egy megoldásra váró probléma. Egy hónap szabadságról a legtöbb munkahelyen álmodni sem lehet. Gyorsan kiírattam két hetet, ez volt a maximum, amit a Hírigazgatóság zord urai még hajlandók lenyelni. Ezzel maradt két hét. Két forró, ragacsos nyári hét. Híradó forró, ragacsos nyári heteken is van, mint ahogy a reklámszakma sem megy nyaralni. Szereznünk kellett tehát valakit – valakiket –, akik nemcsak hogy elvállalják a Lola-felügyeletet, hanem még örülnek is neki. Akik egész évben ezekre a forró, ragacsos nyári hetekre várnak. A nagyszülők! Hát persze! Hiszen már nem Belgiumban élünk, kilométerezrekre nagymamától és nagypapáktól. Két gyors telefon, és kiderült, naná, hogy mindkét hétre van boldog, önkéntes jelentkező. Lola egy hétre vidékre megy a nagypapához, a második egy hétre pedig külön bejáratú, bentlakásos angol nörszöt kap, a nagymama személyében. Ez volt a terv, és mi magabiztosak voltunk.

Egészen addig, amíg eljött az első forró, ragacsos nyári hét. „Mama brümm, brümm”, mondta nekem reggel izgatottan majdnem-kétéves lányom. Vagyis, mama visz a nagypapához Kaposvárra, autóval. Már hétfőn, a kocsiban elbőgtem magam. A gyerek előtt. Nem vagyok rá büszke, de hát mit csináljak. Mi lesz velünk Lola nélkül szombatig?! Merthogy vele mi lesz, azt pontosan tudom. A végkimerültségig játszik Frank kutyával, pancsol a felfújható medencéjében, agyonhomokozza magát, és pirospozsgásra csúszdázza a fenekét az udvaron. Ez mind meg is történt. És ezenkívül még a következők: tetszés szerinti időpontokban Minimax-nézés, túró rudik fogyasztása számolatlanul, nagypapa terrorizálása reggel hattól este fél kilencig, városi séta kizárólag karba véve, babakocsi egy hétig elfelejtve. Egyszóval remekül érezte magát. Naná, öt nap masszív Lola-uralom. Melyik Lolának ne tetszene? Ellenben drága apám hangjából, noha próbálta rejteni, némi erőtlenséget véltem kihallani az esti napértékelő telefonbeszélgetések alkalmával. Gyanúm beigazolódott, amikor az élettársa elárulta, hogy Lola lefektetése után minden este megivott egy hosszúlépést, majd menthetetlenül elaludt a tévé előtt a kanapén.





Most nem ecsetelném hosszan, hogy mi ketten Alexszal hogy bírtuk a Lola-hiányt. Úgyis tudjátok. Keservesen. Alhattunk volna reggel kilencig, hétkor mégis kipattant a szemünk. Elmehettünk volna kocsmába/étterembe/moziba vagy csak úgy, csavarogni minden este, de csak két vacsorára futotta a hirtelen támadt romantikus lendületből. Ellenben péntek este már alig bírtam elaludni, olyan izgatott voltam, hogy másnap látom Lolánkat. Negyed nyolcra húztam az ébresztőórát, de már fél hétkor talpon voltam. A Kaposvárig vezető kétórás úton minden kamionos és kirándulókkal megpakolt kombi személyes ellenségemmé vált, amiért másodpercekkel meghosszabbította agóniámat. Mint egy szenvedélybeteg. Elvonási tüneteim az égig értek azon a kétszáz kilométeren. Tajtékoztam, hogy milyen lassan épül az M7-es dél felé. Hiszen ha kész lenne, azzal is nyernék, legalább tizenöt percet. Tizenöt boldogságos percet!

Amit nem tudtam közben, az az, hogy Lola ugyanilyen izgatottan járkált fel-alá szombat reggel. Hogy előző este végre megnézhette a Híradót, és amikor meglátta a mamáját, tapsolni kezdett örömében. Repdesett a nagyapja, a játékai és a tévé között, és büszkén mutatta minden jelenlévőnek, hogy az a néni a sok smink és komoly kosztüm alatt, az ő anyukája. Meg azt sem tudtam, hogy az elmúlt egy hétben minden reggel elrendezte a hűtőmágneseket. Négyet elnevezett mamának, négyet pedig „daddy”-nek. És azt játszotta, hogy ott vagyunk mi is Kaposváron. Hogy a reggeli tejét csak úgy volt hajlandó meginni, ha a nagypapa átönti a csőrös pohárba. Mert a cumisüveg az a mama privilégiuma.

Szóval mi is hiányoztunk neki, ez nem vitás. Igaz, ezt már azelőtt tudtam, hogy apu bármit mesélt volna. Mert ahogy beléptem, úgy ugrott a nyakamba, hogy még most is fáj. Szorított, el sem akart engedni. És csak izzadtunk, izzadtunk, míg teljesen eggyé nem olvadtunk. A baba meg a mama.