Maradjunk csak Ádámnál és Évánál! Bűntudatuk, félelmük okozta zavarukban addig igazgatták testük előtt a fügefalevelet, hogy fölkeltették az addig mit sem sejtő Jóisten gyanúját. És amikor egy kicsit utánanézett, hogy ugyan, mire is ez a nagy szemérmesség, kiderült, hogy bizony valóban turpisságot követtek el, olyan dolgot tettek, amit nem lett volna szabad. Persze mindennek olyan nagy jelentősége nem lett volna, ha megússzák ős-szüleink egy figyelmeztetéssel, dorgálással, igazgatói intővel, vagy valami kisbüntivel, ám az Atya annyira haragos lett a gyarlóság miatt, hogy kizavarta őket a Paradicsomból.
Ezzel kezdődött a földi létezésnek nevezett csöppet sem lélekemelő történet, amelynek egy része nem egyéb, mint megvalósult vagy meg nem valósult lebukások története. Vigasznak aligha tekinthetjük, hogy nem csupán az esendő emberek nem úszták meg, hanem olykor az istenségeknek is magyarázkodniuk kellett. Zeusz végigrettegte életét Héra folytonos leleplezései miatt, de cudarul bukott Síva és Jupiter is. És sorra lepleződtek le a történelem folyamán a közöttünk járó félistenségek is. Bizony valamely affér okán kínos magyarázkodásra kényszerült Julius Caeser és Napóleon, Einstein és Freud, Mozart és Rembrandt, Wagner és Darwin, sőt, még a bölcsek bölcse, Szókratész is. Bizonyítván, hogy nincs az az okosság, amely felül tudná írni egy ragaszkodó – vagy már talán nem is annyira ragaszkodó? – társ legbanálisabb praktikáját, ha éppen szerelemféltésről van szó…
Érzelmi cunami
Vagy lehet, hogy nem is egyszerűen csak arról? Hogy hiúságról is? Meg önérzetről is? Szeretetről is? Gyűlöletről is? Kötődésről is? Szabadságról is? Vagy minderről, és még ezer másról? Mert az élet is bonyolultabb, és mi is bonyolultabbak vagyunk annál, mint ahogyan hinni szeretnénk olykor… Mert az Istenek, gigászok, zsenik olykor történelmi jelentőségű botránya mindössze házi perpatvarnak tűnik ahhoz az égzengéshez, világbotrányhoz, érzelem-cunamihoz képest, amely tud történni a mindennapjainkban, amikor netán kiderül, hogy a kedves férj, a bájos feleség, a leghűségesebb barát, vagy a legodaadóbb barátnő… szóval amikor valahogy, valamilyen körülmény folytán, valamilyen okok következtében kiderül, hogy itt bizony félrelépett – minimum két ember… Hogy mennyi a maximum, azt még Neumann János sem tudná kiszámolni, hiszen a matematika legnagyobb zsenijének, a tízes hatványok mágusának a fáma szerint a 3-as számmal gyűlt meg a baja Amerikában… Mert a félrelépés önmagában még legtöbbször bocsánatos bűnnek, eltévelyedésnek, ártalmatlan kalandnak számít mindaddig, amíg nem következik a lebukás.
Amilyen bonyolult az úgynevezett félrelépés (hohó, álljunk csak meg egy pillanatra! Mi is az a félrelépés? Lehet akár egy félrenézés, egy félreérzés, egy félrevágyás, egy félregondolás is? Lehet egy félreérintés? Vagy okvetlenül kell a kapcsolat effektív létrejötte, netán a fenntartása is? Érdemes lenne ezen egy kicsit elgondolkodni, mielőtt olyan könnyen válaszolnánk…), tehát amilyen bonyolult, hogy mitől, mi okból, miként, milyen formában történik, történnek, éppen olyan talányos a lebukás kérdése is. Mert mikor is történik az úgynevezett lebukás? Amikor olyan ember is értesül a kapcsolatról, aki kínos legalább az egyik fél számára. De vajon miért bukunk le? Hogyan bukunk le? Mi által, ki által bukunk le? Esetlegesség lenne? Vak véletlen? Ballépés? Szerencsétlen események sorozata? Hisz legtöbbször annak tűnik. Egy rosszkor jövő telefon, egy óvatlan esemes, egy elől felejtett levél, egy elszólás, egy nem várt találkozás, egy rúzsfolt, egy felhajtott vécédeszka, egy félbehagyott mondat, egy kihallgatott beszélgetés a Don Carlosban, egy nyitva hagyott napló a Bovarynéban, egy kiszakadt sikoly az Anna Kareninában, egy heves mozdulat a Rokonokban, egy elővigyázatlan találkozás, egy kedves jóakaró – többnyire barát, kolléga, szomszéd – buzgósága, egy félreértett alibi…
De tényleg a sors szeszélyes játékai, csillagok kedvezőtlen együttállásai ezek? Nem lehet, hogy saját magunk által kiprovokált, öntudatlanul választott, előidézett helyzetek? Magunk által előidézett szituációk?
Akarjuk a lebukást?
Hiszen vannak, akik sosem buknak le. És akadnak, akik a puszta szándék pillanatában már lebuknak. Vannak, amikor apró tisztázatlanságok is tényeknek tűnnek, máskor pedig a legszembetűnőbb tényekről sem veszünk tudomást. Mert nem merjük, nem tudjuk, nem akarjuk? A másikat pedig akarni szeretnénk? Ki? Mert három szereplő ebben a játszmában eleve adott. Nevezzük úgy, az egyszerűség kedvéért, hogy a megcsalt, a megcsaló és a csábító. Mindegyik helyzetnek megvan, legalábbis egy ideig – ami lehet két perc, lehet huszonöt év – a maga varázsa, előnye. A megcsalt nem tud semmiről, tehát nem fáj neki semmi. A megcsaló hódíthat, válogathat, kalandozhat. A csábító – vagy esetenként csábult – felelősség nélkül élheti független, szabad életét. Hanem egy idő után minden a visszájára fordulhat. Az egyik kapcsolat biztonsága béklyó lesz már. A másik kapcsolat zabolátlansága céltalan csapongás. A megcsalt érzelemre, szenvedélyre vágyik. Kevés lesz neki, amit kap, nem éri be. Bizalmatlan lesz, összefüggéseket keres, utánajár, mélyebbre hatol. Feszíti a megszokottság bizonytalansága. A megcsaló kelepcében érzi magát. Vergődik. Dönteni akar, de nem tud, nem képes rá, hiszen azért is keveredett kalandba, mert nem tudta megoldani a valós problémáit. Hamisságok, hazugságok, álságok hálózatába bonyolódik. A csábító számára pedig nyűggé válik a bujkálás, a vállalhatatlanság, elfogadhatatlan a megoszthatóság. Billen a kényes egyensúly, és a párhuzamosak, legalábbis az addig párhuzamosan is működő indulatok, szenvedélyek, érdekek, lassan elindulnak egy irányba.
Még egy másik géniusz, Bolyai János sem tudott ezzel mit kezdeni, az univerzális téregyenletet megoldotta, de a derék feleség és a csábos szerető integrálása számára is erőt meghaladó feladat volt! Jeleket hagyunk, elővigyázatlanokká válunk, bizalmatlanok leszünk, kikapcsol józan veszélyérzetünk. A magunk teremtette szabályokban kezdjük teremteni a magunk véletlenjeit. Választásra késztetjük a másikat, de főként önmagunkat. Megoldást keresünk a megoldhatatlanságban. Észszerűséget a szenvedélyben, emóciókat a reális lehetőségekben. Egyetlen igazi választásunk marad, a lebukás. A döntésre képtelenek döntése, a határozatlanok határozottsága, a gyávák bátorsága. Az igazolhatatlan igazolása. A bizonyíthatatlan bizonyítása. Hogy kellünk másnak, vagy nem kellünk másnak. Hogy no lám, szerethetően vagyunk, vagy no lám, nem vagyunk szerethetőek. Hogy vannak titkaink, hogy nincsenek titkaink. Hogy nem érdekel más, vagy egyéb sem érdekel, mint más. Hogy áthághatom a társadalmi, morális törvényeket, vagy mégsem hághatom át a társadalmi, morális történteket. Egyébként miért vallanánk be mindent töredelmesen, miért vagdalkoznánk sértődötten, miért bántanánk a másikat kéjesen, miért okolnánk szenteskedően, miért hencegnénk kamaszosan, miért roppannánk meg magunkbaroskadtan, miért hivalkodnánk peckesen, miért bujkálnánk bűntudattal, miért sodornánk magunkat, egymást veszélybe, miért kompenzálnánk, miért bíznánk feltétel nélkül egymásban, egy harmadikban, egy ötödikben, egy tizedikben, és ugyan miért válnánk bizalmatlanná az első alkalommal önmagunkkal szemben? Vagy lehet, hogy itt lappanghat a rejtély nyitja?
Vágyaink, szorongásaink, áldozatvállalásaink, önzéseink, ösztönösségeink, tudatosságaink, jóságaink, álszentségeink, rendvágyunk és szabadság iránti igényünk fortyogó, kusza, alaktalan halmazában. Bármennyire is erőlködöm, nem találom meg rá a választ. Jobb, ha mindezt belátva töredelmesen bevallom.
Lebuktam…
 Még több az e heti Nők Lapjából: • Gyönyörű nő két pompás férfival » |
