Ha én lennék a férjem…

Persze azért már nem akarok hálát rebegni, hogy az ötletével az önelemzés rettenetes délutánját szabadította rám…

Ifjonc korom óta tisztában vagyok azzal, hogy a sors tripla adag öniróniával áldott meg. Tudok magamon nevetni és fintorogni. Ha sikeres vagyok, akkor is, ha kudarcot vallok, akkor is. Születési hiba? Lehet. De e képesség úgy nőtt hozzám, mint a karom vagy a lábam. Tán ezért leptem meg magam magam, amikor a fenti című írás első részének „elkövetésekor” (a Nők Lapja Novella legújabb számában olvashatják) megszaggattam ruháimat… Miért? No, erről mesélek most.


1. Az Árpád hídon

Ezt az írást úgy kell hangszerelni, hogy „kilássék belőle”: nem lenne könnyű a saját férjemként élni az életem, morfondíroztam az Árpád híd testet-lelket nyomorító dugójában, majd egy sikeres sávváltás után – ilyenkor mindig roppant elégedett vagyok – gondterhelten mondtam magamnak: olyan elfogadó anyuka vagyok, annyira szeretem a páromat meg a gyerekhadat, hogy csudára jó dolog lehet az én férjemnek lenni! Elő kell bányásznom néhány hibámat, töprengtem tovább, majd mielőtt szentté avattam volna magam a kocsim mélyén, megkocogtatta a vállamat Dezső. Ki ez a Dezső? Hát kérem, így neveztük el a párommal a mindig kéznél levő öniróniámat. Ha nagyon örülök, Dezső váratlanul megbök: nyugi, nyugi, holnap majd csinálsz valami hülyeséget, aztán úgy fenékre ülsz, hogy egy hétig borogathatod a helyét. Vagy ha már kicsurrannak a könnyeim nagy meghatottságomban mondjuk, egy érzelmes filmen, Dezső a fülembe duruzsolja: „ne légy liba! Nem látod, milyen hatásvadász ez az egész?” És lám, ott a kocsiban sem hagyott Dezső elszállni, inkább gonoszul suttogott. „Ó, te csodás feleség (bősz anya), ha nem vigyázol, agyonszorítja a fejedet a glória!”

2. Otthon

Hegyekben áll a piszkos tányér a mosogatóban, a férjuram papucsa, pólója a hálószoba közepén hever, a számítógépe körül irathegyek tornyosulnak iszonyatos rendetlenségben. „Atyaúristen, mi van itt? Hogy fogok humoros cikket írni arról, hogy milyen nehéz lenne a saját férjemként élni? Igenis jó lenne, ha férj lehetnék, mert akkor én is tarthatnék egy házicselédet! Minden piszkos munka rám marad, miközben őurasága kötött munkaidőben pöffeszkedik az irodájában, én, a „kötetlen” pedig háztartási alkalmazottként tevékenykedem.”

Emígyen dühöngtem, miközben szenvedve, dúlva-fúlva mosogattam, pakoltam, és amikor az a „lusta disznó” hazaérkezett, ráöntöttem a mérgemet. A cikkemet sem tudom megírni miattad, zártam felháborodott szónoklatomat, de ekkor megint színre lépett az a drága Dezső. „Tökéletes volt az alakításod te szegény, szenvedő asszony! Remek! De azért felhívnám szíves figyelmedet arra, hogy a hosszú hétvége minden áldott napján a szörnyű férjed főzött, hogy te kicsit pihenhess, és emlékeim szerint közben nem hisztériázott.” Elvigyorodtam, mire a szörnyű férjem a lehető legjobban reagált. „Tegnap mondtad, hogy tönkrement a kedvenc csizmád. Még nyitva vannak a boltok. Megyünk?” Úgy dobtam el a piszkos lábost, mintha megégette volna a kezemet…

A számítógép előtt

Halihó, megy az írás, kiáltottam boldogan, miután kitettem a pontot a cikk végére este tíz körül. Ez jó nap volt, mindent elintéztem, amit akartam, nyújtózkodtam nagyot, közben rásandítottam a szépséges új csizmámra. Ám mielőtt diadallal elvonultam volna a fürdőszobába, Dezső utálatosan rám ripakodott. „Idehallgass, te buggyant nőszemély! Ma délután még gyilkos indulatok munkáltak benned, és a férjedet lusta disznónak tituláltad. Nem kellene rendet raknod abban a zavaros fejedben?” Igazad van, sóhajtottam, majd nekiálltam a „rendcsinálásnak”, és ahogy ment az idő, egyre tisztább lett a kép. Bizony, a gondosan összeállított listám alapján szépen kiderült, hogy pokolian nehéz lenne az életem, ha én lennék a férjem. Mert nem lehet túl egyszerű követni az érzelmi hullámzásaimat – az örömöm, a bánatom általában attól függ, hogy milyen riportalannyal sodor össze a sors –, nem lehet túl egyszerű zokszó nélkül nézni a hátamat, amint órákon át csak írok, egyre írok, és nem lehet kis feladat feldolgozni az olvasótalálkozók és önálló estek előtti – minek is nevezzem…? – röpke idegrohamaimat. Logikus, hogy az ember annak hisztizik, aki a legközelebb áll hozzá… Nem? És akkor a morcos reggeleimről, a hajcsavaróimról meg a konyha iránti mélységes antipátiámról még nem is beszéltem. De lám, a „szörnyű férjem” még most is ébren van, hiszen egyre kiáltozik, hogy gyere már. És én megyek. Ő meg boldogan néz rám, mert sehogyan sem érti, hogy mi a csudától lettem ilyen kedves…

Utóirat (másnap reggel): Kedves Olvasóim, van egy tippem karácsonyra! Ha szeretik a párjukat – vagy legalább őrzik a szeretet szikráját –, bújjanak bele a bőrébe, és nézzék meg önmagukat az ő szemével! Ha a „végeredményt” még le is írják neki, csudára kifényesedik ám a világ… Higgyék el nekem, felér egy komoly párterápiával (és még pénzbe sem kerül)!

Még több az e heti Nők Lapjából: • Miért lett mégis császármetszés? » • Dráma a szülinapon » • Ha én lennék a férjem » • A Hottentotta Vénusz » • Szezonja a káposztának » • „Ő nem beteg baba, csak még vannak feladataink” » • Művésznapló: Horgas Eszter zenéről – szavakban »