Múltat idéznek a mezőberényi gyermekmuzsikusok

Nyíltak, okosak és tele vannak szeretettel. Őket hallgatva, nézve, azonnal megérti az ember, mekkora csoda a közös muzsikálás. Egy közösség, melyben egyformán fontos az elsős kislány, aki még összeráncolt homlokkal koncentrálva keresgéli a megfelelő húrokat, és a bariton hangon szólót éneklő, a pengetőt virtuóz magabiztossággal kezelő nagykamasz fiú.

– Harminc éve, a népdalkörrel együtt indult a zenekar – meséli Szabó Antalné, Irénke néni, aki a kezdetektől egyengeti a citerások útját. – A gyerekek felnőnek, van, akiből néprajz szakos lett, másból népzenész, egyikük – már deres fejjel – azóta is velünk zenél. Nálunk nemcsak a népdallal, népzenével ismerkednek meg, hanem a népművészet egészével. A mostani gyerekek között is van, aki szőni tanul, és már korongozik, akad néptáncos, a basszus hangon mutáló szólóénekes pedig „másodállásban” metálzenekarban játszik – ott is citerán.

Alakulóban van egy testvérkapcsolat az erdélyi Szovátával. Nagy álmuk, hogy egyszer meglátogassák őket. Csakhogy az utazáshoz pénz kell, és ezek a gyerekek nem jómódúak. Egy volt tanítvány, ma már vállalkozó révén nemrég néhány új hangszerhez jutott az csapat, egy másik baráti áron eladna számukra egy használt kisbuszt, hogy járhassák az országot. Csakhogy a baráti ár is túl magas a lehetőségeikhez képest. Még egy kis segítség kellene, és ők lennének a legvidámabb citerások.