A feleségem börtönében

Hetente már így is többnyire száz oldal olvasnivalóval kínáljuk meg Önt, kedves Olvasó, ezért nem tudjuk közölni az összes hozzászólást. Pedig minden sors egyedi-megismételhetetlen, és az Élet nevű rendező fantáziája kimeríthetetlen. Ki gondolná, hogy egy férfit épp a felesége legjobb barátnője biztatja arra, hogy kerítsen már magának egy szeretőt, hiszen a felesége olyan hideg-rideg, hogy nem lehet mellette elviselni a hétköznapokat? Ki gondolná, hogy egy férfi az első feleségével csalja azt az élettársát, aki miatt néhány évvel ezelőtt elhagyta az asszonyát? Egy fiatalember meg azért lép ki a házasságából, mert egy idő után rádöbben, hogy nem az agyonszoláriumozott, önmegvalósító feleségébe szerelmes, hanem annak hagyományos értékeket őrző mostohaanyjába… Mindezt később tudjuk önök elé tárni, viszont most megismerkedhetnek egy ifjú férj provokatív levél-monológjával.

Mi van a férfirendetlenség mögött?

„Kedves Ildikó!

Néhány hete olvasom a lapban azokat a történeteket, amelyeket az a hölgy “generált”, aki kizárólag nős férfiakkal kezdett. Most azért írok önnek – életemben először „egy újságnak” –, mert szeretném végre elmondani, hogy férfiként hogyan is látom (számtalan sortársammal együtt) ezt az egészet… A gyermek érkezését, az apaság érzését, a félrelépést, a megcsalást. Egy nőnek (persze) könnyű leírni, hogy csalódott a férjében, aki csak a zoknikat hagyja szerteszét (2007. október 10. szám), de azt már sokkal nehezebb végiggondolni, hogy mi van a kibírhatatlan „férfirendetlenség” és az ellaposodott kapcsolatok hátterében…

Én azt hiszem, hogy a mai nők – tisztelet a kivételnek! – az újságokból, televíziókból begyűjtött információk hatására teljesen hamis elképzelésekkel „érkeznek” a házasságba. Mit hallunk-látunk-olvasunk XY férfiú mézédesnek feltüntetett hétköznapjairól? A „mintaapuka” minden áldott nap otthon van a fürdetéskor, dalolva szedi ki a kakit gyereke alól, éjjel is felkel a nyöszörgő gyerekéhez, és éjt nappallá téve lesi a felesége kívánságait.

Ehhez képest az élet arról szól, hogy az apa még ma is elsőszámú pénzforrás a családban (Magyarországon főleg), azaz neki kell eltartani a szeretteit. Gondolom, azzal senki sem vitatkozik, hogy a gyes összege sok mindenre jó, de arra nem, hogy abból bármit el lehessen érni… Tehát az a férfi, aki nem olyan szerencsés, hogy kiugróan magas jövedelemre tegyen szert a munkájával, bizony holtfáradtan ér haza esténként, mert a családfenntartás kőkemény fizikai-pszichikai teher. És bizony nem kívánja sem a tisztába tevést, sem a fürdetést! Szeretne leülni, megvacsorázni, netán megnézni egy filmet abban a hitben, hogy az előbb említett teendőket a felesége napközben már elvégezte. Hiszen ezért van otthon a gyerekkel…”

Elég a bezzeg-apákból!

„És ekkor jönnek (jöttek az én életembe is) a konfliktusok. Példálózás egy „bezzeg” műsorvezetővel, akiről az olvasható mindenütt, hogy minden nap a gyereke mellett van. Ehhez képest én csak egy semmirekellő férfi vagyok, akire nem lehet számítani (amikor az ezreseket teszem le, akkor ezek a vádak kicsit „elhalkulnak”…). És egy idő után – ha az ember éjjel-nappal azt hallja, hogy semmirekellő, aki mellett nem boldog a felesége – bizony akad egy harmadik, akinél a fáradt és minden szempontból kizsigerelt apuka a megnyugvást keresi.

Tudom, hogy ezek a sorok vihart kavarnak majd az olvasók körében. Mégis kérem a tisztelt nőket, anyukákat, nézzenek magukba, és egy kicsit tartsanak önvizsgálatot! A mi gyermekkorunkban (a hetvenes évek elején születtem) az apa dolgozott, az anya a gyerekkel foglalkozott. Nem voltak jó apukák meg rossz apukák, hiszen a társadalom akkori rendje szerint éltek a normális családok. Az apukának nem kellett minden este vigyázzállásban állnia a gyerekkád mellett, ma viszont ezt sugallja a média. És akkor a feleségem jön a szöveggel, miszerint én semmire sem vagyok jó. Én pedig felmegyek a világhálóra, és szeretőt keresek…”

A gyerek szájától vonnád meg az ételt?

„Találok szeretőt. És menekülök. A meghittnek vélt családi fészek kivet magából: ott van a gyerek miatt örökké fáradt feleségem, aki azt akarja, hogy én is legyek annyira fáradt, mint ő (pedig én már eleve fáradtan érek haza…), ott az anyós, aki csak adja alá a lovat. És ott van a szeretőm, aki elég önző ahhoz, hogy soha ne legyen gyereke, aki nős emberrel (velem) tartja a kapcsolatot, és aki minden egyes együttlétünk után megkérdezi, hogy miért is vállaltam én fel a gyereket? A gyerekemet.

Én pedig minden kérdése után elgondolkodom, és nem tudom a választ. Csak azt tudom, hogy ami otthon van, az nekem nem jó. Rossz, hogy különféle képes magazinokat dugnak az orrom alá, hogy nézd meg, ez az apuka milyen rendes, a fiával van, holott én is lennék a fiammal, ha nem kellene minden nap az egyre hangosabb és hosszabb zsörtölődéseket hallanom. És amikor ezek eljutnak az agyamig, azt mondom: bárcsak visszacsinálhatnék mindent, bárcsak újra független, szabad ember lehetnék, bárcsak kiszabadulhatnék abból a börtönből, amibe a feleségem zárt!

Ezért menekülök a szeretőmhöz, és ezért megy sok száz férfi a szeretőihez. Ha a nők, az anyák – köztük a gyermekem anyja – végre felébrednének, és belátnák, hogy egy ember egyszerre csak egy helyen tud száz százalékot teljesíteni, akkor talán megváltozna minden. A múltkor mondtam: oké, itt maradok, fürdetek, kakiztatok egy hónapig, de akkor az ő nyolcvanezres gyese lesz az alap, és az én háromszázezrem, aminek a hasára vágunk minden hónapban, most elmarad. Lett is nagy veszekedés, kiabálás, hogy mit képzelek én, megvonnám a gyerek szájától az ételt… Pedig én csak mintaapuka akartam lenni. Olyan, amilyet a tévében, a magazinokban a feleségem lát.

Nem sikerült. Azóta is leteszem a háromszázezret az asztalra, nem kérek elszámolást, a feleségem elkölti, de sikerült egy kis mellékessel némi plusz pénzre szert tennem, amit a szeretőmre költök. Nem szégyellem! Nem magam kerestem a bajt, beletaszítottak a sötétségbe. Anyám mondta mindig, míg élt: fiam, egy gyerek alapjában véve tizennyolc-huszonnégy év börtön – persze nagy idézőjelben! –, olyan börtön, ahonnan nehéz a szabadulás. Nekem a szabadulás a szeretőmmel töltött pár lopott óra.

Azok a nők, akik most pálcát törnek felettem, kérem, gondolkodjanak el! A börtönt ők építik fel. És utána persze csodálkoznak, ha a rabmadár olykor kiszáll az ablakon.”

Egy férj – a sok millióból

(Kedves Olvasók! A levélhez nem fűzök kommentárt, szinte szó szerint adtam közre. Titeket viszont arra kérlek, hogy tiszteljetek meg a véleményetekkel, kommentáljátok az olvasottakat! Várom leveleitek az i.vkulcsar@sanomabp.hu e-mailen. A témát két hét múlva folytatjuk…)