Kedves Soma!
31 éves vagyok, a férjemmel élek már 7 éve boldog házasságban. Ezt csak háttér-információként írom, mert valójában a legjobb barátnőmmel való kapcsolatomról szeretnék írni. Tudni kell rólam, hogy egy vidám természetű, pozitív beállítottságú, őszinte ember vagyok. Nálam a barátság szónak elég fontos jelentése van. Általános iskolás korom óta mindig volt az életemben egy legjobb barátnő, akire minden titkomat rábízhattam, akivel mindig mindenben együtt voltunk, jóban is, rosszban is.
Ha én megszeretek valakit, akkor tényleg mindent megteszek azért, hogy neki örömet okozhassak, hogy segíthessek neki, hogy mellette lehessek, amikor úgy érzem, szüksége van rá, teljes mértékben odafigyelek rá, apró, rögtönzött kedvességekkel halmozom el, és mindezeket majdnemhogy mindenféle nagy megerőltetés nélkül teszem, szinte automatikusan jön, megállíthatatlanul.
 |
Ezzel eddig nem is lenne semmi probléma. Viszont egy idő után elromlik minden. A másik fél eleinte viszonozni próbálja az én tetteimet, és minden jó. Majd egy idő után megszokja, hogy vagyok, hogy telefonálok, levelet írok, érdeklődöm felőle, hogy programokat szervezek, hogy kellemes meglepetéseket okozok stb. Szívesen fogadja, de már nem olyan érdekes, és egy idő után nem viszonozza ezeket, egyszerűen úgyis tudja, hogy én majd ott leszek, majd úgyis jelentkezem, és ez így jó neki.
Viszont ilyenkor azt kezdem érezni, hogy nem vagyok annyira fontos; ha én nem teszek meg dolgokat a barátságunkért, akkor talán össze is omlik az egész. Tudom, hogy él az a mondás, hogy jobb adni, mint kapni nincs is ezzel semmi probléma. Nagyon szeretek adni, jót tenni, főleg azzal, aki nagyon fontos nekem. De néha nagyon hiányzik, hogy velem is hasonlóképpen viselkedjen valaki (és ne csak a barátság elején). Hiányzik, hogy felhívjon a legjobb barátnőm, és megkérdezze, hogy vagyok, mi történt velem, mióta nem beszéltünk. Hiányzik, hogy ő kezdeményezzen dolgokat, találjon ki közös programokat, akár csak egy kis otthoni beszélgetést.
A legjobb barátnőm 2 évvel idősebb nálam. Tényleg nagyon sokat együtt vagyunk, ugyanis egy munkahelyen is dolgozunk (itt is ismerkedtünk meg). Mivel nekem ő nagyon fontos, szinte családtagként tekintek rá, nekem soha nem sok a vele eltöltött idő. Nála viszont azt érzem, hogy néha sok vagyok neki. Ebben nem vagyunk egyformák. Mindig arra a következtetésre szoktunk jutni, hogy nekem sokkal nagyobb az igényem ezekre az apró dolgokra (telefonhívás, bármilyen spontán figyelmesség), mint neki.
 |
Most egy kicsit úgy érzem, reménytelen eset vagyok. Ha ugyanúgy viselkedem, mint eddig: megteszek mindent, ami eszembe jut márpedig, mivel szinte tényleg családtagként gondolok rá, tényleg mindent meg szeretnék osztani vele, ami jó , akkor néha az érződik, hogy túl sok vagyok neki. Ha viszont nem teszem meg, akkor pedig úgy érzem, megőrülök. Rettentően hiányzik, ha nem hívhatom fel, nem oszthatom meg vele a napi történéseket. Igénylem nagyon a közös programokat, és tiszta ideg tudok lenni, ha nem sikerül összehozni.
Szóval úgy érzem, hogy szinte függő lettem tőle. Pedig csak egy barátságról van szó. Mit tegyek, hogy meg tudjam állni, hogy ne hívjam fel állandóan, hogy ne halmozzam el mindenféle jóval lépten-nyomon, mert úgy érzem, hogy jobban tudná értékelni, ha nem lenne ennyire megszokott? (Bár ha nem teszek mindent úgy, ahogy szoktam, akkor furcsállja, hogy miért nem. Szóval teljes zsákutca!)
Egyébként mindezek ellenére ő a legkedvesebb lány, akivel valaha találkoztam, teljesen egy hullámhosszon vagyunk, nagyon jól megértjük egymást, és tényleg nagyon hiányozna, ha elveszíteném egy ilyen butaság miatt. Bár azt mondják, a felnőttkori barátságok a legtartósabbak. Remélem, így lesz!
Köszönöm a lehetőséget, hogy megoszthattam ezt veled!
Éva
 |
Bizony, jól látod a dolgot: a barátság nagyon fontos része az életünknek. És minél több igaz barátunk van, annál gazdagabb, szerencsésebb emberek vagyunk. Ugyanis a barátokkal fénylő szálakon vagyunk összekötve. Ez most bizonyára elvontnak tűnik, elmagyarázom. Mi, az emberiség egy család, egy faj vagyunk. Kollektív tudattalanunkban minden embertestvérünk jelen van, a bolygó minden egyes történése mindenkire kihat. Láthatatlan kis szálakon mind a hatmilliárdan össze vagyunk egymással kötve. Nyilván vannak erősebb kötőszálak is, ilyen egy népcsoport, egy ország, egy település, iskolai és munkahelyi közösségek és persze a legerősebb és közvetlenül a legmeghatározóbb egymásra hatás: a család, a kedvesünk és a barátaink. Barát abból lesz, aki a mi segítőnk, és persze akinek mi is a segítője vagyunk. Ez egy kölcsönös támogató hatás. A barát nem olyan, mint a jó úttörő, aki akkor is átkíséri a vak nénit az úttesten, amikor az nem akar átmenni, csak hogy kipipálja, hogy segített. Ő a puszta létével segít. Akkor jelenik meg, amikor valóban kell. Szóval a barátság hatalmas kincs, óvni, ápolni kell!
Ahogy olvastam a leveledet, azonnal beugrott Bert Hellinger gondolata az adásról. És itt most idézni is fogok Johannes Neuhaser: Mitől működik a szerelem? Bert Hellinger párterápiája című könyvéből (Bioenergetic Kiadó). Ez az idézet nemcsak a párkapcsolatra, a barátságra is érvényes.
Az adás és elfogadás határai
Csak annyit szabad adni, amennyit a másik egyenrangúként viszonozni kész, és csak akkor, ha erre képes is. Ha többet ad az egyik fél, mint amennyit a másik viszonozni kész, azt a partner nyomasztónak érzi, és még kevesebbet ad. Ezzel az egyensúly egyre jobban felbomlik. Egy kapcsolatban az egyik legfájdalmasabb tapasztalat, amikor észrevesszük, hogy a másik csak egy részét tudja visszaadni annak, amit mi adunk, vagy a sajátunkhoz képest keveset. Vagy valami mást ad vissza, mint amire tulajdonképpen szükségünk lenne, és amire vágyunk, nem pedig azt, ami a kapcsolatot továbbviszi. Ilyenkor el kell dönteni, hogy nem adunk többet, mint amennyit a másik viszonozni kész. Előfordulhat, hogy a másik ilyen tiszteletének köszönhetően lassanként
magától elkezd többet adni. De az is lehetséges, hogy túl kevés marad, amit a másik ad. Ilyenkor a kapcsolat véget ér.
 |
Az, hogy úgy érzed, megőrülsz, ha nem oszthatod meg vele a napi történéseket, nyilván te is érzed, hogy végletes. Az emberek ezt a társukkal, párjukkal szokták megélni. Te, mint írtad, boldog házasságban élsz a férjeddel. Akkor, gondolom, vele nyilván megosztod a napod történéseit. És akkor ezek után még, önmagadat ismételve, a barátnődnek is el kívánod mondani a bizonyára nagyon izgalmas életed legapróbb részleteit. Tehát ragaszkodsz a figyelméhez. Márpedig a másik figyelmét magunkra vonni azt jelenti, hogy a másik energiájára van szükségünk. Ez nem meglepő, az emberi kapcsolatok nagy része az energiáért folytatott küzdelemről szól. (Erről szól James Redfield: Mennyei prófécia című könyve is.) Az az ember, aki egyfolytában azt követeli és várja el tőlünk, hogy legyünk rá kíváncsiak, hallgassuk meg bármikor, adjuk neki oda az időnket és figyelmünket, még akkor is, ha nekünk ez nem jó, nem más, mint energiavámpírkodás. Ezzel nem azt kívánom mondani, hogy te az vagy, csak azt, hogy ha nem akarod ezt a lányt elveszíteni, figyelj arra oda, hogy ő mennyire igényli a te jelenlétedet. Vajon ő is ennyire intenzíven vágyja a nap mint napos érintkezést, kapcsolatot? Nem lehet, hogy rátelepszel? Hogy több levegőre lenne szüksége?
És vajon honnan fakad belőled ez a hihetetlen önkifejezési, önmegosztási igény? Mennyire éled meg ezt az extroverziót a munkádban? Mennyire éled meg azt, hogy figyelnek rád, hogy fontos vagy? Mennyire elégít ki az, amit csinálsz? Mennyire tudod benne magadat adni? Mennyire kapsz kihívásokat, és persze visszajelzéseket, sikereket? Mivel erről nem írtál, ezt nem tudhatom. Viszont szerintem ezeket érdemes végiggondolnod! Mert ha ezeket nem éled meg a munkádban, akkor nem csodálom, hogy belevetíted és belepakolod az emberi kapcsolatodba, mintegy kompenzálva vele a hiányt. És innentől kezdve nem csodálom, hogy függő vagy tőle, és használod őt. Persze ezek csak feltételezések, gondolatok, de azért szerintem agyaljál rajtuk. Hiszen nem véletlenül mondták meg már évezredekkel ezelőtt a bölcsek, hogy az arany közép az, ami igazán előre visz. Te pedig most elmentél egy végletbe. Hajrá Éva, kívánom, hogy visszatalálj, izgalmas önismereti út előtt állsz!
Soma Mamagésa
Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu
| Ha inkább személyesen beszélnéd meg problémáidat Somával (és vállalod, hogy a beszélgetésről készült anyag amelyben személyed természetesen titokban marad bekerül a Nők Lapja magazinba), akkor erre a címre írj: somaval@nlcafe.hu Bővebb információért kattints ide! » |
