„Gyermekemrõl lemondok”

Láttam egy babát, akit két anya szült. Láttam őt egyikük hasában, ahogy az puhán óvta tenyerével, mindenével. És láttam a másikukat, aggódón, várakozva. Hallottam a két nőt vajúdni – egymás kezét szorították. Egyikük testből, másikuk lélekből préselte ki minden erejét. És még annál is többet. Láttam egyiküket életet adni, majd lemondani róla, önként. Végleg. Láttam őt sírni, a fájdalomtól. És a másikukat ragyogni, a boldogságtól. Aztán láttam karjai közt a babát. Otthon, szeretetben. Láttam egy történetet, amelyet úgy hívnak: nyílt örökbefogadás.

„Büfizzél, kincsem, kisfiam, Mironkám…” Még fejemben Éva puha hangja, és a kép, ahogy boldogan szorítja magához a világra csodálkozó, egynapos kisfiút. Anya és gyermeke, csend, idill, babaillat. Így hagytam őket ott, alig fél perce, az újszülött osztályon. A hetediken. A nyolcadikra indulunk Gabival (Móruczné Gabi, a Gólyahír Egyesület vezetője). Nőgyógyászat. A különbség csak néhány lépcsőfok, most mégis egy egész világ. A huszonnyolcas kórteremben barna hajú nő ül, rajta türkizszínű köntös. Sára. Ahogy meglát, már egyenesedik is fel, üdvözöl minket. Kedves, mint mindig. Nézem, milyen könnyen mozog. Alig huszonnégy órája hozott világra egy gyönyörű, egészséges, Miron nevű babát. Nehéz szülés volt. Hellyel kínál, kezét néha finom zavarban a melleihez érinti. A köntös alatt áttűnik a vizes borogatás.

Egy taggal bővült a család – hazafelé a kórházból

– A tej miatt kell, elapasztani – magyarázza gyorsan. – Meg kapok rá gyógyszert… Erőset. De jól vagyok. Jól. Tegnap már hajat is mostam – mosolyog azzal az ismerős, megfejthetetlen, finom, megfelelni vágyó mosollyal. Aztán Gabihoz fordul. És mintha a korábban megismert, végletekig határozott, rendíthetetlen erős nőből egyszerre kislány változna. Mikor ezelőtt láttam, szűken mérte a szavakat. Most meg mintha dőlnének belőle, végre, valami hosszú bezártság után. Nem lelkesedés teszi. Talán a megkönnyebbülés. – Gabi néni, látja, hát meglett a baba… Képzelje el, Gabi néni, azt mondták, hogy kis százalékom van csak, hogy ne császárral, és mégis rendesen sikerült! Az Éva végig ott ült mellettem, olyan aranyos volt… És… Érdekes volt a szülés, Gabi néni, nagyon… se nem rossz, se nem jó, hanem érdekes, nagyon. Nem tudom, hova rakjam… Aztán utána még volt egy kisebb műtétem. Nem nagy dolog. Bennszakadt a méhlepény, Gabi néni. De elaltattak, kiszedték. Aztán a főorvos úr ébresztett, olyan aranyos meg kedves volt ő is. Megdicsért… Én meg megköszöntem mindenkinek a hozzáállását, és akkor mondta, hogy jöjjek vissza hat hét múlva, és akkor elköt. De akkor én már nem leszek itt, Gabi néni, én akkor már Békéscsabán leszek. Otthon, a fiammal. – Kicsit most megáll, a haját babrálja, az arca még megfejthetetlenebb, mint ezelőtt. Magától folytatja. – A kisbabát nem akartam megnézni. De véletlenül ránéztem. És akkor így elfordultam… – Apró, de kemény mozdulattal mutatja, hogyan. – De láttam a kisbabát… Véletlenül néztem rá, Gabi néni…

„Fájni nem fáj”

Gabi mondja neki, öt nap múlva, hétfőre kaptak időpontot a gyámhivatalba. Ott kell majd Sárának aláírnia a lemondást. Azzal lesz végleges és visszavonhatatlan a döntése. Hozzám fordul.

– De most vissza kell térni a rendes kerékvágásba. A régi életbe.

– Vissza lehet? – nézek rá óvatosan.

– Vissza kell… – A hangja bizonytalan. – Nem várni senkire és semmire, hogy csodát tegyen. Hogy kitörölje, ami történt. Mert csodák nincsenek.

Rövid csönd, osztják a kórházi ebédet. Kitörölni… Ezen töröm közben a fejem. Eszembe jut a fénykép. Hogy Éva mesélte, nemrég, mikor a második baba kapcsán újra találkoztak, megkérdezték Sárát, szeretne-e fényképet Simonról. És Sára szeretett volna. (Simon Sára előző babája, akit Éva és férje, Feri, szintén örökbe fogadott. Akkor, két éve is „együtt” szültek, Sára és Éva, akárcsak tegnap.)

Éva és Feri örökre szóló búcsúja Sárától, aki néhány napja életük egyik legnagyobb csodáját adta nekik

– Igen, a fénykép… Furcsa volt. Én ezt nem tudom megfogalmazni… – mereng. A köntösére rásüt a nap, vakító kék. Hosszú csönd. – Először, mikor ránéztem, ismeretlen volt. És utána is… Úgy látszik, ez tényleg működik, hogy akit nevel az ember, az az övé, az tartozik őhozzá. Simon Éváékhoz tartozik. Én őt meg sem néztem, mikor megszületett. Nem voltak emlékképeim róla. De persze az ember úgy elképzeli, sokszor… – Úgy beszél most, mintha életében először mondaná ki ezeket a szavakat. – Úgy gondolok rá mindig, hogy… Hogy biztosan ő a legjobb, a legokosabb, a legszebb, a leglegleg… De hát ez természetes… Az anyák mind így gondolnak a gyerekükre, nem? Ez az anyai ösztön.

Nyílt örökbefogadáskor – szemben a titkos örökbefogadással – a vér szerinti és az örökbe fogadó szülők megismerik egymást, jellemzően már a szülés előtt. Ilyenkor már a születés pillanatától kezdve az örökbe fogadó szülők foglalkozhatnak a kicsivel. A szülés után a vér szerinti anya még meggondolhatja magát, és hazaviheti babáját, ellenkező esetben lemondó nyilatkozatával véglegesen és visszavonhatatlanul lemond gyermekéről. Az örökbefogadás ezen fajtájával ma Magyarországon három civil szervezet foglalkozik, köztük a Gólyahír Egyesület.

Gabi szól közbe, meglepve:

– De Sára, maga soha nem érdeklődött, hogy mi van vele! Ha ennyit gondol rá…

(Nyílt örökbefogadásnál az életet adó anya a lemondás után időnként érdeklődhet az örökbe adott gyerekéről, fényképet is kérhet róla, de kizárólag a közvetítő egyesületnél, közvetlenül a családnál soha.)

– Nem… Én nem kérdezősködtem – hajtja le a fejét Sára. – Nem mertem. Nem akartam, hogy az Éváék félreértsenek. Hogy véletlenül zaklatásnak vegyék… De tegnap megbeszéltük ezt, és most már nem fogják félreérteni. – Pillanatnyi öröm lazítja fel a vonásait. – És ez olyan jó. Hogy most már tudok majd nyugodtan érdeklődni, Gabi néninél. Két fiú után… Már meg van beszélve. – Indulni készülünk, de Sára nyugtalan. Hirtelen újra beszélni kezd, gyorsan, lendülettel. Mintha az élete múlna rajta…

Otthon, édes otthon

– Egyébként nem bántam meg. Ennek a babának meg kellett születnie, mindennek így kellett lenni, így kell elfogadni. Nincs „ha”. Ez a valóság. A valóságban kell maradni. És abból kihozni a legjobbat. Sokan vannak ám ilyen helyzetben, akiknek jobb lenne ez a megoldás. És nem csak egy olyan nőnek, mint én, aki egyedül vagyok, nincs férjem, nincs senkim. Millióféle helyzet van az életben… Nem tudom, hogy ha majd ezt olvassák, mit tartanak fontosnak belőle. Hogy ki, mit mond, én miért adtam örökbe a gyerekem. De ez a baba mehetett volna intézetbe is, és én azt nem akartam. Vagy mások megfojtják az újszülöttjüket. Van, ahol megtartják a babát, és utána szidják, hogy minek született meg. Ütik, verik, kínozzák, testileg, lelkileg. És akkor ők a „jó szülők” az emberek szerint, mert nem adták örökbe a gyereküket. Ezt sem könnyű eldönteni ám, kimondani magamnak, hogy nem tudom felvállalni a kisbabámat. Azt hiszem, én így gondoskodtam a legjobban róla. Hogy azonnal családba adom, ahol szeretik őt…

– És ilyenkor, szülés után? Nem fáj pillanatokra sem? Elszakadni…

– Nem… Fájni nem fáj. Mert ha most engedném, hogy fájjon, akkor… Nem engedhetem. Nincsenek fájdalmaim, csak ösztöneim vannak, amik akaratlanul is előjönnek. De ezt lehet kezelni. Megtanultam.

Olvasd el a történet végét is a Nők Lapja szeptember 5-én megjelenő, 35-ös számából! …A szemembe néz, és beszélni kezd. A hangja remeg. “ ez most fáj. Írd meg, hogy ilyenkor a legrosszabb És elindulni ide, reggel. Eldönteni, hogy elindulok. Ezt az érzést nem kívánom senkinek ”