A Jóban Rosszban Réka doktornőjével (ahogyan a legtöbben ismerik) a Vidám Színpad társulati büféjében találkozom, ahol aznap este Shakespeare Vízkeresztjének Olíviáját alakítja, méghozzá fekete hajjal, úgyhogy alig ismerem meg. Délutáni találkánkat egy tévészerelő hiúsította meg. Hamar kiderül, új lakásba költözött – és aznap délután végre a tévé is megérkezett…
– Régóta kerestél lakást?
– Régóta terveztem, hogy elköltözöm, de nem tettem érte semmit. Az egyik forgatáson volt hosszú szünetem, és a kezembe került egy újság. Az első hirdetést, amire ráböktem, fölhívtam, este hatkor odamentem, és azt mondtam, ez kell nekem. Korábban még odáig sem jutottam el, hogy melyik kerületben legyen.
– Azt régebbi interjúidból kiszűrtem, hogy nem vagy tervezgetős típus.
– Tényleg nem, de a dolgok mégis mindig úgy történnek, ahogy történniük kell. Bár ettől még képes vagyok sokáig rágódni rajtuk. Az utóbbi években éppen ezért tudatosan dolgozom azon, hogy kevesebbet agyaljak, könnyebben vegyem az akadályokat. Azt vettem észre, hogy amit elengedek, amin nem görcsölök, az magától megtörténik. Ez persze az egyik legnehezebb tanulási folyamat az életben.
– Akkoriban fogalmazódtak meg benned ezek a gondolatok, amikor a biztos sikert hátrahagyva feljöttél Pestre „szabadúszni”?
– Talán igen. Öt évet töltöttem vidéki színházaknál, mindent eljátszottam, amit egy fiatal színésznő eljátszhat. Jó csapatokban dolgoztam, kiváló rendezőktől sokat tanultam, sikereim voltak, de egyszer csak úgy éreztem: a tanulóévek véget értek, más megmérettetések kellenek. A semmibe jöttem vissza. Ez érdekes pillanat volt, ülni a lakásomban egy szál matracon úgy, hogy a barátaim és munkatársaim szanaszét különböző városokban élnek.
– Akkor párkapcsolatban éltél?
– Akkor éppen nem. És ebben a légüres térben, ahol semmi kilátás nem volt arra, hogy szerződést kapok, éreztem, hogy akár össze is roppanhatnék a sok kérdőjel súlya alatt. És ehelyett inkább úgy fogtam fel mint az életem fordulópontját, amiből biztosan kikerekedik valami. Egy másodpercig nem voltam hajlandó kínlódni, kételkedni és szorongani. És valóban megtaláltak a lehetőségek: egy filmszerep Sopsits Árpád Torzók című filmjében, egy epizódszerep a Kisváros című televíziós sorozatban, elkezdtem szinkronizálni, és vendégszerepekre is hívtak szerte az országban.
A cikk folytatását megtalálod a legújabb Maximában! Keresd az újságárusoknál!
