Haditudósítás

Vagy esetleg: de, de és de! De még véletlenül sem: jó, rendben. Lola háborúsdit játszik. Valamiért azt képzeli, hogy attól nagylány a nagylány, ha minduntalan ellenkezik a szüleivel. Néha olyan gyorsan vágja rá egy-egy kérdésre, hogy „nem!”, hogy aztán ő is megbánja. Mint amikor pár napja megkérdeztem tőle ebéd után, hogy kér-e egy kis fagylaltot. Aztán persze már késő volt, és lett belőle nagy alkudozás. Az életünk, kedves Olvasó, harc. Véres háború. Kegyetlen küzdelem. Megállás és pihenő nélkül. Harctéri sérüléseink állandósultak, gyógyulásnyi időt sem kapunk a hadvezértől. Lolatábornok őrült tempót diktál. Mindig, minden helyzetben tudja, hogy mit akar, és ennek nem röstell hangot adni. De mielőtt még tollat ragadnának azzal, hogy „kedves Krisztina, a maga lányát jól meg kellene regulázni”, kérem, gondolkodjanak el azon, hogy önök mit tennének egy felfújt arcú kétéves pukkanccsal, aki még akkor is annyira helyes, hogy meg kell zabálni vacsorára, amikor mérges, ordít és toporzékol. Röpködnek a loknik, izzik a kék szempár, gyöngyözik a boltíves homlok, ökölbe szorul a hurkás tenyér. Ellenállhatatlan.

Lola arra kíváncsi, hogy hol vannak a határok. Az ő határai. Erről szól ez a háború, nem másról. Arról, hogy a kisember saját bőrén megtapasztalja, meddig mehet el a nagyemberek világában. Meddig tart az ő territóriuma, és hol kezdődik a miénk. Na meg persze arról, hogy ezeket a határokat addig húzza, bővítse, ameddig csak az ereje engedi. Kemény munka ez a hadműveletek minden szereplőjének. Beleizzadunk egy-egy ilyen ütközetbe. Vegyük például a tegnapi napot. Szombat. Ritka, édes, együtt töltött szombat, a ritka, édes, együtt töltött hétvége első fele. Amikor sem a televíziós munkabeosztás, sem a nagyszülők, sem az összevissza szervezett baráti programok nem zavarják a mi háromszemélyes idillünket. Lola kedvenc programjaival készültünk, semmi sem lett belőle. Mert a mi kétévesünk bal lábbal kelt föl, majd büntetett minket egész nap valamiért, amit biz’ isten, el sem követtünk. Semmi sem volt neki elég jó. Reggel nem akarta meginni a tejet, aztán nem akart bilizni, nem akart felöltözni, nem akart játszótérre menni, nem akart vásárolni, nem akart olvasni, nem akart főzőcskézni, nem akart ebédelni, délután nem akart aludni, aztán pedig minden kezdődött elölről, egészen lefekvésig. Az ellenállási mozgalmat azzal cifrázta, hogy időnként – többnyire egy-egy neki címzett mondat közepén – odajött, és egészen közelről azt kiabálta: „Mama nem beszéj!” Vagyis: a mamának csönd a neve, a mama mondanivalójára senki sem kíváncsi. De legalábbis ez a huszonnyolc hónapos kis gazember nem. Folytattam volna a mondanivalómat, nem törődve a beszólással, amikor magasabb sebességbe kapcsolt. Fölcsavarta a hangerőt, megfeszítette puha nyakának izmait, majd belelilult az „érvelésbe”. „Mama nem beszéj!” – és a számra tapasztotta két izzadt tenyerét. Dühösen villant a szemem. Ő pedig pontosan tudta, hogy túlfeszítette a húrt. Mindig megérzi, hogy hol van az a bizonyos határ, amelyet olyan nagyon keres. Olyankor fellobban a szemében egy kis láng, a huncutság lángja. Elneveti magát, és nagyjából egy tizedmásodperccel azelőtt, hogy megmarkolnám a csuklóját, és nagyon keményen rászólnék, elneveti magát. Ez a legnagyobb kihívás – ilyenkor komolynak maradni. Akkor, amikor a pukkancs-Lola álarc mögül végre kikandikál tündér-Lola. A valódi, akit olyan jól ismerünk. A fönti esetben végül sikerült nem röhögni. Megőriztem komolyságomat, és mamai tekintélyemet. Lefejtettem a számról a tenyereket, elkaptam a huncut tekintet végét, és megmondtam neki a magamét. De ő addigra már nem figyelt. A következő trükkön törte a fejét.
Egy ilyen nap végén, amikor Lolát úgy este fél kilenc körül letesszük aludni, a kép a következő: két tikkadt, fizikailag és pszichológiailag amortizálódott felnőtt ember ül a kanapén, egymástól kicsit több mint karnyújtásnyira. Néznek maguk elé, valami megy a tévében, fogalmuk sincs, hogy mi. Aztán az egyik megszólal. „Nem is láttalak egész nap. Pedig az egész napot egy légtérben töltöttük.” A másik ilyenkor ránéz az egyikre, és szerencsés esetben elröhögi magát. Elhallgattak az ágyúk, a harctéren szünet van. A háború ellopott nyugalmas percei. Odabújok hozzá. Együtt nevetünk.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Szulák Andrea: Mindennek eljön az ideje… » • A fiatalok házasodni vágynak… » • Nők Lapja-vita: anyával, bölcsiben, bébiszitterrel? » • „Büszke vagyok magamra!” » • A krumplitól a burgonyáig » • Sikk lett vetkőzni a hírességek körében? »