Goda Krisztina új filmre készül

Goda Krisztina

– Azt olvastam az interneten, hogy az új filmed thriller lesz. Ez igaz?


– Egy kényszeres hazudozóról, egy szélhámosról szól, tehát a dolog természetéből adódóan izgalmas, feszültséggel teli, csavaros történet, de a műfaja nem olyan egyszerűen meghatározható, mint az eddigieknek. Ha ma Magyarországon azt mondja valaki, hogy dráma, az sajnos, nem hangzik jól, mindenki rögtön melodrámára gondol.


– Tehát kényszeres hazudozó. Férfiról beszélünk?


– Igen.


– És elsősorban nőknek hazudik?


– Alapvetően igen. Egy házasságszédelgő. De ez jellemzően nem női film lesz, bár nő írja, Divinyi Réka, és nő is rendezi.


– Miért foglalkoztatott ez a téma?


– Nehéz megmondani, hogy miért, de régóta érdekelt. Végül is elég sok könyv és sok jó film is készült erről a témáról. Mármint a hazugságról. De hogy miért? Kicsit úgy működik ez, mint amikor újságot olvasok. Bizonyos híreket már másnap elfelejtek, másokra évek múlva is emlékszem, olyan mély nyomot hagynak bennem. Ha a mi történetünket újságban olvastam volna, biztos, hogy az utóbbi eset állna fenn. Nem kell feltétlenül személyes kötődésre gondolni, készítettem én kisfilmet gyerekek által elkövetett gyilkosságról is, és ahhoz sem volt személyes szál.


– Egyszer egy interjúban azt mondtad, hogy egy orvos mindig biztos lehet abban, hogy a munkája hasznos, de egy filmrendezőnél ez állandóan jelen lévő kínzó kérdés. A filmjeiddel hasznos szeretnél lenni?


– Ez a kérdés akkor foglalkoztatott leginkább, amikor kezdtem a pályát. Amikor kiderült, mennyire nehéz eljutni egy filmig, hányan versengenek a különböző támogatásokért, a lehetőségért. Olyan sok küzdelmes szakasz van, hogy most is azt mondom: filmesnek csak az menjen, aki sehol máshol nem tudja elképzelni magát, akit semmi más nem tesz boldoggá.

A Szabadság, szerelem című film forgatásán

– Te mióta tudod, hogy csak ez tesz boldoggá?


– Mindig is tudtam. Illetve egy egészen kicsit kokettáltam a gondolattal, hogy én is orvos legyek, ahogy a családban mindenki más. Tényleg mindenki: a szüleim, a nagyszüleim, az ő testvéreik. Én ezt valahogy kitaláltam magamnak. Talán azért is, mert van egy maximalista és tökéletes húgom, aki mindenben kitűnő és sikeres – még szép is! –, mindenben jobb volt nálam. Egyszerűen muszáj volt kitalálni magamnak valamit, ami különleges, ami nekem jó, és amiben nem tud felülmúlni. És hát szerencsére nem akart filmes lenni. Ő is orvos lett.


– De aki szereti a filmeket gyerekkorában, az nem színésznő akar lenni?


– A gimnáziumban voltam én is irodalmi színpados, de már akkor éreztem, hogy a háttérből ezt sokkal jobban tudnám csinálni.


– Mit szóltak a szüleid, amikor a lányuk egyetem helyett rendezőasszisztensnek meg vágóasszisztensnek ment?


– Az anyukám mindig annak drukkolt, amit mi kitaláltunk magunknak, akármilyen extrém ötleteink is voltak. Apám azt szerette volna, ha orvos, közgazdász vagy ügyvéd leszek, ez a három alternatíva volt felvázolva, mint lehetőség, de elfogadta, hogy engem a film érdekel.


– Tanultál rendezést Angliában, forgatókönyvírást Amerikában.


– Emlékszem, amikor négy év után hazajöttem Angliából, nem találtam a helyem. Hiába voltak ötleteim, azt éreztem, hogy nem tudom megírni őket, mert nem tudok írni. Nagyon nyögvenyelősen ment az írás, pedig ott nagyon sok minden eldől. Azt éreztem, hogy meg akarom tanulni, muszáj! Felvételiztem, szereztem ösztöndíjat, kiharcoltam, hogy kijussak Los Angelesbe, és amikor megérkeztem, rádöbbentem: te jó ég, nekem ezentúl kilenctől ötig a laptop mellett kell ülnöm és írnom?! Ebbe belehalok! És igen, erről szólt, ott ültem, és írtam, körülöttem remek íráskészségű emberek, én meg azt éreztem, soha nem tudom megtanulni, hogy beszél egy texasi rendőr. De azt is tudtam, ha ezen átverekszem magam, akkor valami nagyon hasznos dolgot tudok majd.

Houston fődíj

– Muszáj volt ezt Amerikában tanulni? Az amerikai filmek, a sémák, a hollywoodi recept…


– Nincs ilyen! Vegye meg valaki ezt a receptet, és készítsen nézhető közönségfilmet! Jó filmet készíteni nehéz, mindegy, melyik műfajról beszélünk.


– Szerinted melyik a legnehezebb része a filmkészítésnek?

– Nekem az előkészítés. Ott sok minden eldől, a könyv, a helyszínek, a szereplők, a ruhák. Akkor stresszelek a legtöbbet. A forgatás fizikailag vesz igénybe leginkább, és nagyon kell koncentrálni is. Az utómunkáknál fogy el a türelmem, azt szeretem és bírom a legkevésbé.


– És utána? Elutazol nyaralni?


– Bebizonyosodott, hogy rögtön utána nem érdemes. Vagy legalábbis nem érdemes elutazni valami távoli szép helyre. A Csak szex… után elmentem, és az ott rólam készült tizenhárom fotó mindegyikén alszom. Napi tizenhat órát aludtam!


– Az alváson kívül még mi pihentet?


– Szeretek várost nézni. És persze filmeket! Egy hetet nem szívesen töltenék el olyan helyen, ahol nincs mozi a közelben.


– És a hétköznapokon? Hogyan élsz? Sportolsz, vezetsz háztartást?


– Járok futni a Szigetre viszonylag rendszeresen. De a háztartás… A konyhám olyan, mint egy irodáé, hirdetések vannak kiragasztva, ételszállítóké. A főztömmel inkább nem nyomasztanék senkit. Szeretek olvasni, és bele tudok bonyolódni sorozatokba, de nagyon. A 24 óra szerintem fél évet vett el az életemből. Aztán még találkozom a barátaimmal, eléggé beszélgetős vagyok.


– Én zárkózottnak látlak.


– Igen, azt hiszem… Nem nagyon látom magam, amint egy show-műsorban vicces történeteket mesélek. Ha valamitől kifutok a világból, akkor éppen azoktól az emberektől, akik iszonyatos energiákat fektetnek abba, hogy bekerüljenek a köztudatba, hogy médiaszemélyiségek legyenek. Sok esetben képesség nélküli emberek, akik a bulvárban léteznek, szinte sehol máshol. Vagy ha még valamiben, akkor az szakmailag nagyon bírálható. Az ilyesmi nagyon taszít.








– Mennyire vagy tudatos a pályáddal kapcsolatban? Például a Csak szex… azért lett az első filmed, mert ez a téma vonzott a legjobban, vagy mert ez tűnt a legjobb belépőnek?


– Az utóbbi. Vígjátékot akartam, igényes vígjátékot, ami behozza a nézőt a moziba. És bár azt nem tudtam, hogy a film nézett lesz, de azt igen, hogy ha az lesz, az jó névjegyet jelent a szakmában. Bár ez épp nem igaz, mert most ugyanúgy meg kell harcolnom a pénzekért. De szerencsére Kálomista Gábor producer hitt bennem, hitt bennünk. Volt egy lány, aki az első nagyjátékfilmjére készült, egy másik, aki forgatókönyvet írt, és néhány színész, akik közül csak Dobó Kata volt ismert a legszélesebb körben. Még Schell Juci sem, hiába volt Jászai-díja. Csányi Sanyiról pedig akkor még egy bulvárhírt sem tudtunk megjelentetni…


– A filmesek gyakran panaszkodnak, te nem szoktál. Úgy tűnik, elfogadod az adott körülményeket.


– Az attól függ. Elvileg nekem nem dolgom, hogy például a pénzügyekkel foglalkozzam, de egyre inkább úgy tűnik, hogy ezt nem úszhatom meg. Azoknak az alkotóknak, akik a mostani filmfinanszírozási rendszer ellen emelnek szót, bizony igazuk van. Rettenetes mennyiségű pénz megy el olyan filmekre, amelyeket senki nem néz meg, díjakat sem hoznak, néha el sem készülnek…


– Te mégis szerencsés vagy. Az első filmednél a producer megajándékozott a bizalmával, a másodiknál Andy Vajna pedig azzal, hogy a szívügyét filmesítheted meg.

– Igen, ez így van.


– Amikor Andy Vajna azt mondta, hogy a fiataloknak akarja elmesélni ötvenhatot, nemigen hittem, hogy ez sikerül, de a gyerekemen, a barátok, ismerősök gyerekein látom: sikerült.


– Bevallom, én sem hittem benne. Mármint a filmben nagyon, de azt gondoltam, egy húszéves nem tud erről semmit, és nem is érdekli. Aztán rájöttem, hogy én vagyok az, aki nem tudok semmit róluk. Azért, mert a mi korosztályunk amolyan véleményformáló szerepben van, mert mi beszélünk a médiában, azt hisszük, hogy ők azt gondolják, amit mi gondolunk róluk. Pedig nem. Amit mi elfogadunk jónak vagy rossznak, az őket nem befolyásolja. A történetre figyeltek, megértettek belőle sok mindent, helyükre kerültek a nagyszülői történetek, és egy jó értelemben vett magyarságtudat, öntudat ébredt bennük.

Andy Vajnával

– Hozzád ez hogyan ért el?


– A honlapra kétszáz oldalnyit írtak, és még Washingtonban is megtörtént, hogy az utcán megállítottak, hogy elmondják, milyen sokat jelentett nekik ez az alkotás. Az ilyesmi nagyon jó érzés. Más, mint egy jó kritika. Egyszer egy videotékában hallottam, amint egy lány azt mondja a másiknak a Csak szexről: „Hú, ez tök jó, nézd meg!” Iszonyú büszke voltam. Kicsit még hallgatóztam, hátha mond még valamit, de nem mondott.


– Kell ennél több?


– Nem, ez elég, ez a legjobb. Ha nézik, ha szeretik, ha élményt ad nekik. Ha ezt veszik ajándékba karácsonykor.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Tenyér, ha viszket…» • „Anyu, meleg vagyok!” » • Goda Krisztina új filmre készül »  • Gombócból nem árt meg a sok! » • Boldog öregkor a nyugdíjasok állatoknak » • „Miért kell mindig pisilnem?” » • Szántó Dávid megvalósította álmát – Soma írása »