Biszex a férjem

Szia, Soma!

Dettinek hívnak, 26 éves vagyok, és nagyon nagy tisztelőd vagyok. Azért írok neked, mert nem nagyon tudom, hogy kihez forduljak, és úgy gondoltam, hogy ha tanácsot adni nem is tudsz, talán valami iránytűfélével segítesz majd. Májusban volt az esküvőnk, és januárban lesz 2 éve, hogy együtt vagyunk a férjemmel. Róla annyit, hogy 32 éves, nagyon rendes és rettenetesen makacs (Kos) ember. Nagyon jól működik a kapcsolatunk. Tudunk együtt élni, sírni-nevetni, a szexuális életünk is teljesen rendben van. Mindegyikünk jól kijön a másik szüleivel, testvérével, barátaival.

Egyetlenegy dolog van, ami néha beárnyékolja az életünket, ez pedig az, hogy a férjem biszexuális. Tudtam ezt akkor is, amikor hozzámentem, mert konkrétan nem magával a beállítottságával van problémám. Megbeszéltük, átrágtuk magunkat a témán nemegyszer, mégis előfordul, hogy hazugságon kapom. 15 éves korában volt először kapcsolata fiúval, azóta még kétszer. Magáig az aktusig soha nem jutott el, csak maszturbáltak egymás előtt, és orálisan kielégítették egymást. Mindezt tudom, elfogadtam, de úgy gondolom, hogy annyira szégyelli magát még előttem is, hogy nem mer sem a gondolatairól, sem pedig a vágyairól beszélni.

Pedig rengetegszer elmondtam, hogy engem nem zavar, hogy biszexuális. Tévés chaten, interneten keresgél, nézelődik, csak mindig úgy, hogy én rájövök, vagy megtalálom, és már kész is a baj. Sokkal jobban tolerálnám, ha közölné: Anya, megnéztem egy-két dolgot a neten, amíg nem voltál itthon. De nem. Inkább letagadja, és csak akkor vallja be, mikor közlöm, hogy én nem érdeklődöm, hogy mit csinált, hanem tisztában vagyok vele, hogy mivel töltötte a délutánt. Aztán persze már ordítok is (nem tudom legyőzni), mert a hazugságot soha nem tudtam elfogadni. Ez mindenre és mindenkire vonatkozik. Bármit megértek, elhiszek és elfogadok, csak őszinte legyen. Nagy kérés? Szerintem nem.

Soma, nagyon szeretem a férjemet, és tudom, érzem, hogy ő is szeret engem. Nem akarom, hogy ez a kapcsolat tönkremenjen, nem akarok szétköltözni, nem akarok elválni. Gyerekeket szeretnék, boldogan élni, és kéz a kézben megöregedni. Mindezt pedig vele szeretném.
Kerestem egy pszichiátert, két hét múlva megyünk hozzá. Meg akarom menteni a házasságunkat.
Örülnék, ha tudnál valami tanácsot adni, utat mutatni, de ha csak néhány jó szót küldenél, azzal is nagyon boldoggá tennél. Előre is köszönöm, és további nagyon jó munkát és harmonikus életet kívánok neked:

Detti

Kedves Detti!

Mint harmadéves pszichológushallgató, leveledből számomra a kulcs, a „legordítóbb” mondat a következő: „Anya, megnéztem egy két dolgot a neten, míg nem voltál itthon.” Úgyhogy valahol nem csodálom, hogy nem tud veled őszinte lenni. Merthogy amiről te írsz, az bizony nem egy tipikus férj-feleség szerep-szituáció, sokkal inkább egy anya-gyerek kapcsolat jellemzője. (És az sem egy igazán elfogadó, meleg anya…) Most belegondoltam egy pillanatra, hogy este hazaérkezem, és a férjem közli velem (mintegy jó kisfiúként beszámolva a délutáni időtöltéséről), hogy: „Anya, délután ezt és ezt csináltam.” Ezután én elkezdem ellenőrizni, hogy valóban igazat mond-e a „gyerek” (tehát ez azt jelenti, hogy alapvetően nem bízom meg benne), majd addig keresgélek, míg rajtakapom a füllentésen. Ezután jön a szembesítés, letolás, megalázás (mindez persze ordító hangnemben), ami feltehetően ugyanazt a lelkiismeret-furdalást, bűntudatot fogja majd benne előidézni, amit gyermekkorában is érzett, ha hasonló érzelmi vagy fizikai szituációba került. És ezen a ponton a férjed visszazuhan korábbi fejlettségi, érzelmi állapotába (úgymond „regrediál”), tehát ugyanazt a problémamegoldási, érzelmi reakciót választja, mint srác korában, amikor anyu majdnem vagy akár teljesen rajtakapta, hogy milyen „rosszaságot” csinált.

És ahhoz, hogy jelenleg ez a forgatókönyv ilyenre sikeredik, bizony te is kellesz! Úgyhogy nekem az a javaslatom, hogy ne a férjedet küldd el pszichiáterhez, hanem együtt menjetek el egy olyan pszichológushoz, aki párterápiával is foglalkozik. (Mivel nem látom gyógyszeres kezelés szükségességét, inkább pszichológust javasolnék, abból is olyat, aki a párterápiában jártas.) Vedd észre, hogy ez nem csak a férjed története! Te sem klasszikus feleségként viselkedsz.

A férjünk, feleségünk, párunk egy egészséges kapcsolatban az egyenrangú társunk, partnerünk. Tehát nincs hatalmi dráma, vagyis ahol az egyik fél a domináns, aki követel, irányít, számon kér, a másik pedig az alárendelt, megfélemlített, irányított stb. Tisztán, nyitottan, őszintén, egyenrangúan
beszélik át a felek a dolgokat, és oldják meg együtt a felmerülő problémákat, konfliktusokat, kérdéseket. Tehát én egy ilyen helyzetben a következőképpen képzelem el a feleség (mint valódi társ) „szerepét”: alap a totális megértés és elfogadás. Ebbe az is beletartozik, hogy képes legyek meglátni azt, ha a férjemnek, páromnak stressze van az adott helyzeten, és emiatt nem képes a jelen felnőttkorú fejlettségi szintjén reagálni. Akkor ebben kell őt segítenem. De te nem ezt teszed!  Azzal, hogy szigorú, számon kérő, ellenőrző anyaként ott állsz a háta mögött, továbbra is bent tartod ebben a regrediált, azaz bűntudattal teli kisfiú állapotban. Sőt ezzel a hozzáállásoddal még igazolod is azt, hogy nem csoda, hogy bűntudatot gyárt, hiszen „bűnös” is, hazudott. Amit ha közelről nézünk, persze igazad van, hazudott, viszont a lélek ezt nem így veszi le, hanem úgy, hogy teremt egy olyan helyzetet, hogy újra átélhesse a bűntudatot. És minél többször figyelni és ellenőrizni fogod, majd rajtakapod, annál inkább beleragad a férjed ebbe az állapotba. Tehát a lényeg a következő: ha azt akarod, hogy változzon a férjed hozzád való viszonya, neked is változnod kell!

Nem anya vagy, hanem Detti, a feleség! Hagyd abba a párod utáni kutakodást! Adj neki levegőt, bizalmat! Nagyszerű érzés a társunkkal megosztani az érzéseinket, de ez nem azért és nem úgy működik, mert a másik ezt elvárja, vagy egyenesen megköveteli. Ne ellenőrizd, ne kérd őt számon! Hadd nézegessen azt, amit akar! Hadd érezze már végre az elfogadást! Feltehetően még ő maga sem fogadta el saját magát, te magad írod: „…úgy gondolom, hogy annyira szégyelli magát még előttem is, hogy nem mer sem a gondolatairól, sem pedig a vágyairól beszélni.” Ez pedig baj, mert az elfojtások nem segítenek minket a fejlődésünkben, az önmagunkká válásban. Nagyon fontos lenne
a férjednek ezen tudatosan is dolgozni, ebben például sokat segíthetne egy jó pszichológus. Nagy energiák szabadulnának föl benne, ha elfogadná önmagát. Minden olyan bennünk levő tulajdonság, amivel nem vagyunk képesek szembesülni (mert nem fér bele a másoknak megfelelni akaró énképünkbe), a tudat alá lenyomva, lefojtva rengeteg energiát őröl fel.

Nagyszerű lenne, ha a párod eljutna oda, hogy kibontsa, megismerje és elfogadja önmagát. És ha ehhez az kell, hogy akár rendszeresen és még teljesebben élje meg a biszexualitást, mint eddig, akkor egy valódi társnak ebben kell segítenie! Az az ember, aki nem a mi önmagunkká válását, az önazonosságunkban való kiteljesedést és ezáltal spirituális fejlődésünket szolgálja, NEM A TÁRSUNK, csupán egy embertársunk, akit annak hiszünk. Ha nekem lenne egy ilyen pasim, akit tényleg szeretek (tehát feltételek és elvárások nélkül), akkor elsőként biztos, hogy abban segíteném, hogy nemi identitásában ismerje meg és fogadja el önmagát. Nemhogy vele együtt (is) nézném a fiúoldalakat, de inspirálnám, hogy járjon el melegklubokba, alkalomadtán én is vele mennék – ha ő is ezt szeretné. Sőt az én értékrendembe, lazaságomba még az is beleférne (volt már ilyen a huszonéveim elején), hogy beszerveznék még egy biszex vagy meleg srácot egy kellemes kis közös együttlétbe… Nincs az a pszichológus, aki többet tudna önmaga megismerésében segíteni a férjednek, mint a tapasztalások során való önmagával való szembesülés!

Ha tényleg szereted ezt az embert, akkor a szemrehányó mama helyett próbálj megértő és támogató felesége, valódi társa lenni! Ez egy „tanulóbolygó”, ide azért jöttünk, hogy fejlődjünk, és ez csak a legőszintébb belső úton keresztül vezethet! Amíg ebben nem léptetek előre, úgy gondolom, nagyon korai azon gondolkodni, hogy családot alapítsatok. És most figyeld meg a következő mondataidat: „Nem akarom, hogy ez a kapcsolat tönkremenjen, nem akarok szétköltözni, nem akarok elválni.” Egy igazán stabil érzelmi kapcsolatban ez föl sem merül, eszükbe sem jut a partnereknek, hogy ezeket a súlyos negatív állításokat kimondják. Úgyhogy mielőtt gyerekeket szeretnél, „boldogan élni, és kéz a kézben megöregedni”, mindkettőtöknek dolgoznia kell önmagán, és ebből adódóan persze a másikhoz való viszonyán is!

Egyébként el kell hogy mondjam, hogy minden olyan irányzat, ami a tudatos gondolkodással, élettel, vagyis a hétköznapi élet „mágiájával” foglalkozik (NLP – neurolingvisztikai programozás –, agykontroll, pozitív gondolkodás), azt mondja, hogy a negatív állítások épp az ellenkező hatást váltják ki, mint ahogy hisszük. Tehát az a mondat, hogy „nem akarok elválni”, azt jelenti a tudatalattiban, hogy „el akarok válni”. (Eleve, ugye, arról beszélünk mindig, ami fölmerül.) Minden negatív állítással azt a dolgot tápláljuk, hizlaljuk, amit nem szeretnénk. Ha mondjuk valaki épp le szeretne szokni a dohányzásról, és folyamatosan azt mondogatja magának, hogy „nem akarok rágyújtani, nem akarok rágyújtani”, akkor igen megnehezíti az életét. Viszont ha helyette azt mondogatja: „Milyen jó érzés, hogy tisztul a tüdőm, a légutam!”, vagy „milyen jó érzés, hogy ilyen friss illata van a leheletemnek”, vagy „de jólesik, hogy fokozatosan tisztulok” stb., sokkal jobban megsegíti önmagát.

Még két éve sem vagytok együtt, a kapcsolatokban az adrenalin és a többi, a szerelem kezdetén működő hormon termelődése már lecsökkent annyira, hogy tisztul a szerelem „lila ködje”, és lassan elkezditek egymást meglátni. De azt érzem a leveledből, hogy nemcsak egymást, hanem még magatokat sem látjátok tisztán. Úgyhogy ha valamit igazán szeretnél, akkor szerintem a jövő tervezgetése előtt ez lenne a legfontosabb! Sokféle út, módszer áll most már a rendelkezésünkre, hogy jobban megismerjük önmagunkat, és ha éberek és nyitottak vagytok, be fogjátok vonzani azt, ami nektek kell! A pszichiáterrel csínján bánjatok, mert véleményem szerint most óriási hiba lenne, ha a férjedben kialakulna az a torzkép, hogy ő a „beteg” (akár lelki beteg), a páciens, aki gyógyításra szorul. Akár a pszichológiának, akár a pszichiátriának csak akkor van és lesz a jövőben is létjogosultsága, ha nem címkézi az embereket különféle patológiákkal, nem kelt betegségtudatot senkiben, hanem teljességében szemlélve mutatja meg a másiknak önmaga pillanatnyi tökéletességét, és segíti őt a felé a változás felé, amit az illető isteni önvalója akar.

Meglátod, Detti, tök izgalmas ez az egész út, annyi változást fog még hozni, és ha ezt képesek lesztek végig kölcsönös, támogató szeretetben tenni, még közelebb fog benneteket hozni egymáshoz!

Minden jót: Soma Mamagésa

Tipp: Somának a követlező e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu

Ha inkább személyesen beszélnéd meg problémáidat Somával (és vállalod, hogy a beszélgetésről készült anyag – amelyben személyed természetesen titokban marad – bekerül a Nők Lapja magazinba), akkor erre a címre írj: somaval@nlcafe.hu

Bővebb információért kattints ide! »