Szex és kommunizmus

„A forradalom összpontosítást, erőfeszítést követel, nem tűri az orgiákat… A féktelenség a nemi életben polgári, a bomlás jele. A proletariátus felemelkedő osztály. Nincs szüksége sem a nemi kicsapongások mámorára, sem az alkoholmámorra…” (V. I. Lenin)

Képzeljenek maguk elé egy óriási méretű, bugyi rózsaszín, szatén melltartót, pántokkal felkantározva! Kislány voltam, egy kirakatban pillantottam meg az ötvenes évek elején, és mellbevágott. Úgy emelkedett ki a jégeralsók, bundabugyogók, patentharisnyák halmazából, mint a vágyak lerombolásának monumentális emlékműve. Nemrég viszontláttam, a Centrális Galériában, ahol Szex és kommunizmus címmel rendeztek kiállítást.

Mit tudtam én a szexről tizennyolc évesen? Negyedét sem annak, mint a mai tizenévesek. Újságot nem olvastunk, így ötven év késéssel tudhattam meg, hogy mit írt a Nők Lapja 1952-ben a magzatelhajtókra kiszabott kemény ítéletekről. Idézet a cikkből: „Erősödni, gyarapodni akaró népünk aljas ellenségei ezek, puszta létükkel is a múlt erkölcsi fertőjét terjesztik”. Mivel a Ratkó-korszak néven elhíresült abortuszellenes kampány sem vált be, 1956-ban törvényben legalizálták a nem kívánt terhesség megszakítását. Mindkét intézkedést úgymond a nők „érdekében” hozták, és mindegyiknek mai napig viseljük a következményeit.

Néhány plátói és viharos szerelmet leszámítva, meglehetősen tudatlanul léptük át a felnőttkor küszöbét. Történtek kísérletek a felvilágosításunkra, azokon a nemináriumoknak is becézett szemináriumokon, ahol a dolgozó nőket bevezették a nemi élet szigorúan tudományos rejtelmeibe. Halálosan untuk, ezért mindenki kinézett magának egy partnert, és előadás közben jöttek-mentek az üzenethordozó cetlik. Nekem is küldtek, ez állt rajta: „Elvtársnő! Maga egészen elvette az eszemet!” Válasz: „Hogyan veszíthette volna el azt, ami nincs?” „Kegyetlen. Megőrülök Magáért. Nem innánk meg egy kávét?” „Mikor?” „Most. Szökjünk meg!”. Megszöktünk. Az égen akkor is ragyogtak a csillagok, a szerelem akkor is csodálatos volt.

Akkoriban járta az a vicc, hogy a szocializmusban azért nem jönnek össze a dolgok, mert mindig hiányzik valami. Ha már van kivel és van mivel, akkor nincs hol. Szállodai szobákba nem lehetett csak úgy felvinni valakit, a parkokban pedig minden bokorba benéztek a munkakerülő „kéjnőkre” vadászó erkölcsrendészeti járőrök. Házasságunk elején a férjem állást kapott a tévében, és amíg nem tudtuk elcserélni a kecskeméti lakásunkat, felutazgattam hozzá. Nekem szállodai szobát foglalt a szerkesztőség, ő albérletben lakott, egyik helyen sem tölthettük együtt az éjszakát.

Hajnalig járkáltunk a Duna-parton vagy a Margitszigeten. Ott fogtunk ki egy razziát. A rendőr hitetlenkedve lapozgatta a személyinket: „Maguk tényleg házasok? Akkor mit keresnek itt? Miért nem otthon bújnak inkább össze?” Ilyen kalandokat éltünk át. Az egész életünk egy nagy kaland volt. Velünk mindig történt valami, jó is, meg rossz is, vegyesen… Sokáig még csak nem is láttunk csipkés, márkás fehérneműt, francia parfümöt, olasz bútort, ám szexmagazinok nélkül is tudtuk, hogy mit kezdjünk egymással az ágyban. Valahogy nem is vágyódtunk luxus kéglire, luxuskocsira, meg ilyenekre. Most van minden, szex orrba-szájba, vízágy, úszómedence, külföldi kéjutazás. Ettől talán boldogabbak a mai fiatalok? Nekik már az a természetes, amiben most élnek. Melyik a jobb, melyik a rosszabb? Erre csak egy következő kiállítás adhat majd választ, ötven év múlva. (2003)