Már nincs melle. Már nincsenek petefészkei, nincs méhe. Már férfinéven él. De még nincs pénisze, tehát „alul” megmaradt a női test, amely a rabságot jelenti számára, immár huszonhét éve. Mert a lelke férfilélek. Gábor ugyanis transzszexuális – nem csodabogár, hanem beteg, akit az gyógyítana meg, ha befejeződne a műtétsorozata, és – ha ez lehetséges – férfitestben élhetne tovább. De a további átalakító műtétek már Magyarországon sem ingyenesek (s nem is rutinszerűek), és Gábornak egyelőre távoli álom, hogy olyan külföldi orvos végezze a további beavatkozásokat, aki nagyon sok hasonló műtétet végzett már. Eddig a történet, dióhéjban. Mi csak közreadtuk, olvasóink pedig reagáltak. Egyesek biztatták őt, mások támadták. Ki-ki toleranciaszintje, meggyőződése szerint. A cikksorozat befejezéseként ezekből a levelekből adunk közre most egy csokorral.
„A mi gyermekünk már boldog”
„Megindultak a könnyeink a feleségemmel a cikk olvasásakor, mert a mi gyermekünk egykori lelkiállapotáról tudtunk meg belőle új részleteket. A gyerekünk az első operáción van túl, elvégezték nála Belgrádban az emlő-, méh- és petefészek-eltávolítást, és elvégezték a pénisz kialakításához szükséges előkészítő beavatkozást. Lelkileg mindannyiunkat megrázott az operáció, de az orvos és csapata teljesen pozitívan és emberségesen állt hozzá a történetünkhöz, nem kezeltek úgy minket, mintha valamilyen alantas dolgot kértünk volna tőlük. A gyerekünk már kicsi korában „más” volt, ezzel az általános iskolában már céltáblává vált a társai előtt. A középiskolában már az is konfliktushelyzeteket teremtett, hogy tornaórán melyik öltözőt használja. Banális kérdés, de megoldhatatlan. Megkérte társait, tanárait, hogy az általa kigondolt fiúnéven szólítsák, de kérését tanárai nagy része sem akceptálta, és többször ki is rúgták az iskoláiból, amihez bizonyosan hozzájárult a mássága. Azt reméltük, hogy ez csak átmeneti állapot, de néhány éve világossá vált számunkra, hogy az egyetlen út az operáció. Miután megkezdte a hormonkezelést, már nem volt visszaút, és ezt el kellett fogadnunk. A legfontosabb, hogy boldog legyen, és jól érezze magát a bőrében. Való igaz, hogy az operáció óta megváltozott, és úgy látjuk, megtalálta önmagát.”
(Egy apuka, aki drukkol, hogy Gábor boldog, normális életet élhessen)
„Miért kell nekem feladnom az elveimet a testvérem miatt?”
„Kedves Éva, sokáig gondolkoztam, írjak-e önnek, megírjam-e, hogy néhány dolgot másként látok, mint ahogyan a cikkében bemutatta. A transzszexualitás kérdése a mi családunkban is előtérbe került. A testvérem ugyanis négy éve bejelentette, hogy nem tud többé fiúként élni, már nem elég neki, hogy időnként női ruhába bújik, hanem a mindennapokban is szeretne nőként élni. Azóta már túl van a névváltoztatáson, hormonokat szed, és néhány műtéten (például a mellplasztikán) is átesett. Éva, el tudja képzelni, milyen élet az, ahol az ember naponta szembesül ezzel a problémával? Az átalakulást nekem, a kishúgnak úgy kellene látnom, hogy milyen üdvös is, hogy a testvérem megtalálta önmagát, és végre nem kell elnyomnia a belső késztetéseit. De valóban ez a helyes hozzáállás? Miért nekem kell feladnom azt a belső tartást és azokat az elveket, amelyeket én szeretnék követni? Miért az a követendő magatartás – amit ön is bemutatott a cikkében -, hogy a család mellszélességgel kiáll az ilyen utat járó családtag mellett, és mindenben támogatja? Azt hiszem, amennyire nekem nincs jogom ahhoz, hogy bárkire ráerőltessem az életről alkotott elképzeléseimet, ugyanúgy nincs joga erre másnak sem. Miért kellene szégyellnem magam, ha nem értek egyet ezzel az egésszel? Tudja, milyen érzés, amikor nap mint nap azt látom, hogyan lesz a testvérem fiúból lány, illetve se nem fiú, se nem lány? Látni, nap mint nap, hogyan veszti el önmagát, a tartását, ahogyan egyre mélyebbre merül ebbe a (szerintem beteges) helyzetbe? Szörnyű, hogy mindezt tehetetlenül kell néznem, mert nem tudok változtatni rajta…”
(Kriszta)
|
Olvasd el a cikksorozat előző részeit is: |
„Szerencse, hogy a család Gábor mellett áll”
„Azt gondolom, Gabi már megtette a legfontosabb lépést azzal, hogy elhatározta: férfiként szeretne élni. Nagyon sok ember „lebeg” a két nem közti állapotban, és nem képes ilyen döntést hozni, ám az idő gyorsan telik. Ráadásul további szerencséje, hogy a családja teljesen mellé állt, hiszen sok esetben a transzszexuális embereknek – a lelki és testi fájdalmak mellett – a magányossággal is meg kell küzdeniük. Szerintem sokan megvetéssel vélekednek a transzszexuálisokról. Ajánlom Gábornak A lélek műtétei című könyvet, amelyben néhány hasonló történetet olvashat, és remélem, hogy előbb-utóbb túljut a műtéteken, és – a körülményekhez képest – teljes életet élhet.”
(Ildikó)
„Nem lenne erkölcsös támogatást adni”
„Éva, a mostani történet, amiről írt, megdöbbentett. Én nem érzek együtt ezzel a „lány-fiúval”, akinek a problémája – véleményem szerint – magamutogatás. Ugyanis, ha nem a szexuális élete minőségének javítása miatt szeretné a befejező, péniszképző műtétet, hanem azért, hogy férfi módjára használhassa a mosdót, akkor miért kell ebből ekkora problémát csinálni? Nagyon sok férfi él, aki „női módon” használja a vécét, bár ezt nem teszi közhírré, és lelki problémája sincs tőle. Ilyen jellegű orvosi beavatkozásra támogatást adni – úgy vélem – nem lenne erkölcsös. Rázza meg magát végre, legyen bár Gabriella vagy Gábor, és éljen normálisan, s próbálja az adott körülmények között, önmaga megoldani a problémáit…”
(Andrea)
Végül Gabriella-Gábor édesanyja:
„Nincs vége az átsírt éjszakáknak”
S hogy mi történt azóta, hogy Gábor történetét megírtam? Elkeseredve felhívott, hogy nincs pénze a külföldi műtétre, és talán mindig ilyen „félig kész” állapotban marad. Szavaiból úgy vettem ki, hogy Magyarországon nem merné vállalni a péniszkialakító műtétsorozatot, még ha kevesebb pénzbe kerülne is. Néhány napja levelet kaptam Gábor édesanyjától, amelyből idéznék néhány sort:
„Nagyon sok álmatlan, átsírt éjszakán vagyok túl, és úgy látom, ennek még nincs vége. Próbáljuk biztatni Gábort. Nehéz, mert az emberek többsége nem reagál jól a fiam történetére. De ő akkor is az én gyerekem, egy szeretni való lélek, s bár, ha sok gondot okozott, de talpra állt, és normális életet élhetne, ha az lehetne, akinek valójában született, vagyis fiú. Sajnos, a lányom, aki Gábort elkísérte önhöz, mégsem tudja támogatni a műtétet, mert azóta nagy változás állt be az életében. Én persze nyújtok segítséget, mert háromszázezer forint fizetési előleget felvehetek hat hónapra. Amikor a gyerekem az első műtét előtt állt, senki sem figyelmeztette, hogy a későbbiekben a műtétsorozat esetleg nem lesz ingyenes – bár ő akkor is megcsináltatta volna. Kérem, hogy segítsen a továbbiakban is, mert nincs más segítségünk… és remélem, Gábor történetének közreadásával segített egy picit azon keveseknek, akik hasonló cipőben járnak, mint ő – és talán segít abban is, hogy az emberek többsége ne „csodabogaraknak” lássa őket, hanem tudják: ez betegség, amin csak az segít, ha végigcsinálják ezt a bonyolult, kockázatos átalakítás-sorozatot. Mert csak így élhetnek boldog emberekként…”
