Szóval ott tartottunk, hogy Lola a kanapén hisztizik, és nem tudunk vele mit kezdeni. A nappali ajtajában állunk mindketten, és nézünk egymásra hitetlenkedve: ki ez a földönkívüli? Hogy került ide? És mit csinált a mi Lolánkkal? Olyan volt az egész, mint a testrablók támadása. Ott ordított és rángatózott egy Lola-klón, aki pont ugyanúgy nézett ki, mint magzatunk, húsunk és vérünk. De úgy csinált, mintha legalábbis a Plútóról jött volna. Aztán eszünkbe jutott a megoldás, amely egyszer régen, amikor a kétéves hisztit csak hírből és a nálunk sokkal tapasztaltabb szülők egy-egy elejtett megjegyzéséből ismertük, hangzott el, mint a lehetőség, ami mindig működik. Meg kell vonni az ufótól a nézőközönséget. Bejelentettük, hogy a fürdőszobában várunk rá, és kivonultunk. Eltelt két perc. Három. Négy. Öt. Engedtem még egy kis meleg vizet a kádba. Hat perc. A hetedik percben hirtelen, mintha elvágták volna, megjelent a fürdőszobaajtóban izzadt és csapzott fejű gyermekünk. Testét elhagyta a gonosz szellem, az ufóűzés sikeres volt. És ez még semmi. Egyesével bedobálta a gumikacsákat a kádba, ledobta magáról a pelenkát, majd utánuk ugrott. És – ezt figyeljék! – közben mosolygott, mintha az elmúlt fél órában semmi nem történt volna.
A pillanatnyi nyugalmat kihasználva fölhívtam apámat, aki – miután anyukám már, sajnos, nem élvezheti a boldogságos nagymamalétet – egy személyben testesíti meg a két nagyszülőt. Na és persze ő a családi almárium kulcsainak őrzője, vagyis neki kell emlékeznie minden régi sztorira. Szóval felhívtam, és elhűlve adtam neki elő a történetet, Lola lányunk első igazi, kétéves hisztijéről. Mindent kaptam tőle, csak együttérzést nem. Először nagyokat hallgatott, aztán kuncogott, a végén pedig már teli szájjal röhögött. És a történetre történettel felelt, amelyet – saját, megmaradt kis jó hírem megőrzése érdekében – inkább most nem részleteznék. Legyen elég annyi, hogy e történet végén született meg az a családban szerencsére már csak elvétve használt kifejezés, hogy tudniillik Hisztikriszti. Mit mondhatnék még? Felkészültünk egy hosszú utazásra Hisztiországban, felvértezzük magunkat türelemmel, következetességgel és határozottsággal. És legalább annak örülünk, hogy a család mindkét munkanyelvén létezik találó kifejezés ezen időszak leírására. Úgyhogy legalább beszélni tudunk róla. Ha mást nem.
Az e heti, 48. számú Nők Lapjában többek között az alábbi témákról is olvashatsz: Keleti Andrea: két gyermek táncos lábú anyukája átült a túloldalra, versenyzőből zsűritag lett. |