Belefeledkezünk a gondokba, és robot üzemmódban megyünk el egymás mellett. Nevelünk, beszélgetés helyett, és utasítunk megértés helyett. Egyszer csak késő lesz. Pedig legbelül mind tudjuk, hogy kevés gyümölcsözőbb és jobb dolog van annál, mint megismerni és elfogadni a ránk bízott csodákat, a gyerekeinket.
Rebeka most tízéves. Mi egymással az életünk dolgait is megbeszéljük, és remélem, hogy ez a bizalmas viszony már soha nem is múlik el köztünk. Mindenkinek ajánlhatom a „módszerünket”, mert soha nem késő elkezdeni.
– Így, négyen vagytok az osztályból egy csapatban?
– Nem négyen, öten. Ott van még T. is.
– Bevettétek? Mostanában mi van vele?
– A többiek hülyének tartják.
– És dumáltok?
– Hát igen, de nem szokott sokat beszélni. Különben jó fej srác.
– Azt mondtad, meg szokták verni.
– Nem mindig. Tegnap megverték… Hatan… De anya, most nem a szerelemről beszélgetünk? Meg a sztárokról?
– De.
– Akkor most nyomd ki a diktafont, mert először elmondom a legjobb barátnőm szerelmeit.
– Ne aggódj, majd úgy írom meg, hogy ne sérüljenek a személyiségi jogai, szóval kitalált kezdőbetűket írunk nevek helyett.
– Ezért az infóért egy cuccom bánja, amit oda kell neki adnom, és akkor megmondja, hogy kibe szerelmes.
– Fordítva is így van?
– Nem. Nekem nincsenek szerelmeim. Megpróbálja, mert azt hiszi, hogy egyszer azért leszek szerelmes.
– És… nem leszel?
– Nem tudom. Amíg általánosba járok, biztos nem. Én már ezt így kitaláltam. Miért anya, te ennyi idős korodban szerelmes voltál?
– Hát, én úgy emlékszem, hogy igen. Határozottan.
– Igen, beszéltél valami Zoltánról… Csabáról…
– Na, azok már későbbiek. De nekem volt óvodai szerelmem, bevallom…
– Akivel összeházasodtatok az oviban…
– Igen. És képzeld éppen tegnap véletlenül összefutottam vele… Ovi után nem találkoztunk sokáig. Aztán, amikor gimnáziumban bementem az első órára, ott ült a hátsó padban, és mivel nem ismertem senkit az új osztályomban, csak őt, a volt óvodástársamat, hát lehuppantam mellé, hogy „hello, emlékszel rám? Én voltam a feleséged az oviban”. Erre ő, hogy emlékszik. Na, később kiderült, hogy minden csaj majd’ megpukkadt az irigységtől, mert ez a srác volt a leghelyesebb az egész gimiben. Tőlem persze nem kellett volna, hogy annyira féltsék, nekem már „megvolt”. Tartott egy napig talán. Neked nem volt ilyen, hogy egy napig szerelmes voltál?
– De. De nem mondom meg, hogy kibe, sőt, a körülményeket sem, mert rájön, de te emlékszel…
– Hároméves voltál, amikor azt mondtad, hogy: „Ha X nagy lesz, férj lesz belőle, belőlem meg feleség.” Erre megkérdeztem tőled, hogy „összeházasodtok?” Azt válaszoltad, hogy: „igen, asztalhoz ülünk, és én leszek a kedvese.”
– Hát, ez utólag égő. Mert mi ezt hülyeségnek tartjuk, folyamatosan a szerelemmel meg a fiúkkal foglalkozni. „Mi” alatt magunkat értem, mert a többi lány mindig együtt ül, de mi külön a két barátnőmmel, meg a csapattal, amiben három fiú van. A fiúkkal telefonozom, vagy bunyózgatunk, gyakorolunk. Én másmilyen vagyok, mint a többi lány. Különbözik a stílusunk. A többi lány High School Musicalt hallgat, meg Rihannát meg Beyoncét, és ezek… csöpögnek, egész egyszerűen. Nekem a rapper stílus jön be. A szerelem egy csöpögős dolog, tök izé… Engem a játékok érdekelnek. Kártyajátékok, minél bonyolultabb, annál jobb. Kirakósok.
– A fiúk befogadnak téged?
– Aha.
– És a lányok meg nem?
– Mit tudom én. Nem szoktam ezzel foglalkozni.
– Amikor hároméves voltál, és én rózsabimbónak szólítottalak, kikérted magadnak, és azt mondtad, hogy te nem rózsabimbó vagy, hanem egy egzotikus lény. Igaz, azt is mondtad, hogy olyan Hófehérke vagy, akinek nincs színe. Bejöttél egy lepedővel, amit lerángattál a szárítókötélről, és azt mondtad: „na ezt jól kifogtam, íme tettem: leszedtem. És most Hófehérke vagyok, ez a kabátom.” Aztán a válladra kanyarítva a lepedőt, kedvesen rám néztél, és azt mondtad: „anya, légy elnéző irántam”. Hát erre megfogtam azt a kis édes arcodat, és nem is tudtam mást mondani, csak azt, hogy: „olyan aranyos fejed van”. Belátom, nem volt valami frappáns. „Olyan aranyos szívem van.” – helyesbítettél viszont te… (Nevetünk.) Na, de a fiúk szoktak a suliban a szerelemről beszélgetni?
– Nem, csak ha meghallják, hogy az egyik lány szerelmes beléjük, de az ritkán van. Úgy foglalkoznak a szerelemmel, hogy ilyen csúfolás-témának használják. Például rám meg a legjobb barátnőmre azt mondták, hogy G-be vagyunk szerelmesek, mert bunyózunk vele, rajta gyakorolunk.
– Veritek?
– Jaj, nem úgy! Nem fáj neki… Jóban vagyunk. Múltkor megnéztem a bizonyítványát, és mondtam, hogy javítania kellene, és angolban is segítettem neki, amikor hozzá ültem… Anya, te egy csomó mindenkire azt mondod, hogy nyálképű…
– Én?
– Igen. Orlando Bloomra is azt mondtad, és arra a pasira is, akit láttunk a tévében, aki elnyerte „A világ legszexisebb pasija” címét.
– Ez igaz, de ti is ki szoktátok így kibeszélni a pasikat, nem? Hogy ki a leghelyesebb…
– De. Szerintem a 50 Cent.
– És az osztályban?
– Egyszer kitaláltuk, hogy listát fogunk írni arról, hogy ki a legjobb és ki a legrosszabb fiú.
– Minek az alapján?
– Stílus és „lány-szívatás”, ami, ha nem jogos, akkor rossz pont. A fiúk „szívatják” a lányokat, de a lányok is hülyének tartják a fiúkat. Például partizánon külön vagyunk osztva, van fiú- és lánycsapat, és a lányok, akik kiestek, felmásznak a bordásfalra, és kiabálják, hogy „fúj, fúj, fiúk”.
– Ez fordítva is így van?
– Igen.
– A fiúk mit mondanak?
– „Fúj, fúj, lányok.”
– Akkor ez egy ilyen változatos dolog…
– Nagyon… (Nevetünk.)
(A beszélgetés folytatását a jövő heti (február 20-án megjelenő Nők Lapjában olvashatjátok.)
