Indulás előtti délután a Puskin moziban. Nagyon izgatott vagyok. Műsoron az Irina Palm című belga–angol–francia film. Rendezője az Európában közismert Sam Garbarski. Előző munkájával, A Rashevski tangóval az utóbbi évek legemlékezetesebb filmélményét ajándékozta nekem. Remélni sem mertem volna, hogy második filmjében kedves ismerőst láthatok. A főcímnél megmelegszik a szívem. Főszereplő egy régi idol, Marianne Faithfull, és mindjárt utána azt írják a vászonra: Dorka Gryllus.
A mi lányunk Európa egyik legnépszerűbb rendezőjének filmjében játszik. Angolul.
Szomszédolás
Bő három éve, a jó sorsnak hála, négy hónapot Berlinben éltem. Az első nap azon viccelődtem, hogy majd találkozom vele. Másnapra kiderült, szomszédok vagyunk. Egy négymilliós városban. Négy-öt magyar lakott az utcában, Arkónafalvának neveztük: sok park, széles járdák, csinos kávézók adták a mi falunk kulisszáit. A berlini fal északi része egykor csak néhány méterre húzódott onnét, ma ez a „Mitte”, a Centrum széle, pezsgő, fiatalok lakta városrész, közel Prenzlauerberghez, a bohém negyedhez, ahol több a művészellátó, mint a közért.
Most, amikor a kocsit béreltem, az úr sajnálkozott, hogy GPS sajnos nincs benne. Sebaj, feleltem, hazatalálok.
Dorka napfényes tetőtéri lakását egy perc alatt megszálljuk. Lakatos Márk egy szabad centit sem hagy, minden elborítanak a csillogó ruhák, a magas sarkú cipők, a kövér karkötők. Miközben Dorka haja és sminkje készül, a konyhaasztalra pármai sonka, friss kenyér, fűszerolajok és érett sajt kerül. Igaz, a vásárlásba Márk is besegített, hiszen jól ismeri Dorka ízlését. Így megkóstolhatom a nyeles kapribogyót, amely úgy néz ki, mint egy törpe dinnye, viszont olyan íze van, mint egy savanyított zöldparadicsomnak.
– Könnyen megszoktad a város ízeit?
– Ugye most nem az ételekre gondolsz?
– A kezdetekre. Otthon elismert művész voltál, sok baráttal. Itt semmi kapaszkodó, se hivatás, se múlt. Föltetted magadnak a kérdést, ki vagy te ezek nélkül?
– Légüres térből jöttem el. Nem voltam jól, beszorultam valamibe. Aztán kiderült, hiába futok, magam elől nem menekülhetek. Ösztönösen ugyanarra indultam, ugyanazt alakítottam ki magam körül, mint otthon. Eleinte rémálmaim voltak, folyton azt álmodtam, hogy újra kell járnom a főiskolát. Németül. Borzasztó volt. Arra már nem érek rá, hogy elkezdjek elölről egy életet… Persze most már alakul. Ennek ellenére gyakran haza kell mennem, megkeresnem önmagam.
– A biztatás hiányzik?
– Inkább a bázis. Olyan az életem, mintha egy gumiasztalon ugrálnék. Nem lehetek mindig a levegőben. Néha le kell érni, hogy elrugaszkodjam.
– Ezt adja a család? Vagy Pest?
– Nem tudom. Megmutatja, hogy ki vagyok én, honnan indultam, honnan jövök, és amikor ezt tisztán érzem, akkor azt is tisztábban látom, merre megyek… és miért is.
– Akkor rajtakaptalak! Mégis létezik egy másik Dorka Berlinben.
– Stingnek van egy híres slágere, az „Englishman in New York”, az egy „Angol úr New Yorkban”. Ezt szoktam néha énekelgetni magamnak. „Be yourself! No matter what they say.” („Légy önmagad! Nem számít, mit mondanak mások.”)
– „Önmagadnak lenni.” Ez olyan közhelyszagú, nem?
– De igen. Ám ebben az összefüggésben önmagadnak lenni annyit jelent, hogy nem akarsz megfelelni egy másik kultúrának, más szokású embereknek, és megpróbálni nem azt érezni, hogy furcsa vagy. Itt külföldi vagy, akcentussal beszélsz, összekevered a szavakat. Hiányzik az anyanyelv otthonossága. Hogy egy olyan nyelven beszélhess, ahol nem néznek eggyel hülyébbnek, mint amilyen egyébként vagy. Persze én otthon is mindig „más” voltam. Sötétebb. Egyszer megkérdezték, honnan jöttem, mondtam, hogy Magyarországról. „Nem úgy nézel ki”, hangzott a válasz. Tudom, nem úgy nézek ki, mégis magyar vagyok.
– És milyennek néznek?
– Ázsiainak, dél-amerikainak, örménynek, spanyolnak, olasznak, otthon pedig általában cigánynak. Aztán itt Berlinben, egy másfajta közegben jöttem rá, mik azok a jegyek, melyek engem mégis tipikusan magyarrá tesznek. Ahogy gondolkodom, beszélek, a humorom, a gesztusaim… Otthon nehezebb definálni. De ha rárakod egy olyan színskálára, ahol elüt, ahol nem mindegyik piros, akkor láthatod, a többihez képest mit jelent.
– Mesélj magunkról!
– Ezt csak érzem, nem tudom pontokba szedni. De szoktam azzal játszani, hogy a reptéren megpróbálom kitalálni, ki honnan jött. És ha rákérdezek, nagy bizonyossággal bejön… De azért konkrétan: hadd mondjak valami jót! Külföldön nagyon összetartóak és segítőkészek egymással a magyarok.
Előbb számolj tízig!
Egy mindig új utakat kereső nővel korzózunk egy folyton átalakuló városban. Csillog a teljesen újjáépített Potzdammer Platz, amely olyan a régi képeken, mint a Vörösmarty tér. A háborúban porig rombolták, és negyven évig a Fal határolta senki birodalma volt, és csak nyulak lakták. Ma ég felé kapaszkodó felhőkarcolók őrzik. Dorka olyan feltűnő a ragyogó ruhájában, hogy mint helyi látványosságot, lefotózzák a távol-keleti turisták.
– Milyen messze vagyunk most attól a keleti nyomortól, amelyben te gyakran játszol. Sokszor alakítasz perifériára szorult, megalázott nőket… Más lettél ettől?
Dorka válaszát és a teljes interjút a Nők Lapja e heti számában olvashatod!
|
További kiemelt témáink a héten: Tengeri divatság Egy jószívű orvos ÚJ SOROZAT Szegeden jártunk A heti szerkesztő, Papp Diána ajánlásával Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más! Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó! |
 Még több az e heti Nők Lapjából: • Az ízesített olajok világa » |
