Aktuális

Tudok szoptatni, mert bízom magamban!

Múlt héten a gyermekágyi depresszióról beszélgettünk, most következzen egy újabb mérföldkõ: a szoptatás kérdése. Irsán Rita immár a harmadik kisbabáját táplálja természetes úton, anyatejjel…


Koronczai Lilla: A leveledben még arra kerested a magyarázatot, miért nem sikerült az első gyermekedet elég hosszú ideig szoptatnod.


Irsán Rita: Nemcsak az volt a baj, hogy nem tudtam elég hosszú ideig szoptatni, hanem az is, hogy nem indult be rendesen a tejem. A kisbabám csak az első néhány héten kapott kizárólag anyatejet, aztán tápszerhez kellett folyamodnom. Sokáig szenvedtem emiatt, és ezerszer feltettem magamnak a kérdést: miért történt ez meg velem? A lányom ma már nyolcéves, és én úgy érzem, nem győzi bepótolni ezt a hiányosságot.


Lilla: Mire jutottál?


Rita: Rengeteg oka volt. Részben fizikaiak. Fiatalon szültem, a mellbimbóm meglehetősen lapos volt, így nem sikerült jól mellre tenni a babát. Aztán kisebesedett, még vérzett is, és a kórházban a csecsemős nővérek rábeszéltek a bimbóvédőre. Így viszont nem kapott elég ingert a mellem a megfelelő tejtermeléshez. A gyerekorvos szerint az is baj lehetett, hogy kicsik voltak a melleim.








Hoppál Bori
Hoppál Bori testtudat-oktató: Mindig felháborít, ha valaki, főként egy szakember, felelőtlenül dobálózik olyan ítéletekkel, hogy kis mellből nem lehet szoptatni, hiszen a gyakorlatban ezerszer bebizonyosodott, hogy ez nem igaz. Az is legalább ekkora hiba, ha a kismamát azzal ijesztgetjük, hogy már az édesanyja vagy a nagyanyja se tudott szoptatni, neki sem fog sikerülni. Ezek a mondatok nagyon veszélyesek lehetnek. Befészkelik magukat a tudatba, és csak idő kérdése, hogy mikor kezdenek negatív irányban hatni.


Rita: Én is arra jöttem rá, hogy a tudatban játszódik le minden. A testünk nem gombnyomásra működik. Attól, hogy megszületett a kisbabám, még nem fogok tudni automatikusan szoptatni. Ahhoz akarat kell, tudatos hozzáállás, a technikák ismerete. És ami a legfontosabb: támogató környezet. Ez hiányzott nekem leginkább. A gyermekorvosunk nemhogy nem segített, de még nekem kellett könyörögnöm neki, hogy ne írja fel azonnal a tápszert. Legalább hat hétig hadd próbálkozzam az anyatejes táplálással. Beleegyezett, amennyiben hétről hétre produkáljuk az előírt súlygyarapodást. Egyedül a védőnő volt, aki valamennyire segíteni tudott nekem. Anyu a háztartásban ugyan nélkülözhetetlenné tette magát, de ha azt látta, hogy minden nyekkenésre mellre teszem a babát, rám szólt: úgy hozzászoktatom, hogy a végén még az utcán is kérni fogja, aztán kapkodhatom elő a mellem. Ugyanez volt a férjemmel is. Nem hitte el, hogy jól csinálom, amit kell. Ha sírt a baba, azonnal pánikolni kezdett, és hozta a cumisüvegben a teát. Attól kezdve ugye lőttek a szoptatásnak. A legnagyobb baj az volt, hogy gyereknek néztek, én meg nem bíztam még magamban annyira, hogy fel merjem vállalni, amit az ösztöneim diktálnak. Mindenki mást mondott, egy idő után teljesen megzavarodtam, csak álltam ott kiszolgáltatottan, tehetetlenül.


Bori: Vérzik a szívem, amikor ilyen történeteket hallok. Itt van egy fiatal anyuka, aki mindenáron szoptatni szeretne, és könyörögnie kell a gyerekorvosnak, hogy megtehesse. Hát nem az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy az orvos segítsen ezen a mamán, és a védőnővel összefogva megtanítsák szoptatni? De nem, egyszerűbb tápszert felírni. Felháborító!
A másik, amit nagyon fontosnak tartanék, az a várandósság alatti felkészítés. A szülésre ma már sok kismama tudatosan készül, de hogy mi vár ránk az anyaság első heteiben, arról ezeken a foglalkozásokon szinte soha nem esik szó. Aztán ott állunk tehetetlenül, és kellő tudás híján az egész egy kellemetlenségekkel teli rémálomnak tűnik. Pedig ha az anyuka tudja, hogy a kisbaba sírása nem azt jelenti, hogy valamit rosszul csinálunk, hanem természetes jelzési módja az apró fizikai kellemetlenségeknek; ha fel van készülve arra, mivel jár a szoptatás, ha nem rémül meg, ha kisebesedik a mellbimbója, esetleg még vérzik is, ha ismeri a gyógyítás technikáit – be kell kenni a bimbót egy kis anyatejjel, és szellőzni hagyni –, akkor ez a viszonylag nehéz időszak is boldogabbá válna. A várandós-tanácsadáson gondot kellene fordítani arra is, hogy megvizsgálják a kismama mellét, és előre megtanítsák, hogyan tegye majd mellre a babát.


Lilla: Az sem árt, ha még a kórházban jó kezekbe kerül az ember. Nekem szerencsém volt. Egy ápolónő észrevette, milyen keményre duzzadtak a melleim, és odavezetett egy fejőgéphez, amelyik megszívta, így segített a kellemetlen, feszítő érzésen. A puhább mellet a baba is könnyebben be tudta kapni. Fejni – akkor még az volt a divat – az anyukámtól tanultam meg.


Rita: Én is úgy gondolom, hogy a nagymamák és dédnagymamák tudásához kellene visszanyúlnunk, akiknek az idejében még természetes dolog volt a szülés. Ők nem felejthették el, mi a teendő például a szoptatásnál, hiszen nem volt kéznél tápszer. Gyanítom, hogy az etetések idejét sem az óramutató állásához viszonyították. Az én dédnagymamám például bába volt, és a nagymamát, mihelyst nagyobbacska lány lett, vitte magával a falubeli szülésekhez, hadd tanuljon. Ez ma nagyon hiányzik.







Irsán Rita



Bori: Pontosan ezért lenne fontos, hogy egymás példáján okuljunk. Merjünk kérdezni az ismerős nőktől, kismamáktól, anyáktól! Jó lenne, ha mernénk nyíltan beszélni egymás előtt a testünk, lelkünk történéseiről, a problémáinkról! Persze amíg a szoptatásnál is el kell bújnunk az idegen szemek elől, addig ez nehéz.


Lilla: Úgy látom, Rita egyáltalán nem bújik el előlünk, boldogan eteti a babát, amíg beszélgetünk. Azt írtad, a második gyermekedet már huszonhat hónapig szoptattad. Mi történt közben?


Rita: Felnőttem a feladathoz. Amikor várandós lettem Dórival, elhatároztam, hogy a sarkamra állok, és nem vettem cumisüveget. Alaposan felkészültem, mindent elolvastam a szoptatásról, amit csak lehetett. Azt, hogy megtanultam, milyen az igény szerinti szoptatás, a Kismama újságnak köszönhetem. Azt pedig, hogyan kell elővarázsolni a mellbimbót, és a baba szájába dugni, egy barátnőmtől lestem el. Ma már én is adok tanácsokat más anyukáknak. Arra buzdítom őket, hogy figyeljenek a gyermekükre, mert ők pontosan tudják, mire van szükségük, és jelzik ezt. Azt is tudom, hogy felesleges a méricskéléssel idegesíteni magunkat. Minden baba másképp fejlődik, és mi sem eszünk minden étkezéskor ugyanannyit. Bőven elég hetente, kéthetente a tanácsadáson megmérni a babát. Azt sem írom alá, hogy nem szabad őket éjszaka magunk mellé fektetni. Mi bizony egy ágyban alszunk mindhárom gyerekkel, mert így érzik biztonságban magukat, és a kicsit is bármikor megszoptathatom, ha kéri. S van még valami: semmiféle házimunka nem tud eltántorítani attól, hogy néha szánjak magamra egy kis időt, mondjuk, kezembe vegyek egy könyvet. Megfigyeltem, hogy ez a kis töltekezés többszörösen megtérül.


Bori: Nagy öröm hallgatni, amikor a női bölcsesség életre kel, és félretol minden ember generálta okoskodást. Csak hinni kéne magunkban, és látni ilyen mintákat, mint Ritáé. Egészen fiatalon ugyan még elbátortalanította a környezete, de aztán nagyon helyesen, nem hagyta magát. Megerősödött amelyet anyai ösztönnek hívunk. Gratulálok hozzá!






 Beszélgess velünk!


Ha kedvet érzel ahhoz, hogy bármilyen, a nőiességet érintő problémádról elbeszélgess velünk, jelentkezz a következő e-mail címen: l.koronczay@sanomabp.hu. Szeretettel várunk!

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top