Ufóûzés Hisztiországban

Az elején tisztázzuk: nem, nem tervezek gyógyszert adni a gyereknek, sőt a hideg zuhany alá sem állítom. Csak vicceltem. Viszont a hiszti, az nem vicc. Az valódi. De még milyen valódi! Néhány hónapja írtam egy cikket Borzasztó kétéves címmel. Panaszkodtam benne, hogy Lola kezdi megtanulni a hisztizés művészetét. Na, kérem szépen, azóta tökélyre fejlesztette. Tombol a dackorszak. Mintha a nagykönyv szerint alakítaná a saját fejlődését, Lolánk második születésnapja után néhány nappal élete legnagyobb hisztijét produkálta. Véget ért a többhetes ünnepségsorozat, véget ért az ajándékozás, a kívánságok lesése és permanens teljesítése. A család élete visszazökkent a normális kerékvágásba. A vendégsereg elvonult, a romokat föltakarítottuk, a napi rutint visszaállítottuk. Vagy legalábbis próbáltuk visszaállítani. Ennek jegyében, a szokásos esti ügymenet szerint, úgy fél nyolc körül megengedtem Lolababa fürdővizét. Majd udvariasan megkértem, hogy fáradjon be a fürdőszobába, és vegye birtokba a fürdőkádat. Ó, nem! Határozottan kértem. Nem. Utasítottam. „Nem, nem, nem” – sorolta lányunk a kedvenc szavait egymás után. Az Istennek sem. Oké, akkor fürdés nélkül mész aludni – szólt a következő, és szülői szemmel logikus ajánlat. Azt sem. Akkor játsszunk még egy űrhajósat (az ebédlőasztal alatt), utána fürdünk. Azt sem. Egyáltalán, semmit sem. És ezt nyomatékosítandó, veszett rúgkapálásba kezdett a kanapén. Fej lilul, karok a levegőben, kiabálás teli torokból. Ekkor eszembe jutott, hogy egyszer egy másik újságban meg azt olvastam, hogy egy fitneszházaspár a hideg zuhany segítségével oldja meg a hasonló helyzeteket. Lehet, hogy túl sok bulvárt olvasok? Mindenesetre bevallom, egy pillanatra elgondolkodtam a lehetőségen, de aztán elvetettem. Úgyis tele volt meleg vízzel a kád.

Szóval ott tartottunk, hogy Lola a kanapén hisztizik, és nem tudunk vele mit kezdeni. A nappali ajtajában állunk mindketten, és nézünk egymásra hitetlenkedve: ki ez a földönkívüli? Hogy került ide? És mit csinált a mi Lolánkkal? Olyan volt az egész, mint a testrablók támadása. Ott ordított és rángatózott egy Lola-klón, aki pont ugyanúgy nézett ki, mint magzatunk, húsunk és vérünk. De úgy csinált, mintha legalábbis a Plútóról jött volna. Aztán eszünkbe jutott a megoldás, amely egyszer régen, amikor a kétéves hisztit csak hírből és a nálunk sokkal tapasztaltabb szülők egy-egy elejtett megjegyzéséből ismertük, hangzott el, mint a lehetőség, ami mindig működik. Meg kell vonni az ufótól a nézőközönséget. Bejelentettük, hogy a fürdőszobában várunk rá, és kivonultunk. Eltelt két perc. Három. Négy. Öt. Engedtem még egy kis meleg vizet a kádba. Hat perc. A hetedik percben hirtelen, mintha elvágták volna, megjelent a fürdőszobaajtóban izzadt és csapzott fejű gyermekünk. Testét elhagyta a gonosz szellem, az ufóűzés sikeres volt. És ez még semmi. Egyesével bedobálta a gumikacsákat a kádba, ledobta magáról a pelenkát, majd utánuk ugrott. És – ezt figyeljék! – közben mosolygott, mintha az elmúlt fél órában semmi nem történt volna.







A pillanatnyi nyugalmat kihasználva fölhívtam apámat, aki – miután anyukám már, sajnos, nem élvezheti a boldogságos nagymamalétet – egy személyben testesíti meg a két nagyszülőt. Na és persze ő a családi almárium kulcsainak őrzője, vagyis neki kell emlékeznie minden régi sztorira. Szóval felhívtam, és elhűlve adtam neki elő a történetet, Lola lányunk első igazi, kétéves hisztijéről. Mindent kaptam tőle, csak együttérzést nem. Először nagyokat hallgatott, aztán kuncogott, a végén pedig már teli szájjal röhögött. És a történetre történettel felelt, amelyet – saját, megmaradt kis jó hírem megőrzése érdekében – inkább most nem részleteznék. Legyen elég annyi, hogy e történet végén született meg az a családban szerencsére már csak elvétve használt kifejezés, hogy tudniillik Hisztikriszti. Mit mondhatnék még? Felkészültünk egy hosszú utazásra Hisztiországban, felvértezzük magunkat türelemmel, következetességgel és határozottsággal. És legalább annak örülünk, hogy a család mindkét munkanyelvén létezik találó kifejezés ezen időszak leírására. Úgyhogy legalább beszélni tudunk róla. Ha mást nem.

Az e heti, 48. számú Nők Lapjában többek között az alábbi témákról is olvashatsz: Keleti Andrea: két gyermek táncos lábú anyukája átült a túloldalra, versenyzőből zsűritag lett. Sztárinterjú: Jodie Foster – a negyvenöt éves, Yale-diplomás színésznő, aki nem a bulvársajtó kedvence. De mi szeretjük! Divat: Egy asszony illata – bizonyára sokan emlékeznek még a lenyűgöző filmre. Divatrovatunkat is megihlette, így most a női ruhák mellett különféle illatok is szerepelnek. Konyha: Bereznay Tamás advent első hetére vendégváró finomságokat készített. Útitárs: Negyven év után végre igazán kulturált körülmények között fürdőzhetnek azok, akik az egerszalóki gyógyvíztől szeretnének meggyógyulni.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Keleti Andrea:„Meglepően jól teljesülnek az álmaim” » • Ufóűzés Hisztiországban » • Jöhetnek az adventi vendégek! » • Jodie Foster: „Gyerekektől teljes az életem” » • Nem adom fel! » • Mert énekelni jó!» • Hétköznapi pedofília »