Andrea telefonon keresett meg a szerkesztőségben, mint mondta, talán ez a vita abban is segít majd, hogy az emberek ne nézzenek ferde szemmel az olyan anyukákra, mint amilyen ő is. Andrea ugyanis visszament dolgozni, amikor a kislánya tíz hónapos lett. Kényszerből.
– A munkahelyemről telefonáltak, hogy most lenne lehetőség részmunkaidős állásra, vagyis napi hatórás munkára – mesélte. – Én határozottan nemet mondtam… először. De a főnöknőm felhívott, hogy most ez a munka nekem való lenne, ha nem vállalom, betölti mással, nyolcórás munkaidőben, és egyáltalán nem biztos benne, hogy később ugyanilyen kvalitású munkát tud majd biztosítani nekem. Vagyis… megzsarolt. Egyébként eléggé szűkösen éltünk, mert a lakástörlesztésünk felemészti a férjem fizetésének hetven százalékát. Tehát nem volt választási lehetőségem… És azóta dolgozom, a napi hat óra a valóságban nyolc-nyolc és fél, úgy, hogy reggel hétre bemegyek, hogy mielőbb végezhessek. A kislányunkra eleinte anyukám vigyázott – a munkahelyén fizetés nélküli szabadságot vett ki -, majd felvették egy bölcsődébe. Az apukája viszi reggelente, de még a nagyobb társainak szülei is tesznek időnként megjegyzéseket, amikor érte megyek: „Milyen pici, szegény, már bölcsődébe kell járnia…” Én is tudom, hogy nem ez a legjobb megoldás, és eszem ágában nem lenne dolgozni, de sajnos, a mai világban legalább úgy meg kell becsülni egy munkahelyet, mint egy jó férjet – nevette el magát. Aztán még hozzátette: bántja, hogy a hat óra valójában nyolc, de nem teszi szóvá a főnökének, mert nem kockáztathatja a felmondást.
– A kolléganőim látják, hogy ugyanannyit dolgozom, mint ők, így legalább visszafogadtak maguk közé, és nem tesznek megjegyzéseket rám. A fizetésem ugyanannyi, mint szülés előtt volt, tehát erre nem panaszkodom, bár túlórapénzt nem kapok. Nagyon erős bennem a bűntudat, de nem tehettem mást. A legrosszabb, hogy nem merek otthon maradni a lányommal, amikor beteg, nehogy elveszítsem a munkámat – ilyenkor anyukám marad vele otthon, én pedig a könnyeimet nyelve megyek dolgozni…
Vélemények a Caféról
Internetes portálunkon, a Nők Lapja Cafén már jó ideje beszélgetnek az olvasók arról, hogy vannak-e a szó szoros értelmében vett családbarát munkahelyek Magyarországon. Az egyik hozzászóló írja: „Az én munkahelyem családbarát. Figyelembe veszik, hogy több gyerekem van, heti két nap alatt ledolgozhatom az ötnapi munkát. Jó a fizetésem, kapok jutalmat, szeretnek, megbecsülnek – és nem jelentenek be. Feketén dolgozom tehát…” Vagyis: családbarát, de nem legális.
Nyúltigris ezt írja: „Fél éves lesz az első gyerekem. Mindig sokat dolgoztam, és mindig örömmel. Három hónapja a munkaadóm finoman a tudomásomra adta, ha vissza akarnék menni a babázásból, akkor rövid időn belül lesz valamilyen oka a „rendes” felmondásnak, egyezzünk inkább meg… Most várok az egyezség részleteire, mert ide már nem is mennék vissza. Úgy alakult az életem, hogy újra dolgoznom kellene, belekezdtem az álláskeresésbe. Találnék is olyan állást, amelyik tetszene, de szó sem lehet hatórás munkaidőről, sőt, még a nyolcat is túl kellene teljesíteni. És persze tudom, hogy a gyereknek nagyon komoly sérüléseket okozhat hat hónaposan az anyától való elválás…”
Cirbissza története a Caféról: „Ha a fiam kétéves lesz, visszamegyek dolgozni. Ez már a második próbálkozásom lesz… Amikor egyéves lett, megpróbáltam munkába állni, volt bölcsődei hely is, de a munkaadóm csak napi négy órában akart visszavenni, arányosan kevesebb pénzért. Ez gyessel együtt is csak annyi lett volna, mintha maradok még egy évet gyeden. Naná, hogy maradtam. Az indoklás szerint, amíg én hiányoztam, szétosztották a munkámat, és ez most jól működik. Kérdeztem, mi lesz, ha nyolcórás munkaidőre kell majd kötelezően visszavenniük. Azt felelték: nem tudják… Aztán megtudtam a Munkaügyi Minisztérium honlapjáról, hogy már a gyerek egyéves kora után is ugyanabba a munkakörbe, munkaidőbe és fizetéssel kellett volna visszavenniük, amelyikből eljöttem. Már tudom, hogy a gyerek hároméves koráig (plusz harminc nap védettség) rendes felmondással nem rúghatnak ki. Legalább lesz időm új munkahelyet keresni…”
A harminchárom éves Erika szintén anyagi okból vállalta volna a munkába állást, amikor a fia másfél éves lett.
– Nagyon klassz, részmunkaidős állást kínáltak, már ami az időbeosztást illeti: reggel hattól déli háromnegyed tizenkettőig kellett dolgoznom – magyarázta. – Azért bólintottam rá, mert azt gondoltam, a kisfiamat beveszik a bölcsibe, és akkor valóban jól jön majd a fizetés (amúgy nagyon kevés: nettó negyvenhatezer forint). Igen ám, de ekkor szembesültem azzal, hogy hosszú várólisták vannak a bölcsődékben, és reményt sem láttunk, hogy Zsolti bekerülhet. Végül egy magánbölcsődébe vették volna fel, havi ötvenötezer forintért. Így több ment volna el a bölcsire, mint amennyit tisztán megkaptam volna. Hát ezért álom csak a részmunkaidő az anyák számára: ehhez kellene sok-sok bababarát munkáltató, és sok-sok állami bölcsőde, óvoda. Nem bánom, hogy végül itthon maradtam a fiammal, de anyagilag nagyon nehéz. A férjem kora reggeltől késő estig dolgozik, hogy valami pluszpénzre tegyen szert, és anyagi okok miatt második gyereket egyáltalán nem tervezünk. Ez a magyar valóság, sajnos. Legalábbis én ezt látom magam körül.
„Nem vagyok tökéletes anya, de boldogok a gyerekeim”
Anylasz néven levelező olvasónk azt írta, idősebb korában vállalkozott a második terhességre, a munkáltatója meg is lepődött, amikor bejelentette, hogy gyereket vár. A főnöke közölte vele, hogy legfeljebb tizenegy hónapig tudja őt helyettesíteni, utána nem. „Ezért a terhességem 35. hetéig dolgoztam. Arra gondoltam, hogy a lányom gimnazista, jó tanuló, továbbtanulna, és ha nekem felmondanak, miből élünk majd? A párom nettó nyolcvanezer forintos fizetése mire elég? Anyukám épp nyugdíjas lett, ő segített nekem a kisfiammal, amikor visszamentem dolgozni. Hajnali ötkor indulok, mert fél hétre be kell érnem, és fél háromkor itthon vagyok. Nehéz egyszerre megbirkózni mindennel, nem főzök naponta, de ha igen, akkor egyszerre három-négyfélét, hogy legyen napokig főtt étel. A nagyobb takarítást csak hétvégén tudom elvégezni, a barátaink javarészt elmaradtak, ráadásul a nagylányom éppen úgy igényel, mint a kisfiam, ami nagyon jó, de időnként rossz anyának érzem magam, mert nem voltam a fiam mellett. Ám tudom, hogy nem maradtam le semmiről, kiegyensúlyozott, édes kiskrapek lett. Nem vagyok tökéletes anya, de azt tudom, hogy a gyerekeim boldogan fognak felnőni.”
Van-e igazán jó munkahelyi példa? Van, de – úgy látszik – igencsak ritka. Nyecus legalábbis az „álomállásról” ír a Cafén: „Gyesen vagyok a hat és fél hónapos kisfiammal. Egy informatikai cégnél dolgoztam, hathetes terhesen vettek fel, úgy, hogy tudtak az állapotomról! Az állásinterjú idején még én sem tudtam az örömhírt. Aztán, amikor pár nappal később felajánlották az állást, szóltam, hogy gyereket várok. Azt felelték: várnak szeretettel! A szerződésem határozatlan idejű. Tényleg nem szokványos az esetem, el sem hinném, ha nem velem történt volna. Ráadásul pályakezdőként kerültem a céghez, a 33. hétig dolgoztam, hogy meglegyen a 180 napom, de örömmel tettem, nagyon jól éreztem magam! Még az elején mondták, jó lenne, ha szülés után hamar visszamennék, de a menedzserem megjegyezte, szerinte egy nőnek legalább egy évig otthon kell maradnia a babájával. Egyelőre nem tudom, mikor menjek vissza…”
| Ti mit gondoltok a munkába állásról, bölcsiről? Mit mondanak az ismerősök a kisbabás anyukáknak, ha „túl korán” mennek vissza dolgozni? Támogatja-e a férj/élettárs a nő esetleges munkába állási terveit? Továbbra is várom leveleiteket az e.fejos@sanomabp.hu e-mail címen. Emellett hozzá tudtok szólni a vitához a “Mikor menjek vissza?”-Fórumon is! |
Még több az e heti Nők Lapjából:
