Újrahasznosított textil

A hegyoldalban ritkás bokrok mögött bújik meg Thiesz Angéláék háza, szinte – alakját fölvéve – rásimulva a dombra, mintha maga a természet folytatódna benne. Ha elég sokat megy a belső terekben fölfelé az ember – át a fából ácsolt lépcsőn, gyerekszobán –, ki is léphet egy felsőbb szinten a hegy „bokamagasságában”, ahol már egy kis kilátás is van a környékre. Átriumos megoldással a hegybe vájt kutat is a magáévá tette a ház. Ami a földből kikerült, az sárral tapasztott terméskő fallá lett, mintha csak támasztaná a hegyet, be ne folyjék a házba, át ne vegye itt az uralmat. A kút kürtője a mohos téglákkal – mint egy hosszában félbemetszett aorta –, az irdatlan, üvegtáblákkal az égbe tágított belmagasság, meg a nyers terméskőbe épített boltíves szentély (benne a furcsa, félrenéző szenttel), spirituális hellyé emeli az átriumot, amely dohányzószoba és ülőbútorokkal telerakott meleg kuckó is – a ház szíve: lakói előbb-utóbb mind itt kötnek ki. A három kijáratból kettő éjjel-nappal nyitva áll. Istenkúton nincs mitől félni, állítják a lakói – két anarchistából környezetvédővé szelídült esztéta, Thiesz Angéla és Peták Péter, akiknek házasságából öt fiúgyermek született. Olyan egyforma a szőke fejük, hogy be is kellett számozni őket. Praktikusabb, mint egy heves rákiabáláskor kutatni a memóriában: melyik is ez? Timót? Vagy Tóni? Egyszerűbb így: Négyes, gyere ide!


A retextil, mint terápiás módszer

Most éppen csak ketten vannak itthon. A dühöngőben, a hatalmas színes párnabuckák közt keressük őket, de persze a számítógépnél ülnek. Ám amint beszélgetni kezdünk az átriumban, közénk telepednek. Angéla hamar felugrik – a fiúk déli ebédeléshez szoktak, és hamarosan föllázadnak, ha nem kapnak enni, be kéne fejezni a „szombati menüt”. „Sólet tésztával” – mondják hangosan a fiúk. Ebben a feszített élettempóban, amelyet az öt fiú és Magyarország legelső és egyetlen retextil manufaktúrájának vezetése megkíván, muszáj a lehető legpraktikusabban működni.

A retextil is így született.

– Amikor az Egyes elkezdett a kövön mászni, folyton attól féltem, hogy fölfázik. Szőnyeg kellett volna, de nagyon nem volt rá pénzünk. Úgyhogy azt gondoltam, ha kötni, horgolni, varrni tudok, akkor nyilván szőni is. Ahol nagy a család, ott tele a szekrény kinőtt, szakadt ruhákkal. Fölvagdostam csíkokra, a „fötrőt” megcsináltattam varrógépből, és csináltam vagy ötven rongyszőnyeget, éjjel tíztől kettőig. Aztán egyszer beakadt, hogy hoppá, mi van akkor, ha a felvető szál is rongyból van? Három évig gondolkodtam, mire kijött ez a rendszer: a textil rendje. Később szlovák útikönyvekben, dél-amerikai mintákban találtam hasonló technikákat. Én meg csak próbálkoztam, hátha így is lehet. És kiderült, hogy tényleg.







Nézem a munka megkönnyítésére kitalált – Angéla által „fötrőnek” nevezett – szerkezetet: két kerek köszörűkőhöz hasonlító vaslemez segítségével vastag zsinórt sodor az ollóval spirálcsíkokra vágott ruhahulladékból. Három év volt, mire letisztult a technológia, és Angéla fejében kialakult, mire is jó neki a retextil.

– Itt, ahol élünk, Istenkúton, Pécs folyóvíz és rendes út nélküli kertvárosában a hegyoldalban, óriási a munkanélküliség. Nincs ipar, nincsenek munkahelyek, nincs kocsma, se közösségi ház. Az iskolát is bezárták, ma már csak a buszon találkoznak az emberek. Eszembe jutott: ha nekem a retextil ennyire bejött, lehetne másnak is jó. Lehetne ennek társadalmi funkciót adni, hogy egy adott közösség azokat a ruhákat, amelyekre nincs szüksége, odaadja a műhelynek, cserébe megrendelhet olyan tárgyakat, amilyeneket szeretne – szőnyegeket, bútorokat, hintát. Ezt az együttműködő önellátó közösséget nem sikerült megteremteni, viszont kiderült a retextilről, hogy nagyon jó rehabilitációs eszköz, és alkalmas arra, hogy az ember a saját teremtő erejét előhívja általa. A rongyszálból mindent meg lehet csinálni: övet, táskát, sapkát, bútorokat, berendezési tárgyakat, függőágyakat. De számomra igazán a közösségi „terápiás” szintje izgalmas, hogy tereket lehet készíteni rongyszálból, közösségi rítusként, és ennek a rítusnak az is részese lehet, aki esetleg csak arra képes, hogy a gombokat levagdossa.

A gomb is hasznosul – Angéla különböző méretű gombokból fűzött karkötőjét, nyakravalóját nézem, ahogyan beszél, gépiesen tekergeti, sodorgatja.

– Egy súlyos állapotú lány készítette nekem a műhelyben. Nem ment könnyen a kétsoros fűzés neki, de megcsinálta, és azóta hordom, mint egy amulettet.

A teljes cikket – a retextil kibontakozó sikertörténetét – a Nők Lapja október 17-én megjelenő, 42-es számában olvashatjátok!

Még több az e heti Nők Lapjából: • Egy baba; két nyelv » • Az ételek jokere: a fasírt » • Hollywood – zöldben »  • A bohócot megvédi a kakaó » • Lombikból – ikreket vagy egykét? » • Segítség, anya lettem! » • Pánik nincs, baj van » • Ónodi Eszter színei » • Családok a környezettudatos életmódról »