Elfojtom az érzelmeimet

Kedves Soma!

Egy elég furcsa kérdésem lenne hozzád. Júliusban szültem meg a kisbabámat, akkor minden csodálatos volt, leírhatatlan boldogság, béke és szeretet szállta meg kis lelkemet. Amikor éjszakára bevitték az újszülöttosztályra Babókát, ott sírtam az ajtóban, hogy miért nem maradhat velem. A nővérke elmagyarázta, hogy ez a gyermekágyas időszak, amikor a kismamák sokkal érzékenyebbek, mint egyébként. Aztán ez elmúlt. És néha iszonyatosan üresnek érzem magam.

Talán ez az egész korábban kezdődött; kiskorom óta folyamatosan veszítem el a közeli családtagjaimat, és két éve halt meg végül Anyukám is. (Húszéves voltam.) Teljesen máshogy dolgoztam fel, mint mások. Sőt szerintem most kezdem el feldolgozni, hogy megértettem, megtapasztaltam, milyen anyának lenni, és hogy ő mennyire szeretett engem. Akkor elnyomtam magamban a gyászt, sorra jártam a bulikat, és bizony nem vetettem meg egyéb hangulatfokozó dolgokat sem. Lehetséges, hogy e miatt az elfojtás miatt haltak ki belőlem az erős érzések?

Nem arról van szó, hogy nem szeretek, csak nem úgy, ahogy „gyerekként”. Vagy ez a felnőttkorral jár? Nem hiszem. Irigylem azokat az embereket, akik egy szomorú történetet vagy verset megkönnyeznek, mert én erre nem vagyok képes. Pedig úgy szeretnék annyira szeretni, annyira félteni, annyira boldog/szomorú lenni, mint akkor, amikor a kisfiam született.

Te ezt hogy látod? Tudsz valami megoldást? Vagy egyszerűen csak menjek el egy pszichológushoz, és beszéljem ki magamból? Köszönöm, és legyél mindig olyan, amilyen vagy, remélem, én is ilyen bölcs és belevaló csajszi leszek majd egykor.

Egy Fiatal Anyuka

Kedves „Fiatal Anyuka”!

Az érzések, amelyeket leírtál, ismerősek. Én is ott zokogtam a babás szoba előtt, amikor láttam, hogy sír, és majd csak akkor adják ki, ha lejár a kórházakban előírt és mindenkire egyaránt kirótt háromórás szoptatási idő. Sosem felejtem el, épp egy ilyen alkalommal (egy anyatársammal együtt sírdogáltunk a babákat „kiadó” üveges ajtó előtt) jött egy orvos, és megvetően jegyezte meg, amikor elment mellettünk: „Szánalmas, mit hisztiznek itt össze!”

A megdöbbenéstől szóhoz sem jutottam, pedig nem az az úgynevezett „lépcsőházi effektusos” nő vagyok, akinek csak X idő elmúltával esik le a „gumitantusz”, mindenesetre ezek a személyes élmények mind kellettek ahhoz, hogy aztán később csatlakozzam a Születés Hete mozgalmához.

A szülés utáni „üresség” érzését is ismerem, amikor a hónapokon át tartó kialvatlanságtól néha azt éreztem, hogy időnként gépszerűen teszem a dolgom, és már azt sem tudom, én hol vagyok. Bár ez az érzés azért csak pillanatokra tört föl, alapvetően nagyon is telve voltam érzésekkel. A te ürességérzésed nem tudom, milyen lehet – hiszen sokféle van –, igen gyakori a szülés utáni időszakban az úgynevezett gyermekágyi depresszió, amely szintén hozhat ilyen érzéseket. Viszont nagyon is adódhat ez az egész abból, hogy most szakadt föl benned az édesanyád elvesztésének a gyásza. (Sőt szerintem inkább erről van szó.) Bizony, nagyon jól látod, ha nem gyászolunk meg valakit (ez lehet egy eltávozott szerettünk, hozzátartozónk, de akár egy kapcsolat vége, egy szakítás is), akkor az a későbbiekben kerül felszínre.

Az egyik közeli ismerősömnek közel húsz éve (!!!) halt meg az egyetlen gyermeke (hatéves korában), nem sokkal utána pedig az anyukája, de mivel a férje pszichésen nagyon beteg ember volt, nem engedte meg magának, hogy átélje a gyászt. Rettegett attól, hogy a férje újra bekattan, rohama lesz, ezért szántszándékkal az egészet lefojtotta magában. Mindenki dicsérte, hogy milyen klassz, erős nő… Most pedig, amikor is a közelmúltban elment a férje is, felszakadt az egész belőle. Épp a napokban mondta nekem: „Tudom jól, én valójában most gyászolom a lányomat és az anyámat is. A férjem halála mindent felszakított a mélyből. Akkor nem élhettem meg, most csőstül…”

Ráadásul a születés és halál – mint tudjuk – egy tőről fakad, és neked ehhez még pluszban az is jön, hogy most már anyaként gondolhatsz anyukádra, szóval nagyon is megértem, hogy miért van benned „üresség”, fájdalom és érzelmi leblokkoltság. Bizony, gyászban vagy, és amit most megélsz, nagyon is természetes és egészséges emberi érzés. Az a megérzésem, hogy a fájdalom igazán mély megélésében természetszerűleg akadályoz a friss anyai állapotod is. Vagyis azért nem mered magad átadni a gyásznak, mert (kb.) öt hónapos kisbabád mellett úgy érzed, ez nem a legmegfelelőbb időszak erre. És van is benne igazság, hiszen épp ebben az életszakaszban alakul ki a gyerekekben a bizalom és biztonság (testileg-lelkileg-érzelmileg egyaránt) alapérzése, ami valamennyiünk egész életútját, személyiségét meghatározza. Úgyhogy egyfajta ördögi körben vagy, hiszen az érzelmeket lefojtani sem jó, de ezek megélésére sem igazán alkalmas most jelenlegi életszakaszod.

Mi hát a bölcs teendő? Mit akar a lelked és mi a sorsod? És mit akar a babád lelke és mi az ő sorsa? Ezek egyénre szabott és felelősségteljes kérdések, döntések, én mindenképpen azt javaslom, hogy fordulj szakemberhez! Elküldöm neked annak az embernek az elérhetőségét, aki egyben kineziológus, pszichológus és Hellinger-terapeuta, ezenkívül a prenatális és perinatális (megszületés előtti és közvetlenül megszületés utáni) időszak lelki hátterének egyik legnagyobb hazai képviselője.

Mindenesetre tudd, hogy nincs veled semmi baj, teljesen érthető és normális a reakciód a veled történtekre. Biztos, hogy fogsz még annyira szeretni, annyira félteni, annyira boldog/szomorú lenni, mint akkor, amikor a kisfiad született. Egy nyitott, egészséges felnőttben mindig eleven marad az a személyiségrész, amely a bennünk élő „örök gyerek”. És bár a felnőttek java részénél igen népszerű elhárító és védekező mechanizmus az elfojtás, azért tudd, hogy mégiscsak az érzelmek megélése kell a teljes értékű élethez. Most te félsz ezeket megélni, és nagyon is érthető, hogy miért. Viszont én hiszem, hogy nem véletlenül választott téged, vagyis benneteket a babád, és mindazt, ami ezáltal már az ő sorsa is. Ezen a duális planétán minden hátránynak van előnye, rajtunk is múlik, mennyire vagyunk ezt képesek meglátni, megélni és kamatoztatni. Minden jót nektek!

Soma Mamagésa

Ha inkább személyesen beszélnéd meg problémáidat Somával (és vállalod, hogy a beszélgetésről készült anyag – amelyben személyed természetesen titokban marad – bekerül a Nők Lapja magazinba), akkor erre a címre írj: somaval@nlcafe.hu
Bővebb információért kattints ide! »