Összekapcsolni az embereket

Vegyük a tényeket: Magyarországon 2007-ben a 65 év feletti népesség aránya 15,7 százalék volt. Ez a szám fokozatosan növekszik, 2025-re ennek a korcsoportnak az aránya előreláthatóan az ország népességének több, mint 20 százalékát – két milliót főt – fogja kitenni. A többség friss szellemileg, testileg, és készen állna arra, hogy néhány órában hasznos feladatokat lásson el. Hogy a hirtelen üressé vált napoknak új értelmet találjon, és ha nem is teljes munkaidőben, de legyen újra felelősség, kihívás és megbecsülés.

A másik oldalon pedig ott vannak az általános iskolások, akik a tanítás után három vagy néha még több órát is egyedül töltenek. Megoldást – pénzt hiányában – nehéz találni, hiszen lassan minden különóráért, edzésért, foglalkozásért fizetni kell, aki ezt nem tudja megtenni, annak marad a napközi, végtelen tévézés otthon vagy az utcán való csellengés. Emellett sok elsősnek, másodikosnak gondjai vannak az olvasással, és mivel képtelenek lépést tartani az osztállyal, előbb-utóbb menthetetlenül lemaradnak.

A Civil Vállalkozások amerikai példát követve idén először indított el egy programot, ahol nyugdíjas önkéntesek segítenek az olvasás elsajátításában általános iskolás kisdiákoknak. Aichelburg Márton, a Civil Vállalkozások ügyvezetője azt reméli, hogy egy nagyszabású, később tovább bővülő program vette a kezdetét.

Seniorok és juniorok

–  A program indulását másfél éves folyamatos gondolkodás, ötlet-börze előzte meg – mondja Aichelburg Márton. – Meg akartuk keresni a társadalom azon szegmenseit, ahol kiaknázatlan társadalmi erőforrásokra találtunk. A válasz egyértelmű volt: a nyugdíjasok.

– Valljuk be, már a szó sem tetszik, és nem véletlen, hogy az új értelem egy új szót is jelentett, a seniorok. Ma Magyarországon demográfiai forradalom zajlik. Nők és férfiak egy új, nagy generációja hagyja el a középkorúságot, és a számuk folyamatosan növekszik. Ők segítenek majd abban, hogy újraértelmezzük, valójában mi is az öregség. Hiszen két-három évtizedet töltenek el ebben az életszakaszban, jobb fizikai és mentális egészségben, mint az előző generáció. Ezek az emberek hatalmas és kiaknázatlan társadalmi erőforrást képeznek.

– Programunk célja, hogy önkéntesi alapon az időseket újra beszervezzük az élet vérkeringésébe, és hasznos értelmet találjunk a mindennapjaiknak. Kézenfekvő megoldásnak tűnt a fiatalokat összekapcsolni a nyugdíjasokkal, azaz a juniorokat a seniorokkal. Ahogy ez régen a nagycsaládoknál természetes is volt, a nagymama, a nagypapa és a dédmama foglalkozott legtöbbet a kicsikkel. A nagyvárosi életformában, atomizálódott családokban viszont teljesen elszakad egymástól ez a két világ, holott pont az összekapcsolásra volna szükség. A magányra ítélt idős egy élettel és visongással teli helyre, az iskolába kerül, ahol profitálni tudnak tapasztalatából, bölcsességéből, tudásából. Mindenki nyer: a gyerek, a senior, a szülő és az iskola.

Idén indult be a program

A szervezés két oldalról indult be. Keresték a mentorokat és leveleket írtak az iskoláknak az új lehetőségről. Aichelburg Márton sikeresnek ítéli a programot, hiszen a hirdetéseikre sok nyugdíjas jelentkezett, két iskolában pedig nyitottak voltak az igazgatók. A vezető nem is szeretett volna nagyobb léptékben gondolkodni, hiszen így gondosan ki tudták válogatni a jelentkezők közül a legalkalmasabbakat, és nyomon is tudják követni a tanévben a munka menetét.

A szervező, ha a program sikeresnek bizonyul, szeretné a létszámot bővíteni, és más, nagyvárosi iskolákban is hasonló kezdeményezést indítani.

– Bizton állíthatom – mondja Aichelburg Márton – hogy a mentoraink remek emberek. Értik, érzik, szeretik a feladatukat, már az első alkalommal képesek voltak személyes kapcsolatot kialakítani a kisgyerekkel, akik szívesen jönnek az órákra. De valljuk be, ez a korosztály még könnyebb eset, mint a kamaszok. Ők azok, akik leginkább felnéznek a felnőttekre, és elfogadják az útmutatást. Nekik van a legnagyobb szükségük egy felnőtt segítőre, bizalmasra. A programban vannak olyan gyerekek, akik nem is magyar nyelvi környezetben élnek otthon, így még arra sincs lehetőségük, hogy megkérdezzék a szüleiket, ha valami házi feladatot nem értenek. Egyik mentorunk például ilyen gyereket korrepetál, és már az első foglalkozáson kristálytisztán látszott: a segítségre alapvető szükséglete van.

Két kör futás az udvarban, és utána tanulás

A program egyik mentora, Dr Nyiri Jenőné, Éva néni, aki egészen a nyugdíjig tanítóként, tanárnőként dolgozott. Nem csoda, hogy megörült az önkéntesi munkának.

– A lányom fedezte fel a hirdetést, de mivel hiába szólt nekem, hogy keressem meg a szervezőket, maga vette kezébe a dolgokat. Hozzám már csak a kész paksamétát tette le, tessék, olvassam el, ha tetszik, jelentkezzek.

Mit ne mondjak, nagyon tetszett. Tulajdonképpen pont ilyenre vágytam a nyugdíjas éveimben. Gyerekekkel foglalkozni, de nem iskolás keretek között, huszonnyolc örökmozgóval egyszerre, hanem kisebb léptékben. Egy felnőtt, egy gyerek. Egy kérdés, egy válasz.

Alkalmasnak éreztem magam a munkára. Rengeteg helyen tanítottam, a tanyasi iskolától kezdve a gimnáziumig, a szakmunkásképzőtől kezdve a nyolcadik kerületi iskoláig. Mikor bementem az elbeszélgetésre, hamar világossá vált, hogy ezt a munkát szinte nekem teremtették.

Nagyon fontos ez a program. De nem csak azért, mert végre én nekem sem kell otthon naphosszat unatkoznom, hanem azért, és főleg azért, mert a kicsiknek nagyon nagy szükségük van a segítségre. Sok évtizedes tapasztalat után mondhatom, hihetetlen tananyag mennyiséget akarnak belepumpálni a gyerekekbe már az alsó tagozatban. A szerencsétlenek reggeltől délutánig ülnek az iskolában, utána házi feladatot bifláznak, készülnek a másnapra, nem csoda, hogy elmegy a kedvük a tanulástól. Már ha csak az iskolatáskát vesszük: két mázsányi bőröndöket cipelnek ezek a gyerekek nap, mint nap.

Jelenleg két kis tanítványom van, és úgy érzem, hogy jól halad velük a munka. De nagyon kell ismerni őket, hogy előre jussunk a tanulásban, olvasásban. Sokszor úgy kezdem az órát, hogy kiviszem őket az udvarra kicsit megfuttatni, hiszen majd elalszik a fáradtságtól. Aztán kezdődhet a munka, ami legtöbbször a házi feladat átnézésében, olvasásában ki is merül. Nem hazudok, volt, hogy két óráig csak a feladatlapokat olvastuk, értelmeztük, töltögettük. De a végén legalább eljutunk oda, hogy a gyerek is sikert és örömöt érez. Megcsináltam. Megcsináltuk. Ez adja mindkettőnknek az erőt a következő órához.