nlc.hu
Aktuális
Sebestyén Márta, a magyar szupersztár

Sebestyén Márta, a magyar szupersztár

A ma élõk közül az egyik legismertebb magyar a világon. Viszi a hírünket, a dalainkat, felragyogtatja kincseinket. Szeretik, ismerik. Mi is. Ráadásul nem csak akkor jó hallgatni õt, amikor énekel...


– A nyár vége és az ősz eleje mozgalmasan alakul nálatok, mert költöztök. És ugye kezdődik az iskola…


– Amivel kapcsolatban nem látok túl nagy lelkesedést a fiúkban. A nagyobbik, Álmos a kötelező olvasmányt is az utolsó pillanatra hagyta. A mai gyerekek alig-alig olvasnak, hiába a példa. Mi is egy könyvesboltban ülünk most, én szeretek elmerülni az olvasásban, amikor megszűnik tér és idő.








– Akkor mit szeret Álmos?




– Mindent, ami gyors és vibrál és hangos. Tizenhat éves… Már a sarkon jár, még otthon sincs, de a lakás már remeg. Aztán betesz valami istentelen zenét, istentelen hangerővel, én, mondjuk, zenének nem is mondanám, mert olyan, mintha a betonfúrót kapcsolnák be az ablak alatt. De ő boldog és lelkes, magyarázza, hogy ezt én még így megkeverem számítógéppel, meg úgy megkeverem, és akkor az olyan lesz…! „Anya, majd téged is megkeverlek!” Hát! Meg akar keverni a fiam! Mondtam is neki: fiam, fiam, mikor leszel már hernyóból pillangó? „Anya én már rég pillangó vagyok, csak te nem veszed észre.” Amúgy csellózik, már hat éve és kitartóan, legutóbb Vivaldit szerette meg.


– És a kisebbik, Szabolcs?


– Szenvedéllyel focizik, még a havas Etnán is elővette a labdát. Karácsonyra megkapta Puskás Öcsi bácsi könyvét, esküszöm, mindennap elolvassa, nézegeti, járatja rajta az agyát. Szerintem ezen keresztül rákap majd az olvasásra…


– És te a focira?





Nézegess fotókat Sebestyén Mártáról! Kattints ide…

– Nem értek hozzá, azt sem tudom, ki, miért, hová rohan, de ha valami a gyerekemet ennyire megmozgatja, az engem érdekel. Benne mindig is voltak ilyen hajlamok, hogy ha valamit akart, azt nagyon és komolyan akarta. Aikidózott, és már négy éve nagybőgőzik.


– Az előbb mesélted, hogy egyszer külföldről te üzented meg, hol találják a tornazsákot…


– Ez azért van, mert állandóan próbálok rendet tartani a fejemben és a holmijaim között. Ebben a fejetlenségben, az összevissza kis lakásban, ahol eddig éltünk, másként nem lehet. Mi lenne, ha nem tudnám, hol vannak az iratok, a dugipénz, a zoknik? Nemrég találtam egy faxot, amelyet egyszer Norvégiából egy dzsesszfesztiválról küldtem. Itt találjátok a tornazsákot, egyébként meg leértékelés van, vegyetek ilyen meg ilyen nevű, negyvenszer hatvanas bútortestet, még le is rajzoltam. De azért az itthoni dolgokban az oroszlánrész az édesanyámé. Ő minden apróságot tud róluk, olyanokat, amiket én sokszor csak utólag. Ez elveszett, ezt eltörték, másnapra kell vinni, és így tovább. De talán éppen ezért, vannak dolgok, amiket először inkább nekem mondanak el, és „Anya, ezt ne mondd el a Mamának!”. Mert a Mama aranyszívű, de szigorú, velem meg lehet egy kicsit egyezkedni…








– Mona néni egy legenda. Kodály-tanítvány, zenepedagógus, a kórusmozgalom nagy alakja… nem is sorolom. Egyéniség!




– Húsvét táján egy német buszsofőr itt a Várban tombolni, rongálni kezdett, utóbb kiderült, valami rohamot kapott. Anyám kirohant, hogy megvédje az autónkat, szerencsére a felső lakó visszahúzta. Így az ablakból nézte végig a gyerekekkel a pusztítást. És utána a következőket mondta jegyzőkönyvbe a rendőröknek: „Kérem szépen, szétverte az autónkat! A szomszédét is! Beverte szemben a követség ajtaját, az ablakokat, leverte a címert! És! Közben ordítva énekelte a német himnuszt! Hamisan!!!” Neki ez volt a legnagyobb bűn.


– Talán nem ebből a történetből derül ki legjobban, de itt a Várban ti itthon vagytok. Amikor délelőtt a fotózásra érkeztem az étterembe, nagyon kedvesen, vendégnek járó mosollyal fogadott a pincér, de amikor megtudta, hogy hozzád jöttem, a mosolya még nagyobb lett. Díszpolgár is vagy… Nem fáj a szíved, hogy elmentek innen?

– Szeretnek, igen. De szeretnek Kispesten is, ahol éltünk, ezek a szálak nem szakadnak meg. Az hiányzik majd, hogy mindennap végigmenjek ezeken az utcákon. Annyira szépek a házak, nem tudok betelni velük. Egy kapubálványon, egy kilincsen elmeditálok hosszasan, szinte beissza a szemem. De a lakás már nagyon kicsi négyünknek, muszáj költözni. Képzeld el, hogy lánykorom óta nem volt olyan lakásom, ahol például az összes könyvem egyesülhetne. Az nagyobb lakás lesz, de még ott sem… Közben nem tudok lemondani a gondolatról, hogy egyszer, később lesz nekem egy kertes, kuckós kis házam is. Valamikor… Ott talán majd almás lepényt sütni is megtanulok…


– Mert Mona néni az előbb azzal a hírrel érkezett, hogy elkészült a rakott zöldbab és az almás lepény. Akkor te nem is tudsz főzni?






Nem igazán… Hogy miért? A választ – és sok egyéb érdekességet a művésznőről – megtalálod a Nők Lapja szeptember 5-én megjelenő, 36-os számában.

„Egy kicsit úgy vagyok vele, hogy a születésnapom inkább nekem, meg a családnak számít. Ami igazán fontos, az az, hogy harminchárom éve énekelek az embereknek. Ezért is volt idén a nagy koncert. Ez a lényeg.”


„Az angol betegnél a zeneszerző, emlékszem, írt egy olaszosan omló, édeskés dallamot, azt is el kellett volna énekelnem. De úgy, hogy legyek very hungarian. Mi az, hogy very? Az ember vagy hungarian, vagy nem! Meg is sértődtek rám, de én nem alkalmazott grafikus vagyok!”




Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top