Az első perctől barátnők voltunk. Egy utcában laktunk, egy osztályba jártunk. Minden reggel fölcsöngettem érte, együtt mentünk végig a Kossuth Lajos utcán, aztán át a Szabadság parkon, egészen a Berzsenyi iskoláig. Közben csodás kis titkokat suttogtunk egymás fülébe, és kinevettük a világot. Olyanok voltunk, mint jin és jang. Az áttetsző bőrű szőke meg a kreol hollóhajú fekete. Aztán megkapta azt a tízest, és én azonnal kisebbnek éreztem magam nála. Ő akkor azzá lett, amiről én még csak nem is álmodtam. 1982-t írtunk, fogalmunk sem volt arról, mi mindent lehet pénzért venni. Nem volt Minimax, ahonnan megtudhattuk volna, hogy a világ másik felén Barbie babával és Én kicsi pónimmal játszanak a magunkfajták. Viszont volt szomszédlány meg fiúk az iskolából, így aztán csehszlovák robbanós cukorkára vágytunk mi is, mint ők. Ez ma talán romantikusan hangzik, de csak azért, mert akkoriban azt sem tudtuk, hogy a csehszlovák robbanós cukorka tele volt ízfokozókkal és E-anyagokkal. Reklámokra egyáltalán nem emlékszem abból az időszakból. A televízió akkoriban azt jelentette, hogy nagyapámék nappaliból leválasztott hálószobájából, a függöny mögül lesem az Onedin családot. Csöndben, lábujjhegyen, lélegzetemet visszafojtva nézem, ahogy Elizabeth megcsókolja Daniel Fogartyt. Ettől függetlenül fogyasztani akartam én is, mint a nagyok. Vagy legalábbis azok, akiknek tíz forint lapult a zsebükben.
Elszoruló szívvel nosztalgiáztam ezen a minap, miközben Lolával tévéztünk. Igen, jól hallotta a kedves olvasó, tévéztünk. Elmót vártuk a gyerekcsatornán. Aztán egyszer csak, elkerülhetetlenül, reklám kezdődött. És nem is akármilyen. Vastagon sminkelt tízévesek táncoltak talpig csillámban, hosszú combú Barbie-ként pózolva. Szőke hajukat borzolta a szélgép, a kezükben mikrofon, ujjukon rózsaszínű gyémántgyűrű. Ránéztem az én két és fél évesemre. Tátott szájjal, tányérnyira nyitott, csillogó szemmel nézte az anorexia első jeleit magukon viselő tízéveseket. „Nekem is lesz ilyen. Holnap” – mondta, és ellentmondást nem tűrve bólintott. A meglepetéstől csak valami olyasmit tudtam kinyögni, hogy „majd ha nagyobb leszel, megbeszéljük”. De addigra elkezdődött Elmo világa, én meg magamra maradtam a gondolataimmal.
Nem hiszem, hogy végzetes hibát követek el azzal, hogy Lolát hagyjuk tévét nézni, naponta nagyjából kétszer fél órát. Ilyenkor együtt odakuporodunk a kanapéra, megnézzük Elmo vagy Thomas, esetleg Sam, a tűzoltó legújabb kalandjait, miközben ő a fülemet morzsolja. Képmutatóbb pillanataimban azzal nyugtatom magam, hogy ezzel akár jót is teszek a gyereknek, hiszen az ártatlan filmecskékből játékosan tanul számolni, megismeri a színeket meg az állatokat. Aztán másnap bepánikolok, hogy vajon nem inkább mégis az teszi jól, aki egyáltalán nem tart televíziót otthon, és a gyerekét csak biogazdálkodásból származó zöldségekkel eteti? A minap azzal fokoztam kétségeimet, hogy kivonatoltam egy gyors játszótéri felmérés eredményét. Arra a kérdésre, hogy vajon náluk néz-e a gyerek tévét? Az egy-két önérzetes „nem, nincs tévénk” válaszon kívül szinte kivétel nélkül mindenki védekezős magyarázkodásba kezdett: „Igen, de: nagyon keveset/csak ha beteg/csak akkor, ha a bébiszitter van vele/ha a nagymamánál van/csak Thomast nézheti…” Amely válaszokhoz rendszerint enyhe pirulás,és a szemkontaktus következetes kerülése társult, mintegy beismerve, hogy a kíméletlen anyatársadalmi törvényszék előtt a fönti válasz a biztos bukással egyenlő. A felmérésből tehát csak az derült ki, hogy nem vagyok egyedül a kétségeimmel. Okosabb nem lettem tőle.
Ajánló: • Gyerek.lap.hu » • Nevelés.lap.hu » • Gyermekkultúra.lap.hu » |
Addig is, amíg valaki eldönti, a 21. századra alkalmazza és megindokolja helyettünk, hogy mi a frászt csináljunk a gyerekkel, ha meg akarja nézni Elmót a tévében, vegyünk egy nagy levegőt. És ismerjük el, hogy hacsak ütés-, fagy- és hőálló műanyag buborékba nem csomagoljuk őket, a mi Loláink nem várnak majd tízéves korukig, hogy fogyasztóvá váljanak. Mi pedig, gyarló, bukott anyák legfeljebb annyit tehetünk, hogy felelős és tudatos fogyasztót alakítunk belőlük. Azért, hogy ne akarjanak valószínűtlenül vékony, csillámporos Barbie-k lenni.
További kiemelt témáink a Nők Lapja március 19-én megjelenő, 12. számából: Pálffy István és Stahl Judit Beszéljünk a szexről… Exkluzív sztárinterjú! Nők Lapja-vita a közoktatásról 3. Vegetáriánusok A főszerkesztő, Molnár Gabriella ajánlásával: •A fogamzás titkai Továbbá: Szépség; Divat; Horoszkóp; Útitárs; Társkereső és még sok minden más! Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó! |
Még több az e heti Nők Lapjából:
• A klasszikus páros – Stahl Judit és Pálffy István » Ajánló: |