„Üdv, Caesar!”, „Üdv, táborlakók!”
Milyen a jó tábor a gyerek… és milyen a szülő szerint? Utóbbi nyilván favorizálja a megbízható felnőtteket és az értelmes elfoglaltságot. A gyerek ehhez képest hajlik a „haverok, buli, fanta” irányába, és túsztárgyalóhoz méltó elszántsággal sorakoztat fel érveket, hogy ha már egész évben(!) keményen(!!) tanult(!!!), legalább nyáron punnyadhasson kedvére. Így aztán nem csoda, hogy a két halmaznak elég ritkán van közös tartománya, vagyis olyan tábor, ahol a gyerek jól érzi magát, ahová szívesen megy legközelebb is, és amivel a szülő is elégedett.
Mi azért találtunk ilyet.
A tábor központja Dunaszekcsőn van, és nem véletlenül használjuk a „központ” kifejezést. Ugyanis kalandtáborhoz méltó módon a srácok tízfős csoportokban állomásokat keresnek meg és fel. És mivel a kulisszák, a kérdések, és minden, de minden a római korhoz kötődik, pontosabban a Limeshez, bárki beláthatja, hogy a kalandtáborok közül is a kalandosabbak közé tartozik. (A Limes, az ókori római határvonal, amely a Duna mellett is húzódott.) Az Izbégről érkezett diákok évek óta azon dolgoznak, hogy történelemtanárnőjük vezetésével római polgárokká váljanak, legalább a nyár néhány felejthetetlen napjára.
– Ma pont olyan kánikula van, mint tavaly a táborban – nosztalgiázik Fatima. – Emlékszem, annyira kitikkadtunk, hogy bekopogtunk egy idegen házba vízért. A tábor lényege egyébként az, hogy az állomásoknál különböző feladatokat teljesítsünk…
– Igen – bólogat Dóri. – De, tudod, ha a vezetőd fordítva fogja a térképet, az életben nem találsz oda.
– És az milyen volt, amikor lekéstük az íjászatot? – kérdezi Betti.
– Így is arany minősítést kaptunk végén! – nevet Luca, aki lány létére és saját állítása szerint, végig igazi gladiátorként viselkedett. – Legyőztem mindenkit! Keltákat, szkítákat, a nagy harci törzseket – majd miután Misi fejét rázza és jól hallhatóan cicceg, hozzáteszi:
– Na jó, birkózásban csak majdnem nyertem. De az bónuszfeladat volt!
Bónusz az is, hogy a gyerekeket beöltöztették, ki is festették, és történelmi csatakiáltásokra is megtanították. Betti szerint legalább ezt a kort biztosan megjegyzik a történelemből, amiből ugye az következik, hogy kis időre kurucokká vagy márciusi ifjakká kellene válniuk, hogy a tananyag további részeit illetően is kellően motiváltak legyenek… A tábor szervezői ügyeltek a részletekre, például volt ókori divatbemutató, ami Késmárki Andit otthon is egy tóga elkészítésére ösztönözte. Luca azt meséli lelkesen, amikor agyagot kentek a hajukra, persze csak a tökéletes álca miatt, amitől klassz, rasztás lett a haja.
– Csak azért mostam ki, hogy Anyu ne ijedjen meg – mondja.
Tábor nem lehet meg buli nélkül, egy római tábor sem. Ennek hátrányát másnap reggel érezték, amikor úgy elaludtak, hogy lekésték a reggelit. Azóta is hálásak a tanárnőjüknek, aki aznap (is) gondoskodott róla, hogy ne kelljen üres gyomorral megtenniük a hat-hét kilométeres távot. Római sütit is sütöttek, de ezzel senki sem érdemelte ki a jelest, elég csak annyit mondani, hogy Lucáé például három nap alatt fogyott el… A tábor végén diadalmenetszerű felvonuláson búcsúztak egymástól és a római polgárjogoktól.
– Hú, milyen ciki volt, amikor kaptunk egy kürtöt, és mellettünk egy kisfiú gond nélkül fújta, nekünk pedig meg sem szólalt. Életem legnagyobb égése volt! – idézi a fájdalmas emléket Dóri. – Hogy ezt helyrehozzam, idén is mennem kell.
A szabályok nem mennek szabadságra
A kempingbarát család és a családbarát kemping találkozása elég ritka. Ráadásul Bálits Éva, a Kismama magazin főszerkesztője aggódós édesanya és ugyanilyen nyaraló. A családi nyaralástól különösen tartott. Mennyi minden kell a gyerekeknek, több a fáradtság, mint a pihenés. De biztos ez?
– Úgy kezdődött, hogy évekig nem mentünk nyaralni sehová. Minek mentünk volna? Itt a szép ház, és mindig volt egy kisbaba, akivel egy ilyen „paramama”, mint én, nehezen mozdult volna ki. Aztán amikor Misu hatéves volt, Panni négy, Peti meg másfél, a férjem barátai levontattak egy lakókocsit Olaszországba, és felajánlották, menjünk mi is egy hétre. Bepakoltunk mindent, amivel túlélhetőnek tűnt ez a hét: pelenkahalom, gyógyszerek, elsősegélycsomag, miegyéb. Aztán az első este remegő kézzel és lábbal elindultam a vizesblokkba. Addig ugye csak a régi bolgár meg NDK-s kempingekről voltak fogalmaink… Beléptem, és megláttam egy ragyogóan tiszta, márványpultba süllyesztett babakádat, meg az alacsony gyerekzuhanyzókat.
A történet innen meredeken és egyenes ívben emelkedik a teljes elragadtatás felé. Bálitsék eddig négyszer nyaraltak már az észak-olasz tengerparton, a nyugalmas, értelmes szabályok szerint működtetett helyen – a délutáni pihenőidőt mindenki betartja! -, egy negyvenkét négyzetméteres fix lakókocsiban. Az úton odafelé Tankcsapdát hallgatnak, Bëlgát vagy a család kedvencét, Fabrizio de Andrét, illetve legutóbb hangoskönyvet.
– Meg játszunk! – magyarázza a tizenegy éves, szép szemű Misu. – Mondani kell három gyümölcsöt, három német szót, három autómárkát…
– Három csúnya szót!
Peti közbeszólására a szülők arca megrándul, gyaníthatóan nem övék volt az ötlet.
Megérkeznek, kipakolnak, és rögtön kibérelnek egy húzható kiskocsit, amelyet Peti az első alkalommal elnevezett traktornak, illetve csak annak akart elnevezni. Így lett a kiskocsi neve „tottó”. Ezzel lehet a kemping területén szállítani a dolgokat.
– Peti is ilyen dolog volt – meséli Panna, akinek kedvence a dagály, mert olyan mókás volt, amikor apa és az ő ruháját is elvitte a víz. A csöppet sem visszahúzódó gyereksereg láttán feltettem egy szerintem jogos kérdést: „azért apa is tud pihenni?“
– Persze – vágja rá a két nagyobb, aztán tűnődve az apjukra néznek. Bálits Lajos megnyugtat, hogy reggelente magányos biciklizés közben fedezi fel a szép vidéket, olyankor veszi meg a cornettókat is a reggelihez. És egy kis alvás délután? Nem, nem jellemző.
– Akkor miért is viszem olyankor a gyerekeket az aquaparkba? – kérdezi Éva, ám rövidesen más ügyben is fel kell tennie tisztázó kérdést. Amikor ugyanis azt kérdezem, hol szoktak a kempingben enni, a srácok egymás szavába vágva sorolják a pizzériákat, reggelizőket, éttermeket.
– Csillagaim, arra nem emlékeztek, hogy anya mennyit főz a lakókocsiban?
A tétova tekintetek alapján úgy tűnik, erre nem emlékeznek. Végül is: anya főz, ez az élet része, ahogy az is, hogy apa homokvárat épít, hiszen építőmérnök, tehát ért hozzá. Ahogy a kagylókból fűzött nyaklánc készítéséhez is, amihez kis kézifúrót is magával vitt, mert azt gondolta, majd élvezik a gyerekek is. Élvezték is. Úgy fél percig. Nézték, aztán továbbszáguldottak focizni, fürdeni, az aquaparkok egyikébe. „A szabályok nem mennek szabadságra”, tudom meg, vagyis Bálitséknál a nyaralás sem ok arra, hogy a gyerek mindent megkapjon, vagy megtehessen, amit csak szeretne. De talán azért is, mert megkapják a tengerpart örömeit, utána meg ott az esti gyerektánc, minigolf, kisvidámpark, sátoreregetés, és a petanq Apával a lakókocsi mellett, a finom homokkal beszórt úton. És Velence! Ami közel van, ahová át lehet hajózni és ahol…
– A világ legdrágább terén megvesszük a világ legdrágább kukoricáját – jegyzi meg a család feje pikírten.
De a srácok füle érzéketlen erre.
– Anélkül nincs élet – szögezi le Panni, aki nemcsak drámaisággal, de választékosan is fogalmaz.
– Az én szertartásom a reggeli és az ebéd utáni kávé – szögezi le Éva. – Egyedül. Egy szép, tengerre néző teraszon. És az olasz újságok meg a filmek. Olasz szakos voltam, olyankor élvezem a nyelvet.
Megnyugodtam, hogy mindkét szülő jut egy kis pihenéshez a három elevenség mellett, akik búcsúzóul címet adnak a készülő Nők Lapja-írásnak. Szerintük mondjuk legyen: Misu véleménye a kempingről és a nyaralásról. Aztán: Panna szép élményei. És: Rettegett Peti király! A többi a szerkesztő dolga.
Végig az országon és az ábécén
Összeszokott baráti társasággal beszélgetni remek dolog. Az ember ül, ölében a füzet, kezében a toll, és leírná a történetet, ha értené. Mert valaki mond egy szót, vagy egy mondatot, nagy nevetés, és részükről ennyi elég is. Szerencsére azért a Musza Györgyi kérésére a kávézóba érkező barátok engedték kifaggatni magukat.
Hogy hol nyaraltak, hol jártak eddig? Hol nem?
– Egy bakonyi hétvégével kezdődött, ugye? – vár a többiektől megerősítést Balogh Zsuzsa. – Akkor arra telt, de elneveztük Bakonosznak, mintha Görögországban lennénk.
– Brutális szállásunk volt.
– Az ágyban csigák másztak!
– Megmondták, hogy az előző évben nem festettek…
– De azt nem, hogy az előző negyven évben sem.
Nem szeretném senkinek rossz hírét költeni (nem is engednék, és elég sokan vannak, hogy ennek érvényt szerezzenek), de a mostoha körülmények igen gyakran valamilyen vendéglátó-ipari egységbe űzték a kis csapatot.
– Könyvtárba! Mi így hívtuk!
– A vodkát meg orosz irodalomnak…
– A Hubertust minek is?
– Vadásztörténeteknek!
A bakonyi szép napok után az amúgy óvodai, iskolai szülőkből, közellakókból, ismerősökből összekovácsolódott baráti társaság úgy döntött: minden B betűs hegyre, Bükkre, Börzsönyre tesznek egy túrát. És meg is tették. Voltak persze nehézségek, például, amikor olyan hegy emelkedett előttük, amelyik a térképen (legalábbis azon az oldalon, amelyiket éppen nézték) nem szerepelt. Ilyesmin nem akadtak fenn, később bejárták az Őrséget is Ő-vel, meg Egert E-vel, Villányt, Magyarpolányt, a Káli-medencét – végig az országon és az ábécén. Egyszerű szállások, semmi wellness-paradicsom! Rögvalóság!
– Aki feldobja, hogy hová menjünk, az szervezi meg, és ő lesz a főnök – mondja Sulyok Györgyi, aki ezek szerint már két erdélyi úton is főnök volt. Illetve Erdélyben minden nap türannoszt választottak, nehogy elkanászodjék a csapat.
– Vagy elkéssen, mint ugye Szovátán – néz mindenki Herczeg Gáborra, aki szerintem sokadszorra kéri ki magának a vádaskodást.
– Más is elkésett, mégis mindenki rám emlékszik.
Általában autókkal mennek, de Erdélybe buszt béreltek, hisz az összes gyerekkel együtt voltak vagy harmincan. A gyerekeket mindig viszik.
– Igaz, egyszer elhagytunk kettőt.
– Erről most ne beszéljünk!
A gyerekek – a legnagyobb tizennyolc, a legkisebb fél éves – kemény ellenfelek az esti számháborúkban vagy a szülők-gyerekek kosárlabdameccseken.
A szervezésről: van a főnök, meg úgy napi ötven kör e-mail.
– Meg elő-buli!
– Meg utó-buli!
– Vetítéssel!
Az e-mailek jelentős összeesküvést sejtetnek állandó jelszóval a tárgy rovatban. Például: „Dezsőnek meg kell halnia!” (értsd: disznóvágás) És feladattal! Utazás előtt mindenki kap egy várost, egy várat, egy templomot, amiből készülnie kell, amiről majd mesél a többieknek a helyszínen. Ebben a gyerekek is részt vesznek, egyiküknek a Kőmíves Kelement kellett elmondania Déva várában. Visszafelé aztán mindannyian teszteket töltenek ki.
– Český Krumlov előtt cseh filmeket néztünk!
Ivásról már esett szó (ha nem húzatták ki!), de legalább ilyen fontos az evés. És a főzés! Bálint Zoltán a bográcsételek mestere (név és cím a szerkesztőségben), Pelle Csilla vajas pisztrángja pedig hiába szilvásváradi recept, Erdélyben is bevált. Zoli építész, Csillának csokoládéboltja van, Musza Györgyi és férje, Nagy Sándor keretezőműhelyt és művészboltot vezet, a többiek foglalkozása a teljesség igénye nélkül: marketinges, befektetési szakember, tanár, filmrendező, főállású anya. A nyaralás estéin gyakran játszanak! Activity, kártya, Csoki-memory… A desszerteket kis harangokkal leborítják, aki párt talál, megeheti. Hallottak már a „Kommunalyról”? Nem? Nem csoda, ez is saját fejlesztésük, a Monopoly retróváltozata.
– Be kell lépni a pártba, a nőtanácsba, munkásőrségbe, tagdíjat leróni, munkásmozgalmi dalt énekelni – meséli Györgyi, akinek két lánya, Kinga és Luca nyilván döbbenten figyeli a szülőket és azok barátait olyankor. Na, igen…
Idén nyáron az Adriára mennek, közös szilveszter szerepel még a tervek között, meg…
– Krakkó…
– Prága!
A vita lapzártakor még tartott.
A Bálits családnál és a szentendrei baráti társaságnál Hulej Emese járt, a dunaszekcsői táborról Kováts Annamária kérdezte a gyerekeket.
