Aktuális

Amikor először történt meg velem…

Mindig minden először történik meg velünk. Megismételhetetlenül. Sosincs kétszer ugyanúgy. Az első csók egy új szerelemben megint csak "első csók". Ettől olyan édes minden az életben: hogy sok "első" van. De az összes közt van néhány mindennél emlékezetesebb "első"… Ezekből gyűjtöttünk egy csokorra valót.

A gyerekkor az, amiből egész életünkben táplálkozunk – a jó és a rossz élményekből egyaránt. Ilyenkor történnek velünk az abszolút első „elsők”.

1. A gyerekkor első csodái

Egyedül két keréken

– Hosszú délutánok teltek úgy el, hogy a lejtős udvarunkon anyu vagy apu futott a biciklim mellett, hol a kormányt fogták, hol az ülést, hogy el ne essek – emlékszik vissza Dudás Andrea. – Muszáj volt megtanulnom biciklizni, mert csak azzal tudtam iskolába járni. Pontosabban tekerni. De a „muszáj” szóval nyomatékosított tanulási folyamatok már akkor sem mentek. Hőség volt azon a nyáron, a lejtőn történő le-fel futkározásban elfáradt az egész család. Többórás hiába való próbálkozás után mindig sírás lett a vége. Pedagógiai megfontolásból pár napot pihenni hagytak, nehogy megutáljam a biciklizést. Pedig akkor már utáltam.

– Dombtetőn állt a házunk, 200 méter lejtő lefele. Kitoltam a bringámat az utcára, felültem rá úgy, hogy kapaszkodtam a kerítésben. A kutyám a kerítésen belülről nézett pici gombszemeivel, szívesen jött volna utánam, de az utcára nem szabadott neki kijönnie. Nyugodt délután volt, az utca kihalt, akinek volt egy cseppnyi esze, az a hűvös szobába menekült a napsütés elől. Forró volt az út pora a napsütéstől, imádtam mezítláb szaladgálni benne – sokkal jobban szerettem, mint a bicaj kemény pedálját taposni. Várakozással teli csend töltötte el az egész utcát. Nagyon féltem! Szorította a szívemet a rettegés, szinte nem kaptam levegőt. Persze borzasztóan vágytam rá, hogy végre tanuljak már meg, hogy vége legyen a délutáni kínzásoknak.

– Az ötletem egyszerű volt. Gurulok a kerítés mellett, úgy, hogy a kerítésben mindig megkapaszkodom. A számításból csak azt hagytam ki, hogy egy kézzel mennyire nehéz kormányozni. Hiszen két kézzel sem nagyon ment! Aztán egy ügyes mozdulattal elég messze kormányoztam magamat a kerítéstől ahhoz, hogy ne érjem el. A bicikli szélsebesen gurult a lejtőn lefele, lepergett előttem apám összes hasznos tanácsa a biciklizést illetően… de egyet sem tudtam használni. Kénytelen voltam kormányozni. A kereszteződés egyre gyorsabban közeledett, nem jutott eszembe hogyan kell fékezni. Röpültem! Aztán leugrottam a bicajról és szaladtam mellette, amíg csak le nem lassultunk. Megállapítottam, hogy megtanultam biciklizni. Vagy röpülni. Ezek voltak az első önálló méterek. Az ijedségtől verejtékes homlokkal, kapkodva a levegő után toltam haza a biciklit, de eszembe sem jutott felülni rá.

Majd lehet vele játszani

Dudás Andrea egy egészen másfajta, talán még mókásabb, ám megrázóbb „első” élményéről is beszámolt nekünk, kisiskolás korából…

– Már hetekkel a születés előtt a szobámba tették a szüleim a rácsos ágyat. Talán, hogy szokjam. Jó illata volt, tudattalanul a boldog csecsemőkoromra emlékeztethetett. Nagyanyám jött be a szobámba halkan, remélte, hogy még alszom. Anyu már napok óta kórházban volt, mert megszületett a kisöcsém. Apu pedig elment értük, hogy hazahozza őket… Végre! Persze hónapokig hallgattam, hogy mennyire jó lesz nekem, lesz egy kistestvérem, akivel játszhatok. Az ágyamon ülve a babáimat méregettem. Arra gondoltam, hogy egyet biztosan majd neki adok, ha hazajön, és akkor játszunk egész nap. Nagyon vártam, és vad terveket szőttem a délutáni játékunkról. A nagynénémék is eljöttek, ők is látni szerették volna az öcsémet – nekik még nem volt gyerekük.

– Nyílt az ajtó, belépett anyukám, karján egy fehér pólyával, benne egy icipici babával. Nyúltam felé, de nem adta. Féltve őrzött kincsét a kiságyba tette. És akkor belenéztem. Megláttam az öcsém milliméternyi, gyűrött ujjait! Ökölben szorította a kezét az arca előtt, de még így is láttam a nevetséges pihés fejét! Persze nem nyúlhattam hozzá. Szorítottam a kiságy rácsait és az arcomat próbáltam átnyomni a rácsok között. A gyerekből furcsa, nyekergő hang jött, seszínű szemeit résnyire nyitotta, egyre hangosabb volt. Azt gondoltam: „Tényleg ennyi az egész? Ezzel még játszani sem lehet!” Nagyanyám lefejtette az ujjaimat a rácsról és lökdösött kifele a szobából. „Éhes a baba, ennie kell.” Zavarodottan néztem anyura, de ő meg az öcsémet nézte. A világ, a sok játék képe mind szertefoszlott. Csak sírni tudtam, amikor a rokonok lenézően csóválták a fejüket, féltékenységemet látva. Felajánlottam nekik, hogy elvihetik, mert nem lehet játszani vele.

2. Határtalan varázs

Magyarul: „szeretlek”

A szerelem nem ismer határokat, sem szabályokat, szoktuk mondani. Kor- és nyelvi határokat sem.

– Álmomban sem gondoltam volna, hogy Magyarországon fogom megtalálni életem párját egy erdélyi fiúban – meséli mosolyogva egy vidám mongol lány (magyar nevén Márti). Mára tökéletes magyar kiejtéssel beszél. – Tíz évvel ezelőtt jöttem látogatóba a nővéremhez. Vonzott az új lehetőség, az idegen kultúra, a számomra még teljességgel érthetetlen nyelv, ezért maradtam. Kihívásként fogtam fel, azt a célt tűztem ki magam elé, hogy két éven belül megtanulok magyarul. Nem kellett annyi sem hozzá. A szomszédban lakó jóképű fiú megkönnyítette a dolgom. A véletlen találkozásainkat randevúk követték, és amikor először megcsókolt, tudtam, hogy ő kell nekem. A születésnapján mondtam ki először magyarul, hogy szeretem, és azt hiszem ennél nagyobb ajándékot nem is adhattam volna neki. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy két hétre rá megkérte a kezem, és mongolul próbálta elmondani, hogy nem tud nélkülem élni!

 

Kínaiul: „…köszönöm, hogy szeretsz!”

A szerelem hatalmas erő, de a munkaerőpiac törvénye is: kommunikálni valahogyan kell. Történhet ez akár „árral szemben is”, mint amikor Magyarországon egy magyar lány megtanul kínaiul. Akár még énekelni is. Kalandvágyból, azért, hogy boldoguljon, és talán még a nyelv különös ízéért. Így tett Kóka Izabella.

– Ugye nem ismeretlen a mondás: „Ez nekem kínai!“. Ez volt az egyetlen gondolatom, amikor leendő kínai munkáltatóm bemutatkozásképpen, széles gesztusokkal kísérve, ízes mandarin nyelven közölte munkaköri feladataim egyikét – emlékszik vissza Kóka Izabella. – Persze, semmit nem értettem, és csak többszöri nekifutamodásra, jó néhány pantomim mozdulattól kísérve következtettem ki, hogy mit szeretne tőlem a jóember. Csodálkozva vettem tudomásul, hogy magyarul csak az igen és a nem szavakat ismeri. Egyáltalán hogyan lehet nyelvtudás nélkül Magyarországon üzletet vezetni? Hát valószínűleg ezért kellettem én – tolmácsnak és mindenesnek. De mi egymással hogyan fogunk tudni kommunikálni? Hangosan artikulálva, mutogatva próbáltam kifejezésre juttatni mondanivalómat, de sajnos nem csillant fel szemében a megértés szikrája. Mivel jelenleg a világon a legtöbb – 1,2 milliárd – ember a kínait beszéli anyanyelveként, gondoltam, nekem sem árt, ha elsajátítom. Ha Mohamed nem megy a hegyhez…

Sokat segített a család tündéri, cserfes kislánya, aki gyakran csacsogott velem kínaiul. Először az üzletben fellelhető dolgok neveit sajátítottam el, majd lassan kezdtem összefüggésekben, mondatokban gondolkodni. Az igazi áttörést a tulajdonosok által az üzletben sokat hallgatott dal hozta meg. Tetszett a mélabús dallama, és egyszer csak azt vettem észre, hogy én is énekelem. Mit mondhatnék, osztatlan sikert arattam, még úgy is, hogy csak az első versszakot sikerült megtanulnom. A szöveget nem is értettem. Utólag derült ki, hogy egy gyönyörű, ősrégi, szerelmes dal: „Köszönöm, hogy vagy nekem, köszönöm, hogy szeretsz engem.” – ezt énekelgettem önfeledten, nem csoda, hogy meghatódtak tőle. Talán mondanom sem kell, hogy a továbbiakban kiemelt bánásmódban volt részem…

3. A rettegés foka

Az oroszlánok között

Vannak olyan első élmények, melyek örökre eldöntenek valamit. Van hivatás lesz belőlük, vagy életveszély…

– Talán egy hónapja lehettem a cirkusznál, mint állatgondozó, amikor rám bízták az oroszlánketrecek takarítását – gondol vissza a múltra Komlós Sándor, Jászai Mari díjas állatidomár és előadóművész, aki meghatározó egyénisége volt a hetvenes-nyolcvanas évek cirkuszi világának. – Mint 17 éves ifjú titán, tele lelkesedéssel és bizonyítási vággyal, sietve próbáltam elvégezni a rám kiszabott feladatot. A mai napig nem tudom, hogyan felejthettem el a ketrec ajtaját visszazárni. Az egyik pillanatban még söpörtem, a másikban már három oroszlán nézett velem farkasszemet. Lépésekre tőlem! A pillanatnyi sokk után kirohantam a ketreceket körülvevő külső kerengőből és rácsaptam az ajtót az állatokra. Ez idáig rendben is volt, de hogyan tovább? Tudtam, ha ez kiderül, kirúgnak, egy percig sem maradhatok. „Muszáj visszamenned! – mondogattam magamban – különben elbúcsúzhatsz az álmaidtól.” A cirkusz mellett felnőve, valósággal belém ivódott ez a légkör, az artistáktól kezdve a bohócokig ismertem mindenkit, el sem tudtam képzelni, mi mást csinálhatnék. A felettesem, a főidomár, nagyon szigorú ember hírében állt. Nála nem volt bocsánat. Azt hiszem, akkor jobban féltem tőle, mint az oroszlánoktól. Gondoltam, lesz, ami lesz, megpróbálom az állatokat visszaterelni a helyükre. Legfeljebb a gumicsizmámról majd azonosítanak. Korbáccsal a kezemben beléptem a kerengőbe, de az ijedtségtől az állatok neve sem jutott eszembe. „Helyre! Helyre!” – utasítottam őket, miközben a szívem a torkomban dobogott. A hímoroszlán lustán felém irányította lépéseit… majd megfordulva, méltóságteljesen elvonult mellettem, és bement a ketrec ajtaján. Aztán a másik kettő is besétált a helyére. A figyelmetlenségemnek köszönhettem idomárságom első meghatározó élményét.

 

Egy cet gyomrában?

Szerencsés volna, aki úgy éli le az életét, hogy sosem tapasztalt meg szélsőségeket – sem poklot, sem mennyországot? Aligha. Kellenek néha a rendkívüli pillanatok, amikhez képest tudunk örülni annak, ami a végpontok közt megadatik. Persze amikor megéljük, akkor azt kívánjuk, bár ne velünk történne meg. Csak később nyeri el az értelmét a szenvedés: valamiféle határkővé dermed, amit jobb elkerülni, de azért még innen van – elemi tapasztalat, erőpróba volt.

– Már egy ideje nagyon fontos volt az életemben a vitorlázás, de tengeren négy éve hajóztam először – kezdi mesélni Ritter Tamás élete legfélelmetesebb néhány óráját. – Egy versenyen vettem részt az Adriai tengeren, az általában csendes horvát partszakaszon. Trogir kikötőjéből futottunk ki, és a viszonylag távoli Vis szigetére tartottunk. A szeles, esős időben kiszámíthatatlan volt, hogy mekkora vihar jön, mindenesetre a szervezők nem fújták le a versenyt. Kifutottunk, és már jócskán eltávolodtunk a parttól, amikor egyre erősebb lett a szél. Négyméteres hullámok közt hánykolódtunk leeresztett vitorlákkal, a szinte vízszintesig megdőlt hajón, és kapaszkodtunk. Fáztam veszettül, és semmilyen védőfelszerelésem nem volt!

– Szerencsére tapasztalt hajóskapitánnyal mentünk. Az elején még viccelődtünk, hogy addig nincs baj, amíg a kapitány nem kezd el rumot osztani, és gumicsizmát nem húz. Ha a rum nem is került elő, a gumicsizma igen, és nekünk már nem volt kedvünk viccelődni. Mivel a hajón a tomboló szélben percenként átcsaptak a hullámok, egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy tényleg nem tud egy ilyen hajó felborulni. Kapaszkodnunk, kapaszkodtunk, miközben a gyakori hányástól teljesen elgyengültünk. Egy társunk mindenkinél rosszabbul bírta, amelyikünk éppen nem hányt, az még neki is segített, amellett, hogy tartotta magát. Arra gondoltam, hogy soha többet nem ülök hajóra, ha élve kijutok a partra. A hegymagas hullámok közt nem láttam mást, csak a vízfüggönyt körülöttünk.

– Az egyetlen biztos pont a kapitány volt, aki elég higgadtan tartotta a kezében a kormányt. Akkor kezdtünk reménykedni, amikor azt mondta, szerinte másfél óra múlva elérjük a szigetet. A dermesztő szélben átázva-fázva kapaszkodva eltelt valahogy az a pár óra. Egy halászhajóra szálltunk át, keresztültámolyogtam az irtózatos halszagban a fedélzeten, és végre a szárazföldre tettem a lábamat. Biztos voltam benne, hogy soha többé! Mára családi történetté alakult az a pokoli néhány óra, és – ahogy a rómaiak is mondták – hajózni muszáj, a mai napig a vitorlázás a szenvedélyem. Megvolt a beavatás.

4. Első látásra

Vágy egy közös gyermekre

Cservenka Norbert és Túri Nikoletta gyönyörű pár, izzik a levegő közöttük, az egyik elkezdi, a másik befejezi a mondatot – „ugye, Niki?”, ez a mondat vége. Vagy „ugye, Norbi?” Másfél éve egy vasnapi napon ismerkedtek meg egymással. Három nap múlva, a rákövetkező kedden összeköltöztek. Azóta együtt vannak, fél éve már a munkában is. Norbertnek az első házasságából van egy négy éves kislánya. Amikor – már elváltan – Nikivel megismerkedett, mindketten kimondták: nem gondolnak semmit „komolyan”, és főként gyereket nem akarnak.

– Mi együtt egymással a legteljesebb szabadságban élünk, és ezt nem akartuk feladni – kezdi Niki. – De egy kapcsolatban az ember férfi illetve nő is egyúttal, és elkezd annak megfelelően működni. Egy férfi mellett nőnek érzed magad, és fordítva. Úgyhogy egy idő után kezdtem a saját nőiségem elleni támadásnak vélni azt, hogy ennyire kategorikusan kizártuk a gyerekvállalás lehetőségét. Ugyanakkor hol így éreztem, hol meg úgy, hogy nem kell gyerek.

– Elkezdtünk erről sokat beszélgetni Nikivel – teszi hozzá Norbert. – Mi sosem voltunk „tervezős” pár. Márpedig, ha gyerekünk lenne, a szabad, spontán életünket föl kellene adnunk. Ugyanakkor mindketten kíváncsiak lettünk arra, milyen lenne egy kicsi lény, aki kettőnkből van. Aki úgy tud örülni az élet minden apró mozzanatának, ahogyan Niki. Úgyhogy abban maradtunk, a gyerekvállalás nem tabutéma többé, de nem is elérendő cél. Ha mindketten határozottan akarjuk, meglesz. Mindketten buddhisták vagyunk, és tudjuk: a világ adott – ugyanaz akkor is, amikor szépnek látjuk, és akkor is, amikor gonosznak. Csak a mi látásmódunk különbözik. Niki az az ember, aki mindenben képes a szépet meglátni.

– Soha nem éreztem, hogy gyereket kellene szülnöm. Azt gondoltam csak akkor, ha egy férfi kifejezetten akarja, ha megkér rá. Nemrégen nálunk volt egy barátnőm kislánya. A szőnyegen ültünk, és babáztunk. Norbi nézett minket, és egyszer csak megszólalt: „most tudom már biztosan, hogy gyereket akarok tőled.” És nekem épp ez a mondat kellett, hogy biztos legyek abban: ő lesz a gyermekem apja.

„Kérem a gyermekem!

– Ha az első három szülésemre gondolok, akkor rögtön, húsba markolóan az első érintés hiányának emléke tör elő belőlem – gondol vissza Koltai Adrien, aki az ötödik gyermekét várja. – Kilenc éve, mikor Eszti lányom született, még nem tudtam, mennyire fontosak a szülés utáni pillanatok. Mikor kibújt, lefürdették, lemérték, megvizsgálták, ahogy szokás, kézről kézre járt. Talán odaadták, talán nem, nem is emlékszem rá pontosan. Az jobban fájt, hogy tíz napig egy emelet különbséggel feküdtünk a kórházban, és csak négyóránként láttam, ölelhettem, szoptathattam. A nagylányom után elvetéltem egy kisbabát. Talán az ő elvesztése is közrejátszott, hogy a most öt és fél éves Andrisnál az első mondatom volt: „Kérem, ide, magamhoz!”. De mivel szülés közben oxigénhiányos állapotba került, nem volt tiszta a magzatvíz, és nem működött a leszívó berendezés, pánik lett úrrá a szülőszobán. A szülésznő adta is volna, meg nem is, de végül meg sem érinthettem. Az, hogy egyik gyermekemnél sem élhettem át az érzést, hogy megszültem, megölelhetem, az enyém, és most már velem lesz örökre, arra indított, hogy harmadszorra más utat keressek. Írisz lányomat itthon hoztam a világra. Festményként jelenik meg a kép bennem: mikor kibújt, azonnal nyújtottam felé a kezem, miközben a bába is nyújtotta felém őt, a kisbabámat. Ez a kép, és aztán a bőrünk első érintkezése olyan volt, mintha egyszerre mindhárom gyermekemet öleltem volna magamhoz. Mintha a világot öleltem volna.

– Kerek lett minden, éreztem, hogy akkor lettem igazán anya. Érdekes, hogy a negyedik szülésemnél már nem volt ilyen kiemelkedően fontos momentum ez az első mellre tevés. Valószínűleg a harmadiknál az a pillanat begyógyította a hiányt. Adott valami olyat, amitől egy perc alatt minden és mindenki a helyére került.

Még több az e heti Nők Lapjából:

Papi, nem szabad… »
Borbás Marcsiból nem lehet sztárt csinálni! »
Mutasd a táskádat, megmondom, ki vagy! »
Nyári nadrágok »
Nyári kényeztetés 5 lépésben »
Lekvárok innen-onnan »

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése