Mobbing: a munkahelyi pszichoterror

Tudományosnak nemigen nevezhető közvélemény-kutatásom szerint a mobbing nem válogat. Huszonévei végén járó tanár, hatvanegy éves jogász, harmincas marketinges, negyven feletti mérnök… Az egyikük „ötletember”, a másik melankóliára hajlamos, a harmadik vezetésre született. Mégis azonos élethelyzetben vannak: a munkahelyi pszichoterror áldozatai.

„Túl akarom élni a napot”

– Szeptemberben új igazgató került az iskolánkba, akivel már a legelső értekezleten konfliktusba kerültem – meséli a huszonhét éves magyartanár. – Valószínűleg azért mondtam el óvatoskodás nélkül a véleményemet, mert az előző diri mellett – csodálatos ember volt, úgy tiszteltem, mint az édesapámat! – nem kellett az értekezleteken sunyítani. Neki nem voltak „sztárjai”, embernek nézte a beosztottjait, őszinte légkört teremtett, a gondjait is megosztotta velünk. Számára nem a hatalom volt fontos, hanem a gyerekek, mi, tanárok és a szülők. Az új főnök más: megoszt, intrikál, az önkormányzati vezetők mindennél fontosabbak számára, és velem kapcsolatban folyamatosan „törleszt”. Eleinte az tűnt fel, hogy a kedvenceit agyondicséri, miközben én bármit teszek, nem kapok jó szót. Tudod, milyen szörnyű, amikor „agyonhallgatják” az embert? Később egyre durvább megjegyzéseket tett a munkámra, mostanában épp az adminisztrációmat ellenőrzi. Mutass olyan tanárt, akinek mindig rendben van az abnormálisra duzzasztott adminisztrációja! Szüntelenül terítéken vagyok, miközben az osztályom kiemelkedően jó közösség. Belépek a tanáriba, és hirtelen mindenki elhallgat, aztán az iskolatitkártól visszahallom, hogy nem kellene farmerban járnom, és a „csúcs”: azért nincsenek fegyelmezési gondjaim, mert én „bratyizok” a gyerekekkel. A jó kapcsolat szerintem nem bratyizás! Nem folytatom, mert olyan megalázó… Jelenleg alig alszom, örökké panaszkodom a férjemnek, régebben tele voltam ötlettel, ma már csak hallgatok, és túl akarom élni a napot. Száz évet öregedtem egyetlen tanév alatt!

Életre szóló tanulság

Vályi-Nagy Erika

A harmincnégy éves Vályi-Nagy Erika két kislány (jelenleg gyesen levő) többdiplomás édesanyja, nem „panaszkodós típus”, a barátai szerint túlságosan is fegyelmezett. Valószínűleg ezért nem kürtölte világgá, amikor egy korábbi munkahelyén ellehetetlenült a helyzete. Inkább felmondott. Pedig a történet gyönyörűen indult. Egy volt tanára javaslatára már huszonévesen felvették egy olyan munkahelyre, ahová régóta vágyott. Rengeteget dolgozott, élvezte az elismerést, a közösségben is jól érezte magát. Csakhogy az idill elég gyorsan véget ért: vezetőváltás történt, és az egyik kolléganőjét emelték ki főnöknek.

– Eszem ágában sincs törleszteni, érdektelen a volt munkahelyem és a főnököm neve, de a jelenségről szívesen beszélek – mondja komolyan. – Mi egyenrangú kollégaként is taszítottuk egymást. Ha ő fekete, én fehér, ha ő tűz, akkor én víz… Van ilyen. Nem a versengés rontotta el a viszonyunkat – a főnökünk mindkettőnket tehetségesnek tartott –, nem is tartozunk azonos generációhoz, ő tíz évvel idősebb. Éreztem én, hogy rossz világ jön rám, amikor kinevezték, de a vesszőfutásom még a vártnál is emberpróbálóbb volt. Mert a pozíció bizony előhozta a legrosszabb tulajdonságait. Például hihetetlen tehetséggel tudott szúrni-megalázni, azt is igen „tehetségesen” találta ki, hogy rám oszt egy olyan munkát, amely nem nekem való. Magyarul: amiben jó voltam, azt mással végeztette, engem meg folyamatosan szekált azért, mert egy számomra idegen területen gyengébben teljesítek. Nagyon gyorsan érte el, hogy azok, akik korábban szerettek, elkerüljenek – bár néhányan azért négyszemközt vigasztaltak, biztattak… –, és pillanatok alatt én lettem a lusta, kudarcos munkatárs. Én „befelé élek”, valószínűleg nem látták rajtam a kollégák, mennyire szenvedek, de aztán jött egy értekezlet, amikor hajszál híján sírva fakadtam. Nem vagyok sírós, nem szeretem a női kiborulásokat, mégis… Kimentem a szobából, hogy ne lássanak sírni, aztán este a férjemmel megbeszéltük, hogy változtatni kell, különben tönkremegyek.

– Meg sem próbáltál beszélni a főnököddel?

– Nézd, valószínűleg egy más – engem kevésbé utáló, kevésbé féltékeny – főnök esetén megpróbálkoztam volna a beszélgetéssel, de ezúttal nem lett volna értelme. Persze tudom én, hogy háttér nélkül – a férjem segítsége nélkül – nem zárhattam volna rövidre ezt a megalázó történetet. Mégis azt mondom, hogy vannak helyzetek, amikor csak a menekülés segít! Mindez évekkel ezelőtt történt – túl vagyok rajta –, lett új munkahelyem, megszülettek a kislányaim, de elfelejteni nem tudom, nem is akarom. Egy életre megtanultam: sokat kell tanulni, több lábon kell állni, mert akkor is áldozattá válhatsz, ha jól dolgozol, de nem tetszik a „képed”.

A főnöknek is van főnöke…

Csehák Hajnalka pszichológus

Mivel nemcsak a szerkesztőségi levelek, hanem a mindennapi gyakorlat is azt mutatja, hogy tömegek szenvednek a mobbingtól, törvényszerűen léptek színre olyan szakemberek, akik segíteni próbálnak. Közéjük tartozik Csehák Hajnalka pszichológus is, aki az egyre népszerűbbé váló „asszertív tréningek” (önérvényesítő tréning) egyik vezetője.

– A menekülésen kívül mit tehetnek a mobbing áldozatai? – kérdeztem a téma szakemberét.

– Nem menekülni kell (főleg, ha az áldozat szereti a munkáját, vagy a menekülés „eredményeként” munkanélküliség vár rá), inkább nyílttá tenni a konfliktust – jelenti ki. – Meg kell fogalmazni, le kell írni (ez is nagyon fontos!), mi történik. Ugyanis a pszichoterror nemcsak az áldozatnak árt, hanem a többieknek is, és rontja a munka minőségét. Feszült légkörben mindenki rosszabbul teljesít, többet hibázik, és ez árt a teljesítménynek. És majd minden főnöknek van főnöke…

– A közösség előtt próbáljuk megvédeni a jogainkat?

– Először négyszemközt hasznos beszélni a mobbing irányítójával, ha ez nem vezet eredményre, akkor a közösség előtt kell kiállni a jogainkért. Nem indulatosan, de határozottan.

– Eszembe jut egy riportalanyom, aki allergiás tüneteket produkált a rossz házasságában. Hajhullás, kelések, elhízás… Elvált, és a tünetek megszűntek. Mit lehet tenni akkor, ha egy főnök egyszerűen nem tudja elviselni a beosztottját, ha „allergiás” rá?

– A munkahely nem az érzelmek színtere, felnőtt, fegyelmezett emberek dolgoznak együtt, tehát elvárható, hogy kezelje az allergiáját. Számtalan eset ismeretében állítom azonban, hogy a pszichoterror hátterében elsősorban a hatalom és a féltékenység található. A hatalom veszélyes! Gyakran előfordul, hogy egy kollégaként kellemes ember hatalomhoz jutva megváltozik… De a beosztottaknak nem szabad mindenbe beletörődniük! Tudatosan, méltósággal, empátiával kell a saját érdekeinket érvényesíteni.

– De ha empatikus vagyok, akkor megértem, hogy talán ő maga is pszichoterror áldozata, hiszen felette is vannak főnökök…

– Empatikus vagyok, megértem, hogy neki sem könnyű, de nem fogadom el a bánásmódot. Higgye el, ez a magatartás tanulható!

(Kedves Olvasóink! Az asszertív tréningekről bővebben a www.lelkititkaink.hu honlapon tájékozódhattok!)

Még több az e heti Nők Lapjából: • Más világ – más tanítási módszerek » • Exkluzív interjú Celine Dionnal » • A böjt több, mint koplalás » • Csonka András kirándulni vitt egy osztályt » • Pizza! Ahogyan a futár sosem hozza… » • D. Tóth Kriszta: Vészhelyzet a reptéren »