Keleti Andrea: „Meglepõen jól teljesülnek az álmaim”

Egykori táncvilágbajnokból lassan közéleti szereplővé válik, de ennek ellenére megőrizte korábbi szerénységét. És a lánykori versenysúlyát.
 

– Hú, de lefogytál…! Igaz, amikor egy éve találkoztunk, a Szombat esti láz döntője előtt, még soványabb voltál.

– Az volt az ideális súlyom… Csak hát az idei nyár a kürtőskalácsok bűvöletében telt, és ősztől megpróbáltam kicsit változtatni az étkezésemen. Mostanra a fogyókúrával visszanyertem a lánykori súlyomat, és ezt szeretném tartani.

– A táncolás biztosan segít ebben.
 
– Á, manapság már alig táncolok. Most a Szombat esti láz-csapattal egy road show-ra készülünk, erre próbálunk Csonka Bandival, és vele, havonta egyszer-kétszer fellépünk két számmal, de egyébként nem táncolok, mert már nincs rá időm. Annyi már belefér, hogy hetente tartsak egy táncórát. Hat és fél éve, amikor a kislányom megszületett, abbahagytam a tanítást is, mert úgy gondoltam: az embernek vagy gyereke legyen, vagy táncoljon és tanítson – a kettő együtt nem megy, hiszen órákat esténként és hétvégenként is tartani kell.

– Ilyen könnyen le tudtál mondani az egykori szenvedélyedről?

– Meg sem merem mondani, hány éve történt, amikor Zoli még szinte kissrácként megjelent a táncstúdiómban, és tanítani kezdtem őt. Lassan tizenegy éve tart a szerelmünk, és éveken át úgy éltünk, hogy reggel elindultunk a táncpróbára, délutánig edzettünk, este tizenegyig tanítottunk, utána beültünk valahová vacsorázni, majd beestünk az ágyba. Hétvégenként jártuk a világot, versenyeztünk. Nagyon klassz élet volt, élveztük, hogy éjjel-nappal együtt lehettünk, hogy ennyire összekötött minket a közös szenvedélyünk és munkánk, a tánc. Azután Zoli hozta meg a nagy döntést: itt az ideje, hogy gyerekünk szülessen. Én talán még halogattam volna, pedig én vagyok az idősebb, nekem kellett volna gondolnom erre… De Zoli tudta, miként kellene döntenem. Az anyaság mindent megváltoztatott bennem. Más lett a fontossági sorrend az életemben, most a család, a két gyerek a legfontosabb.

– Zoli irányít a kapcsolatotokban?
– Ő jóval fiatalabb nálam, de nagyon határozott, és ez számomra az első pillanattól kezdve imponált. Fiatalabb korában is tudta, érezte, mi a helyes út, és én engedtem, hogy irányítson. Egyébként meglehetősen erős személyiség vagyok, s nagyon ritkán találkoztam olyan férfival, akire fel tudtam nézni. Zoli ilyen.

– Az előbb idejött hozzánk Csonka Pici, és te mosolyogva leszúrtad, amiért húsvétkor nem ment el hozzátok, hogy meglocsolja a lányodat.

– Igen – nevet. – Nekem fontosak a tradíciók, és az, hogy a kislányom tojást fessen, várja a locsolókat. Próbálok minden jót megmutatni a gyerekeimnek, amit annak idején nekem is megmutattak. Már kicsi lányként tudtam kötni, horgolni, hímezni, varrni. Mindkét nagymamám ügyes kezű: egyikük varrónő volt, a másik háziasszony-tündér, s rengeteget tanultam tőlük. Amikor középiskolás voltam, az osztálytársaimmal sportot űztünk abból, hogy tudunk-e a pad alatt úgy megkötni egy-egy nagy lukú mellényt, hogy a tanár ne vegye észre. Szeretném, ha a lányom is megtanulná ezeket a nőies tevékenységeket.

– Például a táncot is?

– Egyelőre inkább csak előkészítjük számára a talajt, és „titokban” alkalmassá tesszük a testét arra, ha majd szeretne táncolni, akkor jó adottságai legyenek hozzá. Ezért például ritmikus sportgimnasztikára jár. Ha pedig egyszer bejelentené, hogy a táncban szeretne karriert felépíteni, támogatnám.

– Ez, gondolom, nem anyagi karriert jelent…

– Biztosan nem! Amikor mi a tánckarrierünk csúcsán voltunk, sokszor szó szerint éheztünk. Volt az életemben húsz olyan év, amikor egyáltalán nem voltam nyaralni, nem jutottam el a Balatonhoz, mert inkább arra kuporgattam a pénzt, hogy ki tudjak menni két napra Németországba táncot tanulni. De ezek a nagy élmények építettek, csak szép emlékeket őrzök erről az időszakról. Igaz, előfordult, hogy külföldön időnként éheztünk, hogy elfogyott a benzinpénz, mert többet fogyasztott a kocsi, és fogalmunk sem volt, miként jutunk haza például Párizsból…

– Anyukád tudta, hogy a csillogás mögött mennyi az áldozat?

– Tudta, és maximálisan segített, de egyedül volt ebben, és a lehetőségei korlátozottak voltak. Még sosem mondtam el egyetlen újságban sem, pedig szívesen beszélek róla, hogy miként éltünk akkoriban, amikor a világranglista elején álltunk… Például egy elegáns szállodában versenyeztünk Németországban két napig, s mivel sem szállást, sem útiköltséget nem fizettek nekünk, a férjemmel a szálloda garázsában, a kocsiban aludtunk, persze titokban. Megesett, hogy külföldön egy lakótelepi ház tetején gyakoroltunk, vagy napi három órát edzettünk egy bevásárlóközpont parkolójában. Nagy erő kellett ehhez, de gyönyörű időszak volt. Ha a lányunk is ezt az utat választaná, mi persze többet tudnánk segíteni neki, mert ma már jobb körülmények között élünk, mint akkoriban.

– Mióta?

A választ és a teljes cikket a Nők Lapja november 28-án megjelenő 48. számában olvashatjátok. A lapban szó lesz még többek között: Sztárinterjú: Jodie Foster – a negyvenöt éves, Yale-diplomás színésznő, aki nem a bulvársajtó kedvence. De mi szeretjük! Divat: Egy asszony illata – bizonyára sokan emlékeznek még a lenyűgöző filmre. Divatrovatunkat is megihlette, így most a női ruhák mellett különféle illatok is szerepelnek. Konyha: Bereznay Tamás advent első hetére vendégváró finomságokat készített. Útitárs: Negyven év után végre igazán kulturált körülmények között fürdőzhetnek azok, akik az egerszalóki gyógyvíztől szeretnének meggyógyulni.

 

 

 

 

 

 

 

Még több az e heti Nők Lapjából: • Ufóűzés Hisztiországban » • Jöhetnek az adventi vendégek! » • Jodie Foster: „Gyerekektől teljes az életem” » • Nem adom fel! » • Mert énekelni jó!» • Hétköznapi pedofília »