A színház embere

Ezúttal Mácsai Pál színművésszel, rendezővel, színházigazgatóval sétáltak Budapest utcáin.

Mácsai Pált keresném…, szólok az Örkény Színház portásfülkéjénél. Egy pillanat, mondja a portás, felveszi a telefonkagylót, aztán jelzi, hogy várjak két percet, máris jön az igazgató úr. Várok, természetesen, és közben eltöprengek.
Ezer minden jut eszembe vele kapcsolatban…  A belső izzás és a fölényes intellektus sajátos elegyéből fakadó alakításai, pódiumjátékai, konokul megkomponált színpadi rendezései. Eszembe jut, amikor még régebben láttam szemérmesen udvarolni, elegáns autóból kiszállni, a város közepén viseltes szvetterben biciklizni… Mindez eszembe jut, de úgy, mint igazgató úr? Úgy még mindig furcsa, dacára, hogy tudom, 7 éve leginkább ekként működik, és létrehozott egy színházat, amelyet a legjobbak között tartanak számon a szakmájában. Aztán megjelenik, zakóban és sálban. Beköszön a portán, érdeklődik a jegypénztárnál, megkérdezi a takarítónőt,hogy örök haragot tartana-e, ha összejárnánk a frissen felmosott előcsarnokot, amíg megérkezik a taxi. Kis felmentést érzek magamban. Belőle valóban nem lett igazgató úr, maradt Mácsai Palinak. Ma éppen melyiknek? Talány számomra, soha nem tudtam kiismerni. Most nyilván zavarja a helyzet. Nem szeret interjút adni, ki
kell belőle udvarolni. Vajon kitár ma valamit személyiségéből? Elkalauzol
gyermekkora meghatározó, emlékezetes helyszíneire, mesél magáról, ugyanakkor meg akarja őrizni a titkait, a szuverenitását?

Leülünk az előcsarnokban, és várjuk, érkezzék a taxi. Nem kérdezek, ő azonnal belevág: – A Madách teret nem szeretem. Pedig jóformán itt élek. A színházat persze igen, a társulatot, de ezt a teret… Csak aszfalt, autók, hajléktalanok.
Mindennap azt játszom, hogy hátha nincsen itt a parkoló, platánfák vannak
a téren, padok, és az árkádok alatt kávéházak… – Így aztán sikerül mindennap csalódnod… – Sikerül. És elhallgat. Javasolta, hogy menjünk az Erzsébet híd pesti feljáratához. – De miért éppen oda? – kérdezem. – Mert ott, a híd tövénél laktunk 12 éves koromig. Nekem a híd környéke jelentette a gyerekkort, a biztonságot
és a szabadságot. A pesti hídfőnél, az egyetem mellett még lapos volt a tér, ott tanultam meg biciklizni. A plébániatemplom harangszavakor kellett hazamenni, ebéd, aztán iskola. Mi délután is jártunk iskolába, heti váltásban, hol így, hol úgy. Akkor épült a mai rompark, ásatások voltak, oda esténként szöktünk be. Azóta is vonzanak az építkezések, a palánkokkal őrzött, hatalmas gödrök. Most még
nyitva vannak, aztán felépül a ház, és többé nem láthatja senki, nincsenek is.
Képzeld, a híd avatására is emlékszem. Ha csak lehetett, átgyalogoltunk, és
a Tabánban vagy a Várban kószáltunk. Sose mentem át villamossal a hídon,
pedig járt, a negyvennégyes. A Vár még nem volt kész, akkor építették, oda is
nagy szám volt belógni. De maga a híd is a mi birodalmunk volt. Ismerem a hidat tartó acélkábelek remegését, a korlát hangját, ha megkoppantod egy pénzérmével. Tudtunk a két végén állva morzézva üzenni egymásnak. – És mi történt 12 éves korodban? – Elköltöztünk onnan. Nőttünk, és kicsi lett a lakás. A Pannónia utcában találtunk egy nagyobbat. Ez a költözés fontos dátuma életemnek: pontra lezárta a gyerekkoromat. – Ahogyan befejezi a mondatot, leviszi a hangsúlyt, jelzi: ennyit akart elmondani. Átvéve a szót, hosszan
ecsetelem, számomra mi jelentette a gyermekkor végét… Hallgatja, aztán elmosolyodik. – Érdekel, amit mondasz a gyerekkorod lezártáról, de ha azért teszed, hogy engem is erre hangolj, ne fáradj. Erről én nem tudok többet mondani… Kinéz az üvegajtón, és szól, hogy megérkezett a taxi. Indulunk az
Erzsébet híd felé.

Folytatás a Nők Lapja Évszakok téli számában!