Nehéz szembenézni a problémákkal, és kimondani, hogy egyedül képtelenek vagyunk kezelni a helyzetet, és segítségre van szükségünk. Hogy már nem lehet tovább elmismásolni a tüneteket, ez már nem csak a kötelező gyerekkori rosszaság, szertelenség, furcsa szokás – több annál. A Vadaskerti Gyermekpszichiátriai Kórház és Szakambulancia tizenöt éve foglalkozik pszichésen beteg gyerekek problémáinak megoldásával.
Schmidt-Tóth Piroska
A piros téglás épület szinte elbújik a burjánzó növények árnyékában. Hatalmas kapu, hatalmas fák, de amint belépek az ajtón, minden emberi léptékű lesz. Sőt, inkább gyerekléptékű. Játszósarok a recepcióval szemben, színes rajzok a falon, csocsó a sarokban. Emberek jönnek-mennek, a halk alapzaj még inkább barátságossá teszi a helyet. Soha nem gondolnám, hogy kórházban vagyok. Igaz, nem is hívja senki így, ez a Vadaskert.
– Az intézet segítségéért elsősorban viselkedési és tanulási zavarok, szorongásos, étkezési és kötődési problémák miatt fordulnak – mondja Schmidt-Tóth Piroska, az Alapítványi Iroda igazgatója. – Leggyakrabban maga a szülő jelentkezik, de sokszor a pedagógus, az iskolaorvos, a háziorvos javaslatára keresik fel a szakembereinket. A jelentkezéshez nem kell beutaló, csak egy tajkártya – és a bátorság, hogy felhívják a telefonszámunkat. Ezen a vonalon délutánonként szakemberekkel beszélhet az érdeklődő, akik egy rövid beszélgetésből kiderítik, hogy milyen problémáról van szó, hány éves a gyerek, és javasolnak egy személyes találkozót, és ha szükséges, egy- vagy kéthetes kivizsgálásra utalják a gyereket a Vadaskertbe.
A Kuckóban vannak kiskuckók is
Sokaknak összeszorul a gyomruk, már ha meghallják a szót is, hogy kivizsgálás. Pedig itt szó nincs fehér köpenyes, klumpában csattogó orvosokról, klórszagú rendelőkről, rémült gyerekekről, a kivizsgálás olyan, mint egy tábor. A gyerekek beköltöznek az intézetbe, részt vesznek a napi programokon, csoportokban játszanak, ragasztanak, gyurmáznak, sportolnak, élik az életüket, közben pedig a szakembergárda foglalkozik velük. Pszichológusok, pszichiáterek, orvosok, nővérek, gyógypedagógusok figyelik, hogy miként viselkednek csoportban és az egyéni foglalkozásokon. A tábor után pedig meghatározzák a szakszerű terápiát.
Az első helyszín, amelyet megnézünk, a Kuckó. Még véletlenül sem 10-es kórterem vagy gyerekosztály, a Kuckó, az Kuckó. Ide kerülnek a 10 évesnél fiatalabbak, akiknél még arra is van lehetőség, hogy a szülővel együtt költözzenek be. A Kuckóban épp komoly munka folyik, elkészült a hatalmas lombkoronájú fa, amelyet a gyerekek ragasztottak tele falevéllel. Egyikük madarat vág ki papírból, mert hát hogy is néz ki egy fa madár nélkül? Meleg a hangulat, a foglalkozásvezető dicséri a gyerekeket, akik büszkén mutatják az alkotásaikat. A fal tele: sárkányfej, palota, mesevár, a jóságtáblán megszámolni sem lehet a rengeteg matricát, kis képet. Van itt külön elbújós kiskuckó, babaház, legóépítmény. No meg egy hatalmas papír a falon, amelyen a napirend olvasható.
– Nagyon fontos, hogy legyen a gyerekeknek egy szigorú napirendjük – említi Scmidt-Tóth Piroska. – Pontosan be van osztva a napjuk, kezdve a kelés, tisztálkodás, fogmosás, reggeli szertartásától a délutáni kreatív foglalkozásig. Az is látható, hogy már a reggeli után is van egy értékelő, ahol az ügyeseket megdicsérik, és matrica kerül a jóságtáblára.
A Kuckóba főként a hiperaktív, magatartás-zavaros gyerekek kerülnek, sokan még az iskola előtt, mások pedig pont az iskolakezdés után, ahol kiderül, hogy nem bírják a kötött, negyvenöt perces, néma csendes tanórákat.
Falfestés és csocsó
A Barlang és a Méhkas az intézet ifjúsági részlegéhez tartozik, 10–18 éves fiatalok vesznek részt a kurzusokon. Kiemelten foglalkoznak az étkezési és hangulati zavarokkal küzdő, szorongó gyerekekkel. Az ifjúsági részlegen látszik, hogy a nagyobbak fészke. Csocsó a társalgóban, a falon itt is képek, de hangulatuk árulkodó. Piroska a társalgó egyik falára festett képre mutat, amelyet az egyik kamasz készített, terápiás céllal. A kép egyik sarka ébenfekete, a másik napsárga. Furcsa kéz nyúlik át a világosból a sötétbe, mintha el akarna kapni valamit. Vagy valakit?
A program természetesen nem teljes a szülő nélkül. Az egy-két hetes kurzusok előtt és után szerveznek egy megbeszélést az anyukákkal, apukákkal. Itt megtudják, hogy milyen terápiákkal próbálják gyógyítani a gyerekeket, később pedig a szülő és a gyerek kezébe adják magát a módszert is. Mert nem elég, hogy a szorongó gyerek megtanuljon relaxálni, a szülő is megtanul, hogy aztán segíteni tudjon. A Vadaskertben működik egy nappali kórház is, amely kilenctől délután háromig tart. A Napraforgó és a Fészek csoportokban betegségtől függően, korosztályonként foglalkoznak a gyerekekkel a kurzusokon.
– Évente kétezer körüli új gyerek és családja jelentkezik az intézetbe – folytatja Piroska. – A problémák igen változatosak, ennek megfelelően a szolgáltatásaink is folyamatosan bővülnek. Foglalkozunk például az anorexiás gyerekek kezelésével. Érdekes, hogy míg régebben inkább a serdülő lányok, a 16-17 évesek kerültek be csontsoványan a Vadaskertbe, ma már fiúk is éheztetik magukat, és a korosztály is egyre fiatalabb. Az étkezési zavarokkal küzdők külön programon vesznek részt, amelynek szigorú szabályai vannak. Lépcsős rendszerbe kerülnek, és mindennap gyarapodni kell, hogy egy lépcsővel feljebb jussanak, és elérjenek bizonyos kiváltságokat. Talán ez a legszigorúbb terápiánk, amelyhez a két hét általában kevés. Nagyon sok beszélgetés, lelki ráhatás kell, hogy a falatokat bevegyék a fiatalok a szájukba.
Megtanultam bánni a gyerekemmel
 |
| Hendrich Beáta |
Az autista kisgyereket nevelni nem könnyű feladat, a terápia egyik nagyon fontos része, hogy a szülőket is megtanítják arra, hogy miként tudnak az autizmussal együtt élni.
Hendrich Beáta érezte, hogy valami nincs rendben. Legkisebb fia, sorrendben a harmadik, időnként ijesztő tüneteket produkált. Hatalmas hisztit rendezett, ha a játszótérről haza kellett menni, ha a buszról le kellett szállni, ha hajat kellett mosni… a szülők pedig értetlenül figyelték a dackorszaknak nyilvánított dühkitöréseket. A gyerek hároméves korában az anya úgy döntött, nem vár tovább, és kivizsgáltatja a kicsit.
– A doktornő öt perc után kimondta a diagnózist: autizmus. Ültünk ott a férjemmel, mint akit fejbe vágtak. Őszintén bevallom, annyit tudtam, hogy az Esőember is ilyen volt… Egy teljes éjszakát töltöttünk a számítógép előtt, és olvastunk, olvastunk. Mi ez, mit mondanak róla az orvosok, hogyan és hol lehet gyógyítani, kezelni. Hamarosan itt, a Vadaskertben kötöttünk ki.
Az első beszélgetések után a szülőket képzik ki, több alkalomból álló tréning formájában. Elmondják, hogy miként kell az életet átalakítani, ha autista gyerek van a családban. Az egyik legfontosabb feladat volt, hogy csendesedjünk le otthon. A fiamnak az a fő baja az őt körülvevő világgal, hogy nem érti. Ha mi folyton beszélünk otthon – és hát beszélünk, hiszen még van két fiam, ott a férjem –, a kicsi csak a folyamatos zajt érzékeli, és ezt rettenetesen zavarja. Értessük meg magunkat vele. Ehhez ajánlották a napirendi kártyákat, amelyre rá van rajzolva: Fürdés. Séta. Bevásárlás. Megmutatom a fiamnak, megérti, hogy mi van rajta, és máris sima ügy egy hajmosás. Nem akarja kitépni a kezemből a sampont, mert tudja, hogy mi fog következni.
Nem túlzás, de már pár hét múlva sokkal könnyebb lett otthon. A kártyákkal, a csendességgel a gyerekem egy teljesen jól működő kisgyerekké változott. Hónapokig tartó utánajárással sikerült neki egy ovit találnunk, ahol elfogadták, hogy ő ilyen, és úgy is bánnak vele. Nem úgy, mint mások…
Az ismerősök, barátok, idősebb rokonok mind eltávolodtak. Mi vagyunk számukra a rossz gyerekes család, akik nem képesek rendes gyereket nevelni. Pedig bőven elég volna nekem az idegenek lesajnáló tekintete a metrón, buszon, villamoson. Erre is van egy kártyám, megmutatom, ha mondják a magukét: „E furcsa viselkedést az autizmus okozza… kérjük, segítsen azzal, hogy megértő és türelmes!” Hogy mi rá a reakció? A legtöbben elfordulnak. Mások talán átadják a helyüket, és eloldalognak.
Mégis könnyebbnek ítélem ma már a helyzetem. Megtanultam bánni a fiammal, a nagyok is kezdik elfogadni a furcsa kis testvérüket. Az óvó nénik is kedvesek, megértőek, tulajdonképpen ők is a fiammal együtt tanulják meg, hogy miként kell bánni az autistákkal. Most viszont újabb fordulóponthoz érkeztünk: nemsokára kezdődik az iskola. Hova adom be az autista, de odafigyeléssel remekül kezelhető, okos, értelmes gyerekemet? Nem csoda, hogy folyton itt vagyok a Vadaskertben. Járunk iskola-előkészítőre hetente egyszer, de legszívesebben naponta jönnénk. A legtöbb segítséget itt kapjuk.
