A Balaton-parti szállót ma is úgy hívják, mint régen, de rá sem lehet ismerni. Mindenki akkor ebédel, amikor akar, a büféasztal roskadozik a finomságok alatt, és alpakka tálcáknak nyoma sincs. Na és a fürdés, a fürdés az valami nagyon izgalmas. Télen is lehet, nemcsak nyáron, van termál, kis és nagy, meg közepes medence, sima és bugyborékoló, hideg és meleg. Minden szép és új, kisgyerekes családokra kitalálva. Így aztán, amikor egy szürke január eleji szerdán a kezembe akadt a táskámban egy kis füzet, benne a maradék üdülési csekkjeimmel, egy percig sem gondolkodtam.
Régóta, nagyjából Lola egynapos kora óta tervezzük, hogy elvisszük babaúszásra. A vélemények megoszlanak, tudom. De amióta láttam egy dokumentumfilmet a víz alatt önfeledten és nyitott szemmel lubickoló, pár hónaposokról, azóta meg sem hallgatom az ellentábort. Nekem tetszik, és ki akarom próbálni. E fene nagy határozottságot, bevallom, alaposan felpumpálták rémálomszerű élményeim életem első úszótanfolyamáról. A hetvenes évek közepén nemhogy anyatársadalmi vita nem volt a babaúszásról, babaúszás sem volt. Apámék néha levittek az igali termálfürdőre, ahol nagydarab, buggyos fürdőruhás nénik ültek nyakig a rozsdavörös meleg vízben. Aztán pár évvel később építettek egy igazi, kék vizű medencét, amit a faluban mindenki csak „az olasz”-nak hívott. Oda néha bemehettem a szüleimmel, de csakis úszógumival. Anyám hatéves koromra elégelte meg vízügyi önállótlanságomat, és beíratott egy tanfolyamra. Rettegtem az egésztől. A tanár szigorú volt, recsegő hangja betöltötte az uszodát. Rövid tüsi hajam miatt mindenki előtt Petinek szólított. A víz meg mély, még a gyerekmedencében is. És hideg. Az egyik órán harmincöt percet kergetőztem vele a parton. Nem voltam hajlandó beugrani a mélyvízbe. Borzasztó volt, na. És ugyan ma már tudok és szeretek úszni, Lolánkat azért szerettem volna megkímélni egy ilyen traumától.
Brüsszelben valahogy mégis elmaradt a babaúsztatás. Hol én betegedtem meg, hogy Alexnak kellett dolgoznia a hét végén, hol valami más jött közbe. Egyszer csak azt vettük észre, hogy hazaköltöztünk Budapestre, és Lola még mindig nem mozog otthonosan a fürdőkádnyinál nagyobb vízben. Tehát, ahogy megtaláltam a csekkeket, azonnal tárcsáztam a régi-új hotel számát, és lefoglaltam magunknak egy jó kis vizes-pihenős hétvégét. Gyerekfürdőruhát persze januárban nem lehet kapni, így gyakorlott uszodázó Gota barátnőmtől voltam kénytelen kölcsönözni a teljes menetfelszerelést. Papuccsal, bikinialsóval, karúszóval. Emlékeim által nyomasztva még mindig egy kicsit aggódtam, mi lesz, ha Lola mégsem szereti meg a vizet.
Aztán beléptünk a Balaton-parti uszodába, és aggódósanyuka ráncai azonnal kisimulhattak. A gyerek azonnal a vízbe vetette magát, és ki sem jött onnan egészen addig, amíg az úszómester ki nem tessékelte azzal, hogy zárnak. Vagyis, ez így nem igaz, egyszer mégiscsak kijött, fölvette a zöld fürdőköpenyét, leheveredett egy nyugágyra és nagyjából harminc másodperc alatt betolt a szájába egy egész banánt, meg egy fél almát. Aztán vissza a medencébe. Szerencsére az apja, hozzá hasonlóan, kacsafelmenőkkel rendelkezik, úgyhogy a társasággal sem volt gond. Lola gyöngyöző kacagását széthordta a víz a fürdőben, valahogy mindenkinek jó kedve lett tőle. És noha vacsoránál, a zavarba ejtően telerakott büféasztalra fittyet hányva, kizárólag olívabogyót és kenyeret volt hajlandó fogyasztani (két napig), wellnessország medencén kívüli részén is szemmel láthatóan remekül érezte magát.
Hát még, amikor szombat este meglátta az ideiglenes színpadot, rajta öt zenésszel, körülötte szerpentincsigákkal. Csapot-papot, anyát-apát, olívával megrakott tányért ott hagyva a parkett közepére rohant, és szemérmetlenül táncra perdült. Nem zavarta semmi és senki. Elérzékenyülve, és, igen, büszkén, néztük a gyerekünket, mi ketten. Aztán amikor meghallottuk a nyolcvanas évek örökzöld muzsikáját, Alexból és belőlem egyszerre tört ki a röhögés. Mert azt azért néhány évvel ezelőtt egyikünk sem gondolta volna, hogy ekkora elégedett boldogságot jelent majd egyszer egy szirupos dallamokra táncoló, klórozott kétéves látványa…
