„Mi, kilencen együtt maradunk…”

Kiáltozom, bebocsátást várva, mire sok gyerek (négy, hat, hét?) meg egy parányi fehér „kutyaszerű valami” szalad a kapuhoz. A legkisebb felkapja a kutyaszerűséget, kitárja a ház ajtaját. Mintha Móra Ferenc egyik varázslatos meséjébe pottyantam volna. Bárhová nézek, mindenütt gyereket látok. Az emeletes ágyon, a fotelokban, a konyhaasztal mellett. A legkisebb, Imi az autóival játszik, a tízéves István rögtön megmutatja az iskolában szerzett okleveleit és a Misi-bátyja gyönyörű rajzait, a tizennégy éves ikrek (Anna és Eszter) azonnal kipróbálják, hogy meg tudom-e őket különböztetni (nem sikerül, jót nevetnek…). A kályhában lobog a tűz, a sparhelton fortyog a húsleves, a tizenhat éves András meg a tizenhét éves Kati tálal, a kicsik meg nyomulnak az asztalhoz: kész a vacsora!

Idilli szegénység?

Idill. Idilli szegénység. Van ilyen? Igen, a „kilencek” otthonában tiszteletreméltó szegénységet és tiszteletreméltó gyerekeket látok. Olyanokat, akik nem „ugranak rᔠaz ajándékaimra (csokoládét, tortát, kekszet vittem, gondolván, hogy ilyesmire nemigen telik…), hanem megeszik a vacsorájukat, és csak utána tüntetik el a nasit. Amikor előkerül a konyha mélyéről a huszonhárom éves Ollé Józsi – ő a gyámja a hét kiskorú testvérének –, és megérkezik a munkából huszonkét éves Jani, az ámulatom egyre nő. Soha életemben nem láttam még ilyen felelősségteljes, komoly huszonéveseket! Eszembe jutnak azok a kortársaik, akik tanulgatnak, bulizgatnak, piálgatnak, autón járnak, és önmagukon kívül senkiért sem felelősek… Ez a két srác pedig szülőként gondoskodik a hét kisebb testvérről. A gondjaik: felnőttgondok.
– A családi pótlékból kell kijönnünk meg Jani keresetéből – az árvaellátás zárolt számlára érkezik –, néha nagyon nehéz, de azért megoldjuk. Ebben a házban csak ideiglenesen vagyunk egy kedves ismerősünk jóvoltából, mert az anyuéktól örökölt házban most festünk. Hogy szép tiszta legyen addig, amíg sikerül valahogy elintézni, hogy hozzáépítsünk még két szobát, és megjavítsuk a tetőt. Sok a munka a háztartással – képzelje csak el, kilencünkre főzni, mosogatni, mosni! –, nagy szerencse, hogy Renáta (Józsi csinos menyasszonya – a szerk.) segít, és a többi lány sem lusta. Az is szerencse a bajban, hogy minden tesó jól tanul. Négyesek, ötösök, matematikai érzék, rajztehetség…
Megmutatják a szülőktől örökölt házat – Jani barátja most, este is festi az egyik szobát –, ám, amikor szóba jönnek a szüleik, nagy lesz a csend. Lassan, nagyon lassan tudom csak meg, hogy édesanyjuk két évvel ezelőtt rákban halt meg negyvenkét évesen, édesapjuk depressziós lett a halála után, és egy év múlva követte a feleségét. A gyerekeikre hagyták a félkész házat meg sok-sok adósságot. Csak a haláluk után derült ki, hogy a jelzáloghitelt nem tudták törleszteni, és a körülbelül háromszázezer forintnyi adósság kétmillióra duzzadt a kamatokkal.
– Itt maradtunk magunknak, erőlködünk, törlesztjük a szüleink adósságát – tárja szét a karját Jani –, de most az a legfontosabb, hogy mi, kilencen együtt maradjunk, és a kiskorú testvéreink semmiképpen se kerüljenek intézetbe! Szerencse a bajban, hogy sokan segítenek nekünk…

Az SOS és a Csányi Alapítvány

Tóth Csaba, az SOS-gyermekfalu faluvezetője

– Csodálatos történet ez – jelenti ki a lelkes és tapasztalt gyermekvédelmi szakember, Tóth Csaba, az SOS-gyermekfalu faluvezetője, amikor Budapesten találkozunk. – Gondolja csak el, hogy Kunhegyes lakossága egy emberként áll a gyerekek mellett, a gyámhivatal munkatársai mindent elkövettek (elkövetnek) azért, hogy a testvérek a saját otthonukban maradhassanak, és a helyi családsegítő alkalmazottai sem tétlenkednek. A sztereotip megoldás az lett volna, hogy gyermekvédelmi szakellátásba veszik őket, azaz régi kifejezéssel élve: állami gondozásba kerül a hét kiskorú. Ám nincs olyan hely, ahová hét gyereket együtt lehetne elhelyezni! Nosza, megkerestek minket, az SOS-gyermekfalut! Mi ugyanis nevelőszülői hálózattal dolgozunk, tehát lehetőség van arra, hogy Ollé Józsi – nagyon rendes, világos gondolkodású gyerek, elvégezte a középiskolát, két szakmát is szerzett, és az érettségit is le akarja tenni – hagyományos nevelőszülőként a saját otthonukban gondozza-nevelje a testvéreit. A mi szervezetünk még háztartási segítséget is tudna adni mellé, nem beszélve az egyéb pedagógiai, pszichológiai segítségről. És a Csányi Alapítvány – Kunhegyes polgármestere fordult az alapítványhoz – tiszteletreméltó jó szándékkal megoldotta, hogy a szülők adóssága miatt ne árverezzék el a házat, sőt, az adósság egy részét is töröltették!

Jogszabályok szorításában

dr. Magyar Gyöngyvér, az SOS-gyermekfalu jogásza

Csakhogy a kilenc árvát nemcsak segíteni akaró (szak)emberek veszik körül, hanem kötelező érvényű jogszabályok is. Gyorsan kiderült, hogy a legnagyobb fiú csak akkor lehet nevelőszülő, ha a házuk megfelel az előírásoknak. Nevezetesen annak, hogy az egy gyerekre eső lakótér legalább hat négyzetméter legyen. (Nem a ház teljes alapterülete számít, hanem az, hogy a hét gyerek „élettere” érje el a negyvenkét négyzetmétert – a szerk.). Persze a lelkes csapat nem torpant meg, hiszen rájöttek, hogy a szülők nem vették igénybe a szociálpolitikai támogatást: „nosza, vegyenek fel a gyerekek szocpolt, és abból építhetnek a házhoz még két szobát!” Beadták a kérelmet, a város főépítésze elkészítette a műszaki tervet, az SOS faluvezetője a Bács-Kiskun megyei katasztrófa-védelmisektől kért egy hatalmas katonai sátrat, hogy a gyerekek ott lakhassanak az építkezés idején, sok helybéli ajánlkozott, hogy segít a munkálatokban. Minden gyönyörűnek látszott, majd megint közbeszólt egy jogszabály. Miután a helyi OTP továbbította a kérelmüket, kiderült, hogy az Ollé gyerekek nem jogosultak a szociálpolitikai támogatásra, mivel a kiskorúak „túl nagy” tulajdonrészt örököltek a szüleik házából… A kör bezárult. Az OTP nem adhatja meg a törvény ellenére a két és félmilliós szociálpolitikai támogatást a ház bővítéséhez, az SOS-gyermekfalu nem köthet nevelőszülői keretszerződést a legnagyobb fiúval, mert a nincs meg a személyenként hat négyzetméternyi lakótér… (A jogszabályok rugalmatlanságáról-értelmetlenségéről nem érdemes lamentálni. Napnál világosabb, hogy számtalan gyerek nő fel egészségesen akkor is, ha az ágya körül nincs hat négyzetméternyi „tánctér”, és a hét kiskorú gyerek tényleg olyan „gazdag” a szülőktől örökölt rozoga házrész jóvoltából, hogy roppantul „igazságtalan” lenne, ha megkapnák a szociálpolitikai támogatást…)
– Hogyan tovább? – kérdeztem telefonon az SOS-gyermekfalu jogászától, dr. Magyar Gyöngyvértől, aki hónapok óta fáradozik azon, hogy a kilenc gyerek sorsa rendeződjön. – Nem adjuk fel! Képtelenség! Ezek a tehetséges, tisztességes gyerekek, ha a saját városukban-otthonukban cseperedhetnek fel, a történtek ellenére is egészséges lelkületű, boldog felnőtté válhatnak, ám ha „szétszórják” őket különböző lakásotthonokba, nem fogják kiheverni a törést. Épp elég volt elviselniük a szüleik halálát! Én bizakodom. Az SOS- gyermekfalu, a kunhegyesi városvezetők, gyermekvédelmi szakemberek meg a lakosok segíteni akarnak, és segíteni kíván a tehetséges gyerekeket felkaroló Csányi Alapítvány is, hiszen a szívükön viselik a „kilencek” sorsát. Mit hoz a (közel)jövő? Talán az alapítvány, talán a jó szándékú civilek összeadnak annyi pénzt, hogy a házat kibővíthessék…
– Tudja, mi a legcsodálatosabb az Ollé gyerekekben? – nézett rám meghatódva Tóth Csaba, amikor elbúcsúztunk, és ő visszaindult Kecskemétre. – Az, hogy most sem omlottak össze. Inkább kitartóan dolgoznak: festik, szépítik a házat, hogy legalább a meglevő legyen ápolt, gondozott. Mondja meg őszintén, nem „kötelező” a felnőttvilágnak az ilyen gyerekeken segíteni?

Epilógus





Otthon sokáig rendezgettem a kicsiktől kapott rajzokat, még hosszabb ideig telefonálgattam, hogy nincs-e valamiféle „kiskapu” a jogszabályok kemény falán. Tudomásom szerint: nincs. Tényleg nem lehet másban bízni, mint az alapítvány és az emberek segítségében. Mit csinálhatnak eközben a kunhegyesi árvák? Józsi a menyasszonyával biztosan főz a családra, Jani rendületlenül fest, szerel, szépíti az otthont, a nagykamaszok segítenek a mosásban, mosogatásban, a kicsik pedig várják a Jézuskát. A kilencéves Imi valószínűleg autókra vágyik, a tízéves, „számtekért” rajongó István számítógépről és számítógépes játékokról álmodozik András bátyjával együtt, a tizenkét éves Misi biztosan örülne egy komoly rajzkészletnek, a tizenhét esztendős Kati meg az ikrek ruhákon törhetik a fejüket. Igen, várják a karácsonyt, hiszen ezen az ünnepen minden család együtt van. Ők is. Anya és apa nélkül. És én nagyon remélem, hogy számtalan karácsonyt töltenek majd még együtt a kunhegyesi otthonukban. Ilyen szépen, békésen, egymásba kapaszkodva…

(Kedves Olvasók! Aki segíteni szeretne e kilenc gyereken, hívja telefonon Tóth Csabát, az SOS-gyermekfalu faluvezetőjét: 06-309-659-075.)