Dóri: Végül is nem értem el a Mont Blanc csúcsát, csak négyezer méterig jutottam fel. A túra utolsó előtti szakasza annyira nehéz volt, különösen nekem, akinek csak egy kar és három ujj állt rendelkezésemre ahhoz, hogy a sziklákon felkapaszkodjam, hogy teljesen kimerültem. Másnap hajnali kettőkor indultunk tovább, egy hegygerincen felfelé, vaksötétben. Nagyon fáradt voltam, ráadásul olyan erősen fújt a szél, hogy úgy éreztem, lesodor a szakadékba. Inkább visszafordultam… Azóta ezen gondolkodom. Még soha nem fordult elő velem, hogy ne tudtam volna az akaratommal bármilyen nehézséget legyűrni. Talán nem lett volna szabad ilyen vakmerően nekivágnom ennek a kalandnak. Hiszen életemben nem másztam még hegyet! Arról pedig nem volt tudomásom, hogy ilyen erős tériszonyom van.
Lilla: Remélem, azért a kudarc nem tépázta meg túlságosan az önbizalmad?!
 |
| Pásztory Dóra |
Dóri: Azt azért nem, de tanulságos eset volt. Világossá vált például, hogy ezzel a tériszonnyal kell valamit kezdenem. Eddig mindent el tudtam intézni egyedül, de most azt hiszem, segítséget kell kérnem.
Bori: Hihetetlen, hogy ezt mondod! Sok egészséges társad megirigyelhetne. Mikor tudatosodott benned először, hogy nem olyannak születtél, mint a többiek?
Dóri: Soha. Ez olyan, mint hogy benned se tudatosodott kisgyerekként, hogy szőke a hajad. Lehet, hogy tudtad, de nem gondolkoztál el azon, jobb-e, mint ha barna lenne. Meg szokták kérdezni tőlem, hogy álmomban öt ujjal látom-e magam. Nem látom sehogy. Egyszerűen nem foglalkoztat a dolog. Sokszor előfordul, hogy anyának mutatom a kezemmel, hogy öt perc múlva találkozunk. Észre se veszem, hogy én csak hármat tudok mutatni. Egyszer egy újságíró azt szerette volna tudni, mit változtatnék meg magamon. Anya ott szorongott mellettem, vajon mit fogok válaszolni. Én meg rávágtam, hogy ha fájdalommentesen meg lehetne úszni, megműttetném az orromat.
Bori: Fantasztikus bizonyíték arra, hogy soha nem a fizikai valónk az, ami igazán számít, hanem az, hogy a tudatunkban milyen kép él magunkról. Te például belenézel a tükörbe, és nem látod magad fél karral. Azt látod, amit a tudatod kivetít. Az orrodat nézed, pedig az ilyen apróságokat emberfia nem veszi észre rajtad kívül. Szinte teljesen mindegy, hogy néz ki valaki, csak az a fontos, milyen kép él benne a testéről.
Lilla: De ha ez a belső kép gyerekkorban nem alakul jól, akkor meg van lőve az egész!
Dóri: Csakhogy én már az oviban tele voltam szerelmekkel. Csupa pozitív visszajelzést kaptam. Ennek köszönhetem, hogy az önbizalmammal soha semmi baj nem volt. Persze ehhez először benned kell rendnek lennie. Ha te jóban vagy magaddal, és magabiztosan jelensz meg egy társaságban, akkor így is fogadnak el. Persze vannak napok, amikor az ember eleve rosszul ébred. Olyankor csinálhat, amit akar, felkenhet egy kiló sminket, az sem javít a helyzeten. Jobb, ha ki se mozdul hazulról.
Lilla: Neked egyébként fontos a külső?
Dóri: Olyan közegben nőttem fel, ahol az ápoltság, a jó megjelenés alapfeltétel. Anya kozmetikus, tőle is mindig azt láttam, hogy egy nő gondot fordít a külsejére , és sokat tesz azért, hogy igazán nő legyen. Meg kell találnia azt a stílust, azokat a színeket, kiegészítőket, amelyek leginkább kifejezik az egyéniségét. Nézz meg egy „deszkás” lányt! Bő nadrág, sportcipő – így is lehet valaki szép és nőies.
Lilla: Úgy látom, nem kell a szomszédba menned egy kis ízlésért. Ösztönösen jön, vagy tanultad?
Dóri: Velem született. Ugyanúgy, ahogy az önbizalom. Az még csak rásegített, hogy anya úgy fogadott el, ahogy vagyok. Én ettől nagyon megerősödtem. Soha nem aggodalmaskodott, nem rohant oda a mászókához, hogy jaj, kislányom, le ne ess, hagyta, hogy egyedül oldjam meg a dolgokat. Próbált volna csak meg segíteni! Már kétéves koromban ugyanolyan akaratos voltam, mint most. A családi legendárium ma is őrzi azt a mondásomat, hogy „Majd én ededül!” Inkább elkéstünk, de nem engedtem, hogy segítsenek bekötni a cipőfűzőmet.
Bori: Könnyen megszülettél?
Dóri: Nem. Császármetszéssel segítettek a világra. A szüleimet meglepte a fogyatékosságom, egyáltalán nem voltak felkészülve rá. De én akkor bevetettem egy cselt. Kétnaposan félrenyeltem, megtelt folyadékkal a fél tüdőm, alig tudtak megmenteni. Anyáék már lemondtak rólam, amikor mégiscsak jeleztem, hogy élek. Mit számított már akkor, hogy az egyik karom rövidebb! Örültek, hogy megmaradok. Hát így sokkolom én azóta is a családomat… Szóval nagyon akartam élni, és ma se vagyok hajlandó boldogtalanul tölteni a napjaimat!
Lilla: Hihetetlen életerő rejlik benned. Mikor kezdtél sportolni?
Dóri: Már óvodás koromban javasolták az orvosok, hogy tornáznom kellene, mert a rövidebb karomon nem tudnak ugyanúgy fejlődni az izmok, mint a másikon. Azt mondták, legjobb lenne, ha úsznék. Igen ám, de hol? Egy kis faluban éltünk. Tizenegy évesen költöztünk be Pécsre, akkor kezdtem el úszóedzésekre járni. Egy év múlva pedig már közöltem, hogy paralimpikon szeretnék lenni.
Lilla: Azt mondod, minden az agyban dől el?
Dóri: Nem beszélhetek azok nevében, akik életük egy későbbi szakaszában sérültek meg. De kerekes székes ismerőseim között is van néhány, akiket nem akadályoz a sérülésük, és boldogan élnek. Az épek azt szokták mondani, ha meglátják a karomat: „Jaj, szegény!” De én tudom, hogy engem nem kell sajnálni. Az viszont biztos, hogy a visszajelzések nagyon fontosak. Épp ezért vágtam bele két évvel ezelőtt a „Gondolkodj egészségesen!” programba. Óvodásokat igyekszünk játékosan nevelni az egészségtudatos gondolkodásra, amelynek fontos része a másság elfogadása. Mire ők felnőnek, talán már nem lesz ilyen intoleráns ez a társadalom.
Lilla: Komoly, felelősségteljes felnőttek nem gondolkodnak ilyen éretten, mint te…
Dóri: Mindig is úgy éreztem, hogy kiválasztott vagyok. Talán ezért is születtem ezzel a sérüléssel. Mert én tudok vele élni… Úgy értem: használni vele másoknak.
Bori: Amit mondasz, az más civilizációkban teljesen természetes. A sámánkultúrákban például mindig is nagy tisztelet övezte azokat az embereket, akik hat ujjal vagy már foggal születtek. A hagyomány úgy tartotta, ezek az emberek bölcsebbek, mélyebbre látnak, mint a társaik. Indiában is nagy tisztességnek tartják, ha egy családba fogyatékos gyermek érkezik. Különös becsben tartják őket.
Lilla: Csinos, izgalmas nő vagy. Mit teszel érte, hogy így sugározz?
Dóri: Például futok a Margitszigeten. De nem azért, hogy formáljam az alakomat, hanem azért a jó érzésért, amit a futás okoz. Javítja a koncentrációt, ellazít, és elégedettséggel tölt el. Télen pedig fitneszterembe járok. Taposok egy kicsit, és súlyzózom a kezemmel. Szeretném, ha a vállaim megmaradnának ilyen szépnek, ha már annyit dolgoztam értük.
Lilla: Nem ijeszti el a fiúkat a sérülésed?
Dóri: Nem tudom. Aki a közelembe kerül, az valószínűleg már túl van ezen. És mivel nekem természetes az állapotom, ők is annak tekintik. Nem ez a fiúkkal a baj, hanem az, hogy legtöbbször gyengébbek nálam. Persze tudom, hogy én más vagyok, mint egy átlagos lány. Hamar értem el a sikereim csúcsára, egzisztenciám van, állásom, tudom, mit akarok… Nehéz lehet ezzel versenyezni. Én mégsem akarom lejjebb adni. Szeretek felnézni arra a férfira, akit magam mellé választok.
