Ahol a hátrány előnnyé válik – az Ability Parkban jártunk

Vörös Szabolcs

Először is, beültettek egy kerekes székbe. Nem, nem estem le a fáról, és nem törött el a lábam, egyszerűen csak kíváncsi voltam, fel tudok-e olyan ügyesen hajtani egy meredek rámpára, mint az előttem guruló mozgássérült ember. Azt mondják, ízléstelen? Első pillanatban én is ezt gondoltam, míg aztán az Ability Park vezetője, Vörös Szabolcs meggyőzött arról, hogy nem így kell hozzáállni a dologhoz:

– Én egyszer három napig kerekes székben ültem, és már olyan ügyesen bántam vele, hogy amikor kiszálltam, néhányan elcsodálkoztak: „Te tudsz járni?” – mesélte. – Kihívásnak éreztem. Nem is olyan egyszerű ezzel a szerkezettel közlekedni, mint ahogy első pillantásra tűnik. Ügyességet, kitartást igényel. Hogy nem otromba-e? Meggyőződésem, hogy nem. Nyáron, a Szigeten a legvadabbnak tűnő fiatal srácok élvezték a legjobban, hogy beleülhettek, és úgy kosarazhattak. Azt is sokan kipróbálták, mi van, ha bekötik a szemüket, és vakon másznak fel egy falra… Mi, épek, folyton abba a hibába esünk, hogy a fogyatékos embereknek csak a hiányait látjuk. De arról, hogy kiemelkedő képességeik is vannak, semmit sem tudunk!

Pedig vannak, ezt hitelt érdemlően bizonyíthatom, miután derekasan megküzdöttem a kerekes székkel. Az ördöngös szerkezet hol visszafelé gurult velem, hol kipördült oldalra, attól függően, milyen sűrűn tévesztettem össze a jobb és a bal kezemet. Nagydarab, jó szándékú segítőm, Tamás – a park egyik segítője, ahogy ott nevezik, animátora – hiába próbálta lelkesen újra és újra elmutogatni a szerinte pofonegyszerű technikát, sehogy sem akart ráállni a kezem. Meg persze a fejem. Ezen a sajátságos játszótéren ugyanis elsősorban az ember fejét kell átprogramozni ahhoz, hogy a feladatokkal megbirkózzon!

Csodaország csodajátékai

Ki gondolta volna például, hogy a „Csoda ABC-ben”, ahol a játékos kedvű vendég a zöldségféléket beszerzi, csak akkor nyílik ki a kassza, ha megfejtjük, milyen rendszerező elv alapján rakosgatja ki az eladó a két pénztárhoz az árut? Ezt én itt most nem fogom elárulni, csak annyit, nem is hinnétek, mennyire egyszerű a megfejtés!

– Először mindenkiben a sárga és piros, csonthéjas és nem csonthéjas, őszi, nyári, kétszikű, egyszikű variációk merülnek föl – osztották meg velem tapasztalataikat az animátorok, Elvira és Gábor. – Csak a legvégén csapnak a homlokukra: hogy ők erre nem jöttek rá! A parkban található játékoknak, feladatoknak nem az a lényegük, hogy nehezek. Hanem az, hogy másfajta szabályrendszer, logika rejlik mögöttük, mint amit megszoktunk. A fogyatékos emberekkel való beszélgetések során előbb-utóbb rádöbben az ember, mennyire öntelt volt, amikor azt hitte, másképp nem is járhat az esze, a karja, a lába, a szeme, mint ahogyan jár. Ez itt egy másik világ! És bármilyen meglepő, semmivel se működik rosszabbul, mint a mienk, épeké.

Csak mi irányíthatunk?

Sőt! Ha láttátok volna, milyen nyugodt derűvel, készségesen kalauzolta végig az időközben érkező diákcsoportot a következő játékon, a „Zárt ajtók Termén” Anna – egy autista animátor -, bizonyára ti is egyetértettetek volna velem. Pedig ennek a finom arcú lánynak szemlátomást erőt kellett vennie magán, hogy érthetően artikuláljon, és ne szaladjanak szerteszét a gondolatai. Elégedett mosolyáról azonban leolvastam: ez az ő nagy pillanata! Tíz kamasz csüng minden szaván, hisz másképp reményük sincs arra, hogy kijussanak a számzáras ajtón… De hát ki mondta, hogy folyton csak mi, épek irányíthatunk?

– Látja, ilyen egyszerű egy sztereotípiát megváltoztatni – bólintott Nagy Géza, az Ability Park szellemi atyja, a Student Service Egyesület elnöke, amikor később beszélgettünk. – A külvilágban hozzászoktunk, hogy mi, egészséges emberek segítünk a fogyatékosokon, és nem ők nekünk. Ebben a parkban fordítva van. Ők kísérnek, tájékoztatnak, vezetnek rá bennünket a saját szabályaikra, és közben megteremtődik az az odafigyelés, amelyet a leginkább hiányolnak. Ha pedig a látogatónak fontos, hogy megfejtse a feladványokat, és esetleg nyerjen, addig kell kérdeznie, amíg megkapja a kérdéseire a választ. Nem fontos, hogy közben érdekeljék a fogyatékos emberek – animátoraink nyolcvan százaléka az – problémái. Az is elég, ha „csak” jól érzi magát. Mi ugyanis nem az együttérzés felkeltését tűztük ki célul, hanem azt, hogy az emberek saját kíváncsiságuktól indíttatva ráébredjenek: fogyatékos embertársaik éppolyan gondolkodó lények, mint ők, csupán az igényeik módosultak egy kicsit. Innen már csak egy lépés, hogy egyenrangú partnernak tekintsék őket.

Ki itt a buta?

De ne szaladjunk előre, történt még egy s más velem „Csodaországban”! Eljutottam például a „Sötét ügyek” vaklabirintusába. Miután egy képregény segítségével tisztába jöttem Sam Hero detektív szomorú történetével – kórházba került, így mi, játékosok fejezzük be helyette a nyomozást egy bizonyos elrabolt recept után – betapogattam a felügyelő vaksötét lakásába. (Nem kapcsolhattam villanyt, mert a maffia szemmel tartotta a házat.) Az éjszaka leple alatt össze kellett szednem az öltönyét, a kalapját, majd az ominózus, Braille-írással kódolt receptet, és végül fel kellett tárcsáznom egy telefonszámot. Hát… mit mondjak? Először is nem találtam Sam félcipőjét, közben mindennek nekiütköztem – falnak, szekrénynek, asztalnak -, aminek csak lehetett, és a konyhában levertem az asztalról az összes edényt. Miután így rendet tettem, kivittem a bizonyítékot az előtérbe, ahol Endes Csaba, vak segítőm, lefordította azt. Sajnos, nem nyertem semmit, kivéve egy tapasztalatot: vak társaimhoz képest kutyaütő vagyok a tájékozódásban (meg a nyomolvasásban is)…

Ezek után már meg sem lepett, hogy Gergő, a siket animátor asztalánál képtelen voltam megjegyezni tíz darab egyszerű jelet a daktil ábécéből, és még az állatok mozgásutánzó kézjeleibe is belesültem, amit pedig egy óvodás sem tévesztett volna el. Ekkor ő jóindulatúan rám emelte a tekintetét, és a szájáról ezt a négy megnyugtató szót olvastam le: „Nem vagy ám buta!”

Zozo alias Kollár Zoltán fogyatékos játéksarkához már nagyon óvatosan közelítettem. Vajon mit tudhat, amit én nem? Nos, Zozo rengeteget tudott. Például azt, hogyan tudja állandó kézrángatózását egy pillanatra megfékezni, és az előtte fekvő táblázaton a kisujjával rábökni azokra a betűkre és szavakra, amelyekből mondatokat épített, ha valamit közölni akart. Valamint azt is, hogy a Bliss-jeleket, amelyeket használ, valaha az Egyesült Államokban találták ki, azzal a céllal, hogy egy mindenki számára érthető nyelvet hozzanak létre, olyasmit, mint az eszperantó. Csak később ébredtek rá, hogy alkalmas lehet fogyatékos emberek kommunikációjának segítésére is. Mindezt a fiatalember csodálatra méltó kitartással és ügyességgel mutogatta el nekem, én pedig egyre gyorsabban olvastam a gondolataiban. Tudtam, hogy ez nekem csak játék, számára viszont maga az ÉLET. Egyszer csak rátévedt a szemem kerekes széke karfájára. Tele volt ragasztgatva üzenetekkel. Az egyiken ez állt: „Velem lehet beszélgetni. Veled is?”

– Miért fontos, hogy ezt közöld mindenkivel az utcán?- kérdeztem tőle. Mire magabiztosan elmutogatta:

– Azért, mert sokan azt hiszik, hogy egy beszédkorlátozott és kerekes székes ember csak hülye lehet!

(Az Európában egyedülálló játszóházról bővebb információkat a www.abilitypark.hu honlapon találsz.)

Még több az e heti Nők Lapjából: • Csányi Sándor: Normális ember nem lesz színész! » • D. Tóth Kriszta: Táncoltunk, Mama! » • Tamással sülve-főve: Mi kerüljön a kenyérre? » • Van élet a szerelem után » • A méhnyakrák megelőzhető » • India egy fiatal lány szemével »