Csonka András kirándulni vitt egy osztályt

Fiatal diáklányok a pesti Facultas Gimnázium 9/b osztályából, tizenöt-tizenhat évesek, akkorák, mint a regényben és a darabban a Matula intézet diáklányai. Megszeppenten toporognak a múzeum udvarán, ahová a Nők Lapja hozta őket: „Kőnig tanár úrral” kirándulni. Magukat kell alakítaniuk. Diáklányokat, akik egy tanárszerepet alakító színésszel beszélgetnek. Nyugtatom őket, hogy nincs mitől félni, de csak akkor simulnak el, amikor érkezik András, bemutatkozik, és közli a lányokkal, hogy ha magázni próbálnák, ő leveti magát valami magaslatról. Aztán kérdezgeti őket, melyik iskolába járnak, és miért éppen oda. A saját élményeiről is mesél:

– Amikor nekem kellett gimnáziumot választani, divat volt, hogy a testvériskolába jelentkezik az ember, mert oda könnyebben felvették. „Én azért se megyek oda”, mondtam, de kiderült, hogy a Petőfi Gimnázium éppen a házunk melletti épületben van. Még ma is beleborzongok, ha arra gondolok, hogy máshová is járhattam volna. Nagyon jó volt! Képzeljétek, most lesz az érettségi találkozónk, hát, nem mondanám meg, hányadik, de én szervezem.

Ennyire van idő, és már kezdődik is a fotózás, a lányoknak meg van alkalmuk megbeszélni, hogy tényleg nincs mitől félni. Aztán úgy fél óra múlva:

– Szoktatok színházba járni?

– Igen – vágja rá Benedikta, akiről kiderül, hogy nagy musicalrajongó.

– Akkor te mindent láttál?

– Majdnem. Vagyis igen.

– Én egyszer voltam, de az elég is – jegyzi meg Rebeka, és András kérdésére elárulja, hogy A néma levente tett rá ilyen riasztó hatást.

– Biztosan túl veretes volt neked elsőre. Próbálkozz valami mással! Lehet, hogy a zenés darabok közelebb állnának hozzád – nyitányként. Ne hagyd ezt annyiban! A színház annyira más, mint a tévé vagy a mozi. Érdemes ráérezni, megszeretni, mert más minőség. Persze tudom, ez már más világ, de azért vannak örök dolgok. Bár nem is tudom, mennyit változott azóta az iskola, mióta én diák voltam. Itt vannak a mobilok… Biztos már SMS-t küldtök egymásnak, nincs órai levelezés…

– De van!

– Tényleg? Képzeljétek, én egy csomót elraktam magamnak, annyira jó újraolvasni őket. Meg a puskákat is! Tudjátok, milyen jó puskákat írtam?

Itt a beszélgetés valahogy elkanyarodik a klasszikus tanár-diák párbeszédtől, de nincs mit tenni. Így a lányok megtudják, hogy a jó puska be van vonva nejlonnal, hogy minden sérülésnek ellenálljon…

– Egyszer meg véletlenül benne hagytam a dolgozatban, ezért este bemásztam a biológia-szertárba, úgy vettem ki. Így szereztem meg évekkel később az osztálynaplónkat is. Emlékbe. Nagy kincs, mert az osztálytalálkozóra lefénymásoltam mindenki jegyeit, megkapták tőlem ajándékba, aztán vihették haza a gyerekeiknek, és otthon rögtön kiderült, hogy anyuka vagy apuka nem is volt olyan jó tanuló, ahogy állította…

– És te jó tanuló voltál? – kérdezi Szilvi.

– Háát… Tulajdonképpen igen. Bár, amikor rájöttem, hogy a főiskolai felvételin nem az iskolából hozott pontszámok számítanak, hanem az, amit ott mutatok, lett néhány hármasom. De az még belefért.

– És nálatok a fiúk és a lányok barátkoztak egymással? Mert nálunk a fiúk olyan… gyerekesek – panaszolja Sénia.

– Persze hogy gyerekesebbek. Ebben az életkorban a lányok érettebbek. Csak türelem. Bevallom, nekem az iskolában és később is mindig is több lánybarátom volt, mint fiú. Így alakult. Na, azért hímzőkörbe nem jártam, de nagyon jól éreztem magam velük.

– De azért a fiúkkal is jóban voltál?

– Persze! Még fociztam is, de ezt egy idő után nem erőltette senki, mert hiába állítottak be a kapuba, ott sem váltam be. A labdajátékok nem az én világom.

– És a magatartásod? Például igazgatóit nem kaptál?

– Bármilyen ciki, én jóban voltam a tanárokkal. Na, azért ne egy mintagyereket képzeljetek, de olyan, hogy behívták volna a szüleimet, nem volt. Igaz, ha valami történt az órán, akkor tudták, benne voltam én is.

– Én nemrég azért kaptam intőt, mert egymás ölébe ültünk a folyosón…

– Nagy sérelmekre én nem emlékszem. Az idő biztosan sokat szépít a dolgokon, de nagyon jó volt, hogy mi együtt voltunk, rengeteg mindent csináltunk együtt, igazi közösség voltunk. Volt irodalmi színpad, iskolaújság, iskolarádió, és akkor ezeket komolyan vettük. Attól félek, hogy most, ha vége az óráknak, mindenki szétszéled.

– Ez így van – bólogatnak a lányok.

– De nincs valami, amit délután lehetne?

– Nem nagyon… – merengenek a lányok. – De! – jut eszébe az egyiküknek. – Pszichológia-szakkör.

– Na ugye: van, csak oda ti nem jártok. Pedig fontos volna. Egyáltalán: fontos volna, ha az iskolában is foglalkoznátok olyan értékekkel, mint tisztelet, erkölcs, becsület, munka. Szoktatok ilyesmiről beszélgetni?

– Az órákon?

– Órákon, szünetben, bármikor. Olyasmiről, ami az élet lényege. A darabban, mármint a musicalváltozatban van egy dal, amelyet én énekelek a matulás lányokkal. Amikor – biztosan ismeritek a történetet – kiderül, hogy a tanítványaimnak azt a feladatot adom, hogy írjanak jellemzést valakiről, és akkor ők kigúnyolnak. Tudjátok, az a dupla dolgozatos rész. Abban a dalban van egy sor, hogy „a porból és szennyből a jellem emel fel…”

– Ja, ilyen régebbi dolgokra gondolsz? – kérdezi Sénia.

– Látod, pont erről van szó – tiltakozik András. – Ezek nem régi dolgok! Ez a ti életetek. Például, hogy miért is tanultok? Miközben azt látjátok, hogy emberek nulla teljesítménnyel sztárok lesznek, meg nagy pénzeket keresnek. De valamiért mégis az a jó, ha ti nem ezt választjátok. Erről is kellene tanulni az iskolában szerintem. Hogy majd igazi teljesítményre legyetek képesek.

– Ahhoz azért szerencse is kell – bölcselkedik Szilvi.

– Biztos ez? Te hiszel ebben? Én nem. Én abban hiszek, hogy az történik veled, aminek történnie kell. Mindig.

– És te mit gondolsz, amikor látod a tévében a tanárveréseket? – Ezt megint Szilvi kérdezi.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Más világ – más tanítási módszerek » • Exkluzív interjú Celine Dionnal » • Mobbing: a munkahelyi pszichoterror » • A böjt több, mint koplalás » • Pizza! Ahogyan a futár sosem hozza… » • D. Tóth Kriszta: Vészhelyzet a reptéren »