Kényszermegoldás. Kereseti lehetőség. Kiszolgáltatottság. Rajongó szeretet. Megaláztatás. Fontosságtudat. Hat kulcsfontosságú gondolat. Hat érzés, hat különböző korú bejárónőtől.
Örülni vagy tűrni?
– Kirúgtak, nem volt más lehetőségem. Utálom, de ez van. A penészek, a mocskok minden változatát ismerem. Az emberi mocsokét is. Nekem kényszermegoldás – mondja Márti, aki négy éve alatt a tizenhetedik helyen dolgozik.
– Egyfajta szolgálat, ami hivatássá válhat, és nagyon szerethető. És ne kerteljünk, adómentes pénzszerzési lehetőség, lebukási rizikó nélkül. Az adóhivatalok dolgozóinál is így takarítunk. Jó kereseti lehetőség – véli Éva, aki öt éve fixen három családot szolgál.
– Néha kérnek, máskor utasítanak, legtöbbször parancsolnak. Elviseled, hogy a rangsorban a kutya, a tengerimalac után jössz. És amikor azt mondják: Vetkőzz!, nem sokat töprenghetsz. Elfutsz, vagy kiszolgáltatottan vetkőzöl – állítja Lenke, az állandó éjszakás péksegéd, aki állítja, ő szerencsétlenül választ helyet.
– Nincs családom. Várom, hogy hetente háromszor odamehessek! Hogy nekik dolgozhassak. Megfizetnek, rajongva szeretnek, hozzájuk tartozom. Mindent tudok a gazdámról, a gazdaasszonyomról – áradozik Emese, aki vígan él a heti háromszori bejárásból, és erre a különös találkára szolgálati autóval érkezett, amelyet bevásárlásokhoz kapott.
– Ha nem a beteg gyerekem orvosi költségeire kellene, régen föladom. Ezek soha nem dolgoznak! Cigiznek, böfögnek és pukiznak, az ágyon fetrengve szexfilmet néznek. Mindeközben én port törlök, fölmosok, vasalok. Megaláznak, ahol tudnak, de nélkülük éheznénk – kesereg Valéria, aki ha nem takarít, bolti eladó, és visszasírja a cselédkönyvet, amely dédanyjának még volt.
– Várnak! Nélkülem nem mennének semmire, megállna az élet. Hajnaltól késő estig dolgoznak, orvos-ügyvéd páros, három cuki gyerekkel. Az otthonukért, értük én felelek. Jó ez a fontosságtudat – bizonygatja Gabi, aki úgy érzi, a jeles történelem- és filozófia-vizsgáihoz az ingergazdag környezet, a munkaadók szabadon használható több ezer kötetes könyvtára is hozzájárult.
A hat különböző korú nő hat különböző szemszögből, elsősorban a sajátjából látja, láttatja a jelenséget. Hogy bőrömön érezzem, milyen, amikor én keresek, milyen az, amikor engem keresnek, hirdetést böngészek, hirdetést adok föl.
„Maga kis naiv!”
Csörög a telefon. Az órára nézek, alig múlt hat. Morgok, keresem az egyre hangosabb szerkentyűt, és morgok: ki mer zaklatni szombaton, hajnalban?
– A hirdetés miatt hívom, nekem kellene! – hallom. Hirtelen azt sem tudom, miről beszél az úr a vonal másik végén, aztán beugrik: ma jelent meg az újságban, hogy takarítást, bejárónői munkát vállalok.
– Igen, igen, és mit szeretne? – dadogom.
– Főzni nem kell, de takarítani, mosni, vasalni igen. Mennyit kér?
– Ezernyolc óránként – vágom rá abban a hitben, hogy soknak tartja, és leteszi. De nem. Elmondja, mennyi a nyugdíja, mennyi pénze van a bankban, mikor temette el a feleségét, mennyire nem törődik vele a három fia. Megtudom, Kelenföld legszebb háza az övé, és hogy nem szereti a töltött paprikát. Visszahívást ígérek, közben látom, hogy négyen kerestek. Kitartóak, újra és újra hívnak, félórákat beszélgetek, és ez így megy tízig. Jegyzetfüzet fölött kávézom, kedves öregurak hangjának kíséretében, akik mind ugyanazt a napilapot olvassák, kivétel nélkül Budán élnek és özvegyek.
Nyugtázom, hogy kapós vagyok, kilencen kerestek, ez jó. Kikapcsolom a telefont, elég. Délelőtt fél tizenegy van. Szusszanok, örülök, válogatok. A család borongós köröttem, mint ez a szombat délelőtt. Másnap emberi időben, tíz után hív egy úr. Bemutatkozik, postafiókszámot diktál, kéri, küldjek kézzel írt önéletrajzot, fényképet, erkölcsi bizonyítványt, aztán majd találkozunk. Próbálom beszéltetni, kérdezem, mit szeretne tudni.
– Hány éves? – hangzik az első kérdés, de választ sem vár, mondja: – Készüljön föl, nagy a ház, sok a munka, és kissé kaotikus lesz az időbeosztás! Hozzám és a feleségemhez is alkalmazkodnia kell annak, akit választunk – riogat rögvest.
– Igen, persze, értem – hebegem -, de nem vihetném személyesen? Az önéletrajzot, az erkölcsit? A képem meg ugye akkor az igazi lenne. Retusálatlan. Valódi – szorgalmazom a találkát.
Kedden tízkor ott állok a hatalmas kovácsoltvas kapu előtt. Név nincs kiírva, parányi kamera követ, hatalmas komondor néz velem farkasszemet. A villa ajtaján magas, jó svádájú hatvanas úr lép ki. Rózsaszín ing, sötétkék zakó, vajszínű nadrág, főúri tartás. Messziről méreget, kézfogása szorít. Udvarias, mint egy diplomata, néhányat lépünk a ház felé, közben semleges kérdések, hogy utaztam, mit szólok a rekkenő hőséghez, és tekintete megakad a hónom alatt lévő dosszién. Lecövekel, fejét megbillenti:
– Ezekre nem lesz szükség. Maga túl öreg nekem.
– De precíz, pontos, tiszta és megbízható vagyok! Miért fontos a korom? – hadarom, és nézek a szemébe, idegesítően vigyorog, kezét a vállamra teszi:
– Ez mind fontos. Maga kedves, de kevés. Tudja, inkább mindenes kellene. Fiatal. Harmincötig. Aki olykor az estéjét, az éjszakáját is munkával tölti. Ránk áldozza – tart egy kis szünetet, figyel, mint a komondora, és a kapu felé fordul, fordít engem is. – Érti már? Maga kis naiv! – értetlenül nézem, a kapuban vagyunk újra, úgy fogok vele kezet, hogy a szorítását sem érzékelem, és miközben rám csukja a kaput, annyit bírok kinyögni:
– Köszönöm! Nem is hoztam erkölcsit! De majd megírom… – ő csak legyint, nevet, és a kutyával a villáig kocog.
Meztelen a király
Ezek után a neten talált hirdetés, amelyet egy huszonkilenc éves, háromgyerekes édesanya adott föl, nem lep meg. Azt írja, három családnál már takarít, meg a helyi rendőrőrsön, de egy család lakását még vállalná. Az utolsó mondata pedig betű szerint idézve ennyi: „Szex kizárva, vén kélyencek kíméljenek!” Ideges lehetett, amikor írta, a hiba is azért maradhatott benne, gondolom, és eszembe jut Patikárius Jancsi az Édes Annából, miközben hajtok kifelé az ötös úton, Pető Bálintné Zsuzsához, aki hat éve bejárónő.
– Sokat lát, tapasztal, megél az ember, ha ennyi éven át másokhoz szegődik. Van egy réteg, akinek semmi sem drága. És van jó hely, úriemberrel, ugyanúgy, mint koszos hely, furcsa figurával. A legtöbb helyen megbecsülnek, szeretnek, megbíznak bennem. Máshol átvernek, próbamunkát kérnek, és miután kitakarítom a fél éves szutykot, nem fizetnek. És akadnak, akik a fiatal takarítónőről azt hiszik, kis pluszért könnyen rávehető bármire. Főleg a koros, magányos urak gondolják, nekik mindent szabad. De volt fiatal munkaadó is, aki közölte, meztelenül fog járni-kelni, miközben én takarítok. Soha többé nem mentem oda! – meséli Zsuzsa, aki főleg a pesti oldalon dolgozik, fix összegért takarít, függetlenül attól, mekkora a lakás.
Sok a hirdetés, rengetegen kínálják magukat, az árkülönbség általában minimális. Az, hogy hova kérik a takarítást, nem számít. A munkát vállalók bárhova elmennek. Legtöbbjük autóval jár takarítani.
– Isaszegről járok be, kocsival. Napi két lakást vágok rendbe, ez nettó húszezer. Megéri. Persze nem vagyok számlaképes, amit mondok, név nélkül mondom! Senkiről nem tudom, hogy lebukott volna, de azért jobb a békesség – szögezi le egy másik cserfes fiatal nő, és így vannak ezzel a többiek is. Hihetetlen sztorikat mesélnek, ismert emberekről, politikusokról. Egyik lány, hogy a saját szememnek higgyek, bevisz egy konyhába.
– Kék. Zöld. Szürke. Fekete. Látod? Tesz elém csészét, poharat, tányért, lábost. Két hét alatt ilyen szép színesre nőnek, attól függően, mi volt az edényben. Más színű a tejeskávé, a hús, a főzelék, az öntettel kezelt saláta penésze. Néha, mielőtt fölhúzom a gumikesztyűt, elnézegetem. Érdekes alakzatok. És nézem a művésznőt is, aki bár nem szeret mosogatni, mindig makulátlan. Csillog, villog. Elegáns, jól öltözött, illatos. A konyhája brutális – hallom már kifelé jövet, és azt érzem, szörnyű így benézni mások életébe. Szinte futok a következő sarokig, szégyent érzek, pedig jó bulinak, nyomozgatásnak tűnt. Az, hogy a dédnagyapám a faluban az ilyen asszonyokra azt mondta: „Utca dísze, házi gyász!”, csak néhány száz méterrel odébb jutott eszembe.
Aki kézről kézre jár
A lány csendes, szerény, pedig olyan szép, mint egy modell. Hibátlanul vágott haja mesterfodrász munkáját dicséri, alatta okos buksi. Nyelvvizsgája van, főiskolára jár, hamarosan idegenforgalmi diploma lapul a zsebében. Soha nem hirdette magát, egy barátnője ajánlotta be ügyvéd házaspárhoz, ahol kisgyerekek vannak. Azóta nyolc helyre jár rendszeresen.
–
Sok a munkám. Szeretnek, elégedettek. Többet nem bírok vállalni, pedig hívnak, keresnek, szájról szájra jár a nevem – mondja K. Szilvia, aki egy főváros közeli településen él. – Hajtós élet, nem jut idő szórakozásra. Nekem a sport az, ha munka után a hegyről lesétálok a metróhoz – nevet. – A klienseim értelmes, intelligens emberek, jópofák, harmincöt-negyven közötti kisgyerekesek, vagy agglegények. Amikor új helyre megyek, megnézem a lakást, mindent megfigyelek, kikérdezem a tulajdonosokat a szokásaikról. Ha méregdrága porcelánokkal tömött vitrint látok, annak a takarítását nem vállalom. Tudom, vannak háromszázezer forintos darabok is, nem szívesen törnék el semmit. Ezt megértik, elfogadják. Három-négy alkalom után megszokjuk egymást, és összebarátkozunk. Megnyílnak. A gyesen lévő anyák beavatnak titkaikba, az agglegények pletykálnak. Kedvelem őket, ez a réteg értelmes, korrekt, és nem igaz, hogy rendetlenek. A legénylakásokban kevesebb a munka, mint egy szinglinél. Tudok a magánéletükről, a munkahelyükről, bizalmukba fogadnak. Helyesek, amikor nagy bútorok, szőnyegek mozgatásánál segítenek. Örülnek mindennek, köszönik a tisztaságot. Nekem soha nem volt problémám, velem nem szemtelenkedtek. Biztos ilyen a habitusom. Olykor megjelennek unatkozó anyósok, ők fitymálnak egy-egy inget, magyarázzák, hogyan vasaljak. Bólogatok, és magamban mosolygok. Különben a trendi kockás ingek – a rózsaszínek és kékek – elvakítanak. Hat óra vasalás után kifolyik a szemem. Több olyan munkaadóm is van, ügyvédnők, akik egyetem alatt maguk is takarítottak. Ők értenek, tudják, nem ez az életcélom, de most ez a munkám, magélhetésem. Néha biztatnak, egyszer majd hozzám is jár egy lány… – mondja Szilvia.
Huszonnégy óra készenlét!
Marosvásárhelyen Klári úriasszony volt, színészfeleség és gimnáziumi tanárnőként bejárónőt tartott. Magyarországon, hatvanhat évesen, háziszolga és bentlakó, huszonnégy órás cseléd lett.
– Átjöttem, a házat a fiamra, az unokákra hagytam. Így tudtam segíteni. A menyem nem szível, hát olyan helyet kerestem, ahol lakhatok. Három éve itt szolgálok, három embert, a Köztársaság téren. Két lakás összenyitottak, kétszázhatvanöt négyzetméter, és egy garzont megvettek alatta, ott lakom én. Még jó, hogy van belső lépcső, bár az egész napos szolgálat így is fárasztó. Az öregúr éjjel él. Ha kell neki valami, éjjel kettőkor is üti a görbebottal a padlót. Futok föl, nevet, és kér egy májkrémes kenyeret. Mintha kimaradt volna az életéből, mintha reggel már késő volna. Majszol és beszélgetne. Nehéz megszokni, hogy minden percben ugrasztható az ember, de aki így dönt, az ne siránkozzon! A fizetésem félreteszem, öregotthonra gyűjtök, van hol laknom, annyit ehetek, amennyi belém fér. Azt meg kibírom, hogy a fiatalok lekezelnek. Ilyenkor befelé sírok, majd vigasztalom magam: tanár vagyok, és a tanár is csak szolga – mondja Klári, aki attól fél, mikor cserélik fiatalabbra.
Még több az e heti Nők Lapjából:
