„Az ajándékaid mesélnek… rólunk, a házasságunkról”

Néha még üzenhetünk is vele, hogy kihívást, izgalmat szeretnénk. Cserna Antal és Szalay Krisztina színművészek több mint két évtizede élnek boldog házasságban. Voltak olyan bátrak, hogy játsszanak, bolondozzanak a Nők Lapjával. Cserna Antalt Vig György kollégánk kísérte el ruhadarabokat vásárolni, Szalay Krisztina és Dobray Sarolta pedig felpróbálták az ajándék göncöket, aztán meg értékelték a fiúk teljesítményét… Móka közben persze arra is jutott idő, hogy egy kicsit elbeszélgessenek az ismert színészpár életéről.

Hogyan választ az ideális férj?

“Szakértő” szemek: Cserna Antal és Vig György kollégánk női ruhákat válogatnak

Cserna Antal, akit mostanában morcos rendőrként látjuk az M1 csatornán futó magyar krimisorozatban, a világ legalaposabb embere. Legalábbis ez derült ki róla, amikor elkísértük egy próbavásárlásra, hogy lássuk, mit tud kedveséről, Szalay Krisztina színésznőről, akivel huszonkét esztendeje él együtt. Persze csak játék volt, de egy színész számára a játék nagyon komoly dolog. Benne van önmaga, és minden, amit az életben fontosnak tart. Kiváltképp akkor, ha azt játssza, hogy ajándékot vesz kedvesének.


– Kézzel szoktam lemérni a ruhák, nadrágok méretét, mert a számok néha csalnak – magyarázza komolyan a színész, miközben egy lila blúz körül araszol.

Az „araszolás” esetünkben nem azt jelenti, hogy lassan halad előre. Kinyújtott hüvelyk- és kisujja közti távolsággal ellenőrzi, megfelelő-e a kiválasztott ingecske kerülete. Egy-egy ruha, horribile dictu, kosztümkabát kiválasztásánál olyan magától értetődő természetességgel használja az átlagférfiak számára nem evidens fogalmakat, mint „mellbőség”, „derékkerület”, hogy komolyan elgondolkodom, vajon meddig vállalható saját tudatlanságom. Természetesen felesége cipőméretével is tisztában van, sőt, a rendelkezésre álló lábbelik formája, sarokmérete, felsőrész-stílusa alapján azt is kategorikusan kijelenti, hogy a bolt kínálatából egyik sem felel meg Kriszta ízlésének. Ezt nem róhatjuk fel az üzlet hibájául, a belvárosi Deák Ferenc utcában található, minden ízlést kielégítő MEXX szalon elsősorban a hölgyek boka feletti részének felékesítéséről szól. (Ha cipőt keres valaki, akkor az újabban Fashion Street nevet is viselő elegáns utcácskában számos szakboltot talál.)

– Régen gyűlöltem a vásárlásokat, ha rólam volt szó – ismeri be Antal –, de ha Krisztáról volt szó, mindig türelmes voltam.

Annak ellenére, hogy meglehetősen ismerik egymás ízlését, nem tartja magát csalhatatlannak.

– Lehet, hogy ő egy ruha fazonját nézi, vagy a színét, nekem pedig az tűnik fel, hogy rossz helyen van a varrás – folytatja a helyzetelemzést, egy indiainak tűnő áttetsző blúzt tanulmányozva. – Kriszta ráadásul nem az a típus, aki időnként nekivág és vásárol. A divat, trend nem igazán befolyásolja. Meglát valamit, megveszi – akár nagyon olcsón is, és miután fölveszi, szinte törvényszerűen odamennek hozzá, és vallatják, hol szerezte, mert olyan trendi.

Ráadásul az anyukája nagyszerűen varr, tehát gyakran ő készíti el, amit Kriszta megpillant valahol. A lányainknak is gyönyörű télikabátokat készített. A nagyobbik egyértelműen örökölte Kriszta ízlését. Saját trendje van. Kitalálja a haját, stílusát. Már a kisebbik is kezdi. Hiába, kész nőcik már ők is, hiszen a nagyobbik tizennyolc múlt, és a „kicsi” is tizenöt felé ballag.

– Tudják, mit akarnak – sóhajt az apává változott férfiú. – Ez biztosan tetszik Krisztának – mondja aztán –, szereti a keleties anyagokat. Ehhez a blúzhoz, azt gondolom, kell egy top, vagy valami alsórész, és ez van fölül. Van is hasonló holmija. A színnél az a fontos, hogy a hajához menjen. A rózsaszínes, bordós cuccok jól állnak neki, mert a szeme kék. Ez a sötétebb lila például már sok lenne.

Újabb kisebbrendűségi érzést okoz számomra, amikor konstatálom, hogy művész partnerem rögtön kiszúrja, hogy a ruha belsejében rejtőzködő címkén található négyféle méretezés közül melyik az autentikus. Egyáltalán nem hozza zavarba, hogy más betű jelzi a tengeren túli, az angol és ki tudja, még milyen tájra vonatkozó méreteket.

A csinos eladó hölgy szívesen segítene, de ő kijelenti, sosem használ élő próbababát. Vizuális típus, ha lehunyja a szemét, megjelenik előtte Krisztina, részleteiben vagy egészben, amilyen felbontásban épp szüksége van rá. Illetőleg egy alkalommal, fehérneművásárlás közben nem utasította el a felkínált lehetőséget. Tanácstalanul nézegette a kiválasztott melltartót, amelynél ugye a méret csak egy adat, ám az ideális modell kiválasztásához még egy sor titkot tudni kell. Tanácstalan tekintetét látva egy csinos eladó hölgy sietett a segítségére.

“Az ajándék azt igazolja, ogy két embernek valódi köze van egymáshoz.”

– Megkérdezte, milyen formájú mellről van szó. Zavarba jöttem, mire felajánlotta, nyugodtan nézzem meg az övét. Körülbelül ilyen? Megnyugtatott: megszokta, hogy a férfiak rajta próbálják megsaccolni, hogy jó lesz-e a kedvesüknek, amit kiválasztottak. Majdnem el is találtam a méretet – fejezi be a történetet, mielőtt megkérdezhetném, hogy az említett esetben is használta-e az araszos módszert.

– Ilyen zöldet nem venne föl – jelenti ki egyértelműen egy pulóvert mustrálva.

Gombóc Artúrként sorolja tovább, miben szereti: zöld harisnyában, piros harisnyában, copfban, kibontott hajjal, kendőben, bár azt nem hord, de nagyon jól áll neki, és így tovább. Bármiben. Észre sem veszi, hogy fotós kolléganőm szinte elérzékenyül ennyi gyengédség hallatán. Én sem állom meg, hogy meg ne kérdezzem, mióta vannak együtt.

– Huszonkét éve – válaszolja. – Meg kell oldani a válságokat. Az a titka. Mert vannak válságok. Megy az élet, és valamelyikük leragad. Egy idő múlva feszült lesz, kialakulnak a konfliktusok. Mindig az ragad le, aki valamit nem tud elengedni, megbocsátani magának vagy a másiknak. Bekapnak a hétköznapi teendők, a munka, hogy odaérjek, ott legyen, világítson, működjön, engem nagyon el tudnak lepni az ilyenféle dolgok. Aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy idegesíteni kezd, hogy nem elég ennyi dolog, még a másikra is oda kell figyelni. Ráadásul magad kezded vádolni, arra gondolsz, hogy nem vagy elég, kevés vagy. Ettől aztán vagy dacos leszel, vagy elkezdesz lezárni. Nem engedsz be dolgokat. Nekem is volt olyan időszakom, amikor elfáradtam, és az ilyen fáradtságot mindig az ember legszorosabb környezete sínyli meg.

– Ilyenkor szokott elmérgesedni a helyzet, aztán jönnek az állandó jelzőkké váló régi sérelmek, aztán sebek és végül a szakítás – vetem közbe sokat látott férfiként.

– Nálunk az a szerencse, hogy mind a kettőnknek fontos volt a másik, akkor is, amikor feszültség volt köztünk – feleli elgondolkodva. – Én gyakran rájöttem arra, hogy Kriszta épp azt a változást szorgalmazta, amelyet legbelül már én is szeretnék. Ami felé magam is elindultam már, vagy ami felé mennem kéne. Amikor egy ilyen konfliktushelyzetben megkapod, ellenállsz. Én is ellenálltam, és utólag jöttem rá, hogy ugyanazt akarjuk.


– A vásárlásnál kiderült, hogy ön nagyon alapos ember – próbálom konkrétabbá tenni a helyzetet.

– Szeretnék mindig ilyen alapos lenni – felel Antal nagyon komolyan, félig tréfásnak szánt megjegyzésemre. – Ugyanakkor ez a gátam is. Nagyon el tudok veszni a részletekben. Ez is olyan pont volt a kapcsolatunkban, amely gondot okozott. Úgy tűnik, mintha én nehezen döntenék, holott nagyon gyorsan döntök, viszont rengeteg információra van szükségem ahhoz, hogy a döntéshelyzetig jussak. Kriszta sokkal gyorsabban rá tud kattanni a dolgokra, nagyon jó szervező, hamar átlát mindent, és ha határozott, többé nem teszi fel a „jó, de mi van, ha…” típusú kérdéseket. Megy és cselekszik. Én viszont, ha feladat van, legalábbis régen ez volt, azonnal betojtam. Először megkérdőjeleztem mindent, aztán szépen átdolgoztam magam az akadályokon. Ma is így működöm, csak már más szinten.

– Ez a színházra is igaz. Egy helyen dolgoztunk, ő nagyon hamar döntött, én sokkal többet nyeltem, mindig találtam indokokat, miért maradjak. Éveken át hazudtam magamnak arról, hogy egy hely, amelyet ugyan nem szeretek, de biztonságot ad számomra. Ebbe majdnem belehaltam, amikor A padlás egyik előadásán több méter magasról lezuhantam. Ez a baleset rávilágított, hogy merjek bátran hagyatkozni az intuícióimra, mert működnek. Akár munkáról, akár bármilyen helyzetről van szó. Sokáig azt hittem, hogy beosztott típus vagyok, de kiderült, hogy mégsem. Kriszta sokkal lázadóbb, jóval hevesebb érzelmekkel, ugyanakkor mégis sokkal bölcsebb nálam. Ha ő lezár valamit, és akkor nem marad benne indulat. Nekem sokkal több idő kell ahhoz, hogy kipucoljam magam. Nagyon fontos, hogy engedje az ember hatni a megérzéseit. Akár munkában, akár egy helyzet megoldásánál, mindig.







– Amikor Krisztának ajándékot veszek, sosem úgy indulok neki, hogy egy bizonyos tárgyat keresek. Tudom, mit akarok, és kutatok. Így találtam neki például egy nyakláncot, ami azóta is a kedvence. Nem a konkrét ékszert kerestem, hanem egy olyan jellegű tárgyat, amiről tudom, hogy róla szól. Ha eljutottál odáig, hogy tudod, mit akarsz adni, meg is találod. Lehet, hogy az utolsó pillanatban, de szembejön veled. Az ajándék azt igazolja, hogy két embernek valódi köze van egymáshoz. Ha én valami olyasmit tudok adni, aminek a másik örül, akkor ő nemcsak az ajándék miatt boldog, hanem azért is, mert kiderült rólam, hogy tudom, minek örülne. Az igazi ajándék azt jelenti, jelképezi, igazolja, hogy egyek vagytok, akkor is, ha rengeteg dolgokban különbözőek. Akárhonnan kapsz ajándékot, embertől, a sorstól, istentől, bárkitől, azt a lehetőséget kapod, hogy megnyílhass. Ettől megnyílik az is, akitől kapod. Az ajándék mindig történés. Ettől függ, van-e rajta áldás.

– Ha bármit, akár csak virágot veszek, működik a szeretet. Rózsát szoktam venni. A virágra mindig úgy rá tudok hangolódni, hogy amíg hazaérek vele, be tudom teríteni a szeretetemmel. Nálunk sokkal tovább szépek maradnak a rózsák, mint másutt… Ez a khaki nadrág szerintem az ő stílusa – tér vissza a ruhákhoz, fotósunk őszinte örömére. Ő még nem tudja, hogy még másfél órát válogatunk. Mert a döntés gyors, nem úgy az odáig vezető út…


„És ez a dekoltázs! Tóni tudja, hogy szeretem az ilyet”

Szalay Krisztina és Dobray Sarolta kolléganőnk tesztelik a fiúk választását

– Tóni ebben küldött ide, de csomagolt zöldet is – mutat tűzpiros harisnyájára, ahogy beviharzik a műterem ajtaján. Kezében nagy szatyor, benne ékszerek. A férje pakolta neki, ezeket is… A pulóvere is piros, olyan így, mint egy kíváncsi, vagány kislány, aki tágra nyílt szemmel várja, milyen meglepetés vár rá… Aztán, ahogy nagyokat nevetve próbál, sorban bújik ki belőle a többi Nő: anya, szexi díva, színésznő, író, rendező, saját, világmegváltó álmait valósággá varázsló tündér, és asszony, igazi, irigylésre méltó társ, huszonkét éve. Ja, és a turkálóból való öltözködés mesternője…


– Piros harisnya…? Azt meg vajon mihez gondolta a kedves férjed? – néz nagyot Horkai Nóra, a stylist, miután kiirigykedtük magunkat a férfiúi gondoskodáson, látva a bekészített harisnyákat meg az ékszereket. Kriszta lopva néz a kanapén heverő hatalmas, most még titkokat rejtő szatyrokra, és nevetve tárja szét karjait.

– Valami hupilila cucc nincs azokban? Na, például ahhoz… Tóni ismer. Tudja, hogy minél őrültebb a kombináció, annál jobban imádom! Mindent felveszek mindennel. És szeretem a különleges darabokat. Ami senki másnak nincs. – Aztán elkerekedik a szeme, mint egy tinilánynak, és lelkesen mutat az öltöző felé… – Az a khaki térnadrág! Hű, de jó! Na, az pont én vagyok.

A háttérben ugyanis szép sorban előkerülnek a ruhák, köztük az a bizonyos khaki nadrág… Már húzza is magára.

– Tudod, honnan öltözködöm évek óta? Turiból. Az én kedvenc turkálómból! Nem vagyok egy sznob, az biztos… Nyáron például imádok mindenféle filléres, színes, csipkés kombinékban járni az utcán. És tudod, mit? Londonban mindenki csodámra járt, egyre csak faggattak, hol vettem ezt a sok dögös cuccot… Ha tudnák, hogy kétszáz forintokért válogattam össze mindet!

A khaki nadrág felkerült. Tagadhatatlanul elégedett pillantásban találkozik Kriszta és tükörképe. Csak – az amúgy tökéletesen passzoló – popsirésznél bizonytalanodik el egy röpke pillanatra. De hát Nő az olyan, aki nem esik át ezen egy nadrágpróbálásnál?

– Nem kéne kicsit nagyobb zseb oda hátra..? Csak hogy jobban kerekítsen…

Nem kéne, mondjuk mi, és ő elhiszi. Elhiszi, mert tudja magáról, amit tudnia kell, és ez kerekké teszi – persze csak ahol kell – kívül és belül. Azt hiszem, ezt hívják harmóniának. Talán, mert mindig azon jár az esze, kinek, hogyan tudna segíteni, adni…

– Van egyáltalán, ami ki tud téged borítani?

– Már nincs. Azt hiszem, ma már nagyon szépen működik az önvédelmi mechanizmusom. Ezt is meg kellett tanulnom, helyretenni a dolgokat. Megérteni, ha valamelyik vágyam, tervem nem jön össze azonnal, akkor várnom kell. Hinni, hogy sikerülni fog. És már tudom, ha hiszek, és ha úgy kell lennie, akkor előbb-utóbb úgyis az utamba kerül valaki, valami, aki-ami segít. Régen én addig mentem, amíg meg nem lett, amit akartam. Túl is hajtottam magam. Például mikor lélegeztetőgépre gyűjtöttem. Lett is akkoriban két balesetem… Ma már csak néha fáradok el kicsit… Na jó, időnként halálosan.

Színes felső kerül elő, nézi jobbról, balról.

– Narancssárga? Szeretem a narancssárgát. Csak ez olyan… Meglátjuk.

Bújik. Pillanatra eltűnik az arca a narancssárgában. A póló mögül jönnek a szavak.

– Jó néha olyankor elbújni… Kiszakadni a mókuskerékből.

– Anglia is ezért volt? Hogy egy éve egyszer csak fogtad magad, és két hónapra kimentél nyelvet tanulni?

– Végül is igen. A színház miatt… Én voltam a felelős az előadásaimért, a gazdasági ügyekért, a menedzselésért, s mikor hónapok óta esténként én pakoltam el a díszletet, és takarítottam le a színpadot, nos, ez kicsit túl sok lett. És ott volt Kristóf is, aki még nagyon pici volt akkor…

Kristóf, Krisztáék legkisebb gyereke a háromból ötéves, és most itt játszik a sminkszoba közepén, mint egy kisangyal, vagy inkább kis királyfi, keze alatt tornyosul a legóvár. Türelmesen meghagyja anyának a lányok játékát, az „öltözködősdit”, és a felnőttekét, a „mesélősdit”…

– … és mindeközben túl fontos volt nekem a színház. Tudtam, ha ezt kiszedik a lábam alól, meghalok. A színházért mindig meg kell küzdeni, az nincs csak úgy magától az ember mögött. Viszont azt is tudtam, hogy ha ez nekem ennyire fontos, akkor el fogom veszíteni. Ezért kellett kicsit elmennem. Egyik napról a másikra döntöttem.

– Nagy dolog, hogy a férjed elengedett. Más valószínűleg sokkot kapott volna, ha az asszony hónapokra otthagyja három gyerekkel…

Már rajta a narancssárga felső, de még tükörbe nézés előtt kiül arcára a döbbenet. Ott áll, mezítláb, a haja vagányan összekócolódva a ki-be bújásoktól, úgy tárja szét a karjait:

– Még te is ezt mondod?! De miért? Miért olyan döbbenetes ez az embereknek? Miért látom folyton azt magam körül, hogy ha egy férfi tesz valamit, az olyan óriási dolog? Miért kellett, hogy emiatt az utazás miatt számtalanszor fejemhez vágják, hogy milyen anya és feleség az ilyen, aki elhagyja a családját?! Én úgy cipelem a hátamon a családom, ahogy csak lehet. De mi a Tónival társak vagyunk. Egyikünk sem uralkodik a másikon, és egymás mellett állunk mindenben. Ő tudta, hogy nekem akkor szükségem volt arra a két hónapra, és támogatott benne. Ahogy én is támogattam, mikor négy évig Szegeden játszott, én pedig Budapesten voltam terhes… Mi így működünk huszonkét éve, és nem is tudom másképp elképzelni. Szerintem csak így maradhat izgalmas a nőnek a férfi, és a férfinak a nő. Izgalmas és…– visszatér a hatalmas mosoly az arcára és tekintete a saját tükörképére – és ami nagyon fontos: szexi. Mint ez a khaki térdnadrág. Mert ez szexi, akkor is, ha sportos. Nem úgy, mint ez a narancssárga felső – grimaszol. – Ez sportos, de egyáltalán nem szexi. Fiús. Tóni, ezt most nem találtad el…





– Akkor eddig egy-egy…

– Azért általában eltalál mindent. Jó, egyszer meglepett valami bőrszoknyával, amit soha életemben nem vettem fel. De szexi fehérneműket meg ékszereket, gyönyörűeket vesz. Nézd például ezt a csodát! – ezüstkarkötőt mutat a csuklóján. – Mindig kapok valamit, ha épp adni van kedve a rózsán kívül.

– Miért, az általános?

– Mikor Szegeden dolgozott, szinte mindig kaptam, mikor hazajött. Úgy havonta tizenötször, aztán így maradt… Na, mondtam, hogy lesz itt valami hupilila! – neveti el magát, mikor előkerül a finom „egyberuha”. Húzza is rögtön a tűzpiros harisnyára. És most ott áll egy gyönyörű, izgalmasan sejtelmes lila ruhás nő, pörög-forog, és ragyog.

– Ez tökéletes! Mintha rám öntötték volna, ugye? És ez a dekoltázs! Tóni tudja, hogy szeretem az ilyet. Ha már egyszer nő vagyok, akkor mindent bele, nem?

– Ezek szerint nem zavarja, ha a feleségét megnézik az utcán…

– Sőt! Büszke rám. Csak a nagylányaim féltékenyek kicsit, hogy már megint utánam fordult meg a fiatal benzinkutas… – most egy pillanatra megáll, és az arcáról is eltűnik a mosoly. Egy sötét, csillogó-villogó magas sarkút tesz elé a stylist. – Ezt a cipőt biztos nem Tóni választotta…

De. Állítólag.

– Nem szeretem az ilyeneket. Olyan „nénis”.

A tűzpiros cipőre viszont újra felragyog. Amíg meg nem próbálja beletuszkolni az ujjait…

– Ilyen kicsinek látja a lábam?! – tovább próbálkozik. – Végül is… Pont jó. Csak járni ne kelljen benne. Viszont gyönyörű.

– Tudod, hogy a férjed arasszal mérte a ruhákat válogatáskor?

Erika, a fotós nevetve mutatja gépében a bizonyítékot.

– Inkább engem méregetne így! Hogy végre rám szóljon, mikor kicsit elszaladnak velem a kilók…

– Nem szokott?

– Ő?! Dehogy. Mindig azt mondja, én mindenhogy tetszem neki. Azt is imádta, mikor három hónap alatt tíz kilót híztam. Aztán ráálltam a mérlegre, és rosszul lettem…

Most egyre kevesebbet beszél, és egyre többet nevet. Játszik, forgolódik a tükör és a kamera előtt. A kis fekete boleró, a hosszú kabát, az áttetsző felső… Mindennek örül. Belefeledkezik a próbálgatásba, élvezi, hogy szép, hogy sokfajta, hogy Nő. Aztán indulás előtt még mesél kicsit a legújabb álmairól, hogy filmet szeretne a Tháliában futó darabjából, amely egy Down-kóros kisfiúról szól, És a nyolcadik napon a címe, meg a GRUMP nevű mozgalomról, amelyben majd sok ezer gyerek énekel együtt, egy időben ország – aztán világ – szerte Demjén Ferenc-dalokat, de már fogja is kézen Kristófot. A piros harisnyás, piros pulcsis anyu fagyit meg sütit ígér a jó gyereknek, és indulnak is… Éppenhogy utána tudok még szólni:

– Akkor most meg van dicsérve a férjed, vagy nincs?

Nevetve fordul vissza, mintha más válasz nem is létezne a Földön:

– Ő? Mindig meg van dicsérve.