Idén is tele lesz az ország műmikulásokkal december 6-án: piros sapkában méri majd a sertéscombot a hentes a piacon, pirospozsgás tizenéves mikulásbácsik osztogatnak majd promótermékeket a villamosmegállókban. (Nem tudom, van-e még kiskorú az országban, akinek nem bűzlik valami e körül.) Másnapra nagyjából lemegy a biznisz, a gyerekek elmajszolták a csokimikulásokat, és teli hassal, nyitott szívvel és szájjal csodálkozhatnak rá a belvárosban délután kettőkor induló félmeztelen, vidám kocogó mikulásokra. Ők nyilván cseppet sem csodálkoznak majd: Mikulás bácsi önzetlenül odaadta mindenét a gyerekeknek, a ruháját és a szarvas húzta szánját is, és most már sietnie kell haza – gondolják magukban. És önfeledten kacagnak meg integetnek majd. A felnőttek viszont gyanakodva eltöprengnek: vajon mit akarnak ezek a hóbortos figurák? Mi ellen kocognak? Melyik párt pénzeli őket? (Hm, gyanús az a piros!) Netán valami antikapitalista hevület adja nekik a lendületet?
– Lehet, hogy sokaknak furcsa, de mi egyszerűen szeretnénk magunkat jól érezni – mondja Méhes Krisztián informatikus, aki magyar viszonyokra adaptálta az amerikai kocogómikulásos ötletet. – Nálunk nincs verseny: egyszerre kocogunk, együtt, egymásért. Szokatlan Magyarországon, de mi nem tüntetünk semmiért és semmi ellen, csak annyit mondunk: figyeljetek ide és mosolyogjatok! Azzal, hogy végigkocogunk a belváros egy forgalmas szakaszán, elérjük, amit semmilyen másfajta kocogással nem lehet elérni, hogy az emberek kapkodnak a fényképezőgépük után és vigyorognak. Amikor a 4-es-6-os villamoson utazók bámulnak kifelé, ahogy szoktak – mint akik épp öngyilkosságra készülnek -, meglátnak minket, és felfogják, mi történik, akkor széles mosolyra húzódik a szájuk. Az év egy napján így másoknak is örömöt szerzünk, nemcsak magunknak. Ráadásul duplán, hiszen a nevezési díjakból és a szponzori felajánlásokból segítünk a rászorulókon is.
Kocogás után: „ereszd el a hajam”, meg „kicsi a rakás”
Az amerikai mikulásoktól abban különböznek a magyarok, hogy nem azonos, hanem minden évben más a megajándékozott. Hogy a kedvezményezett ki lesz, azt Méhes Krisztián maga határozza el.
– Ez úgy történik, hogy összeülök magammal, és demokratikusan eldöntöm. Persze tájékozódom előtte, meg a szponzorok ötleteit is meghallgatom.
Ami tehát a szponzorok és a résztvevők jóvoltából belehull a mikulásperselyekbe, az megy az elesetteknek, a megszomorítottaknak, a társadalom mostohagyermekeinek – tavaly egy mozgásjavító iskolának és a paraolimpikonoknak, idén a Heim Pál Gyermekkórháznak. Aki futni nem szeretne, de van neve, kedve, tehetsége, egyéb produkciókkal is emelheti a kezdeményezés rangját. Tavaly Palya Bea, idén például Pataki Attila és Novák Péter is csatlakozik.
– Kocogás után a Nyugati pályaudvar lépcsőjén szoktunk megállni és énekelünk egyet – folytatja a fő szervező. – Eddig a legegyszerűbb karácsonyi nótákat nyomtuk, de mivel idén sikerült összehozni egy profi csapatot, megpróbáljuk elzengeni a We Are The World-öt. Utána lesz még egy kis jégen mászkálás, korcsolyázgatás, angyalkát rajzolunk, meg „kicsi a rakás”-t csinálunk a jégen. Végül átmegyünk a Széchenyi fürdőbe megmelegedni.
A közfigyelem garantált, hiszen a kocogás rendőri biztosítás mellett történik. Amerikában például ez is másként van: ott a kocogók a forgalomban futnak, amikor az autók állnak a piros lámpánál, a félmeztelen mikulások körbeszaladgálják őket.
– A rendőri biztosítás az első évben elég viccessé tette a kocogásunkat. Tizenketten voltunk, a rendőrök huszonnégyen – meg egy rakás újságíró. Nyilván a feszélyezettség is teszi, hogy sokaknak nehezükre esik forgalmi akadályt képezni. Amikor tavaly megpihentünk az Oktogon közepén, a rendőr megállította a villamost, épp az Andrássy út közepén. És kiderült, miféle beépített fékek vannak bennünk: a kocogók közül többen nem voltak hajlandók megállni és feltartani a forgalmat. Hiába mondtam, hogy nyugi, ehhez jogunk van, gyerünk a fekvőtámaszokkal! Az útlezárás szerencsére megszűnt, mindössze egy rendőrautóval vonulunk végig. Szitkozódókkal, ingerültséggel soha nem találkozunk – nem irritáljuk, hanem megmosolyogtatjuk az embereket.
Adoniszok és rengő hasúak
De hát ki is tudna haragudni szinte pőrére vetkőzött emberekre. A ruhátlanság – a sovány meg kövér, öreg és fiatal testek látványa – az esendő embert mutatja meg, és együttérzést kelt.
– Nem arról szól a dolog, hogy mi a tökéletes testünket mutogatnánk, nem csak adoniszok rohangálnak itt – mondja Méhes Krisztián. – Valamelyik operatőr meg is látta a „témát” az egyik társunk futás közben rengő hasában. Lelassították a mozgását – a hasára közelítve fényképezték, és a szöveg is arról szólt: lám, itt nemcsak sovány télapók futnak. Nincs ezzel semmi baj, bár épp egy olyan társunkat találták meg ezzel, aki még egyébként sportteljesítményre is képes. Szinte egy szuszra hazabiciklizett Záhonyból. A kocogásunknak egyébként – bár nem túl hosszú a táv – sportértéke is van, annyiból, hogy ismerek olyat, aki ennek hatására kezdett el rendszeresen futni, és ma már amatőr versenyekre is jár. De ennél is fontosabbnak érzem azt a hatást, amit a saját szememmel láttam – és le is fényképeztem. Tavaly a mozgásjavító intézetből kihoztak néhány gyereket, akik nézték a futást, és aztán, ahogyan a jégen bohóckodtunk. Többen közülük kerekes székkel járnak. Mikor az egyik fiút odatolták közénk, aki még soha nem járt jégen, levette a lábát a tartótámláról, és kilépett vele, hogy megnézze, milyen az, amikor a jég csúszik. Ilyenkor van, hogy az ember azt mondja: akkor jövőre is…!
Bár lenne minél több hasonló Mikulás: különc figurák, akik jó ügyekért küzdenek! Nem kampánymikulások, akiknek a píárjához jól jön az évi egyszeri jótékonykodás villogó vakuk fényében, kereskedelmi televíziók premier plánjában. Hanem igazi civil mikulások, akik cukrot, diót, mogyorót… jó szót, mosolyt, igazi meglepetést… örömöt(!) – ilyen ósdi kacatokat – adnak-vesznek. Csak úgy, ingyenbe’!
|
Két arc a támogatók közül
Megkérdeztük Pataky Attilát és Szily Nórát, akik dallal, illetve nevezéssel és futással támogatják a kezdeményezést, hogy mi tetszett meg nekik a Mikulás-kocogókban. Pataky Attila: – A gyermekekért, a jövendőért mindent! Főleg, hogy látom, mennyire esendő ez a nemzedék. Elképesztő, mennyiségű benyomás éri őket nap mint nap. Féltem őket. És az övék minden tiszteletem, ha túl tudják élni a jelent, különösen, ha van köztük, aki elesett. Az úttörő ahol tud, segít. Én úttörő nem voltam, ezért úgy mondom: Pataky Attila ahol tud, segít. Szily Nóra: – Ha jótékonykodom, azt a nőkért és a gyerekekért teszem. Amikor meghallottam, hogy a Heim Pár Gyermekkórház megsegítése a cél, akkor azonnal az ugrott be, amikor életem egy pár hetes szakaszát egy kórházi pótágyon töltöttem, előbb az egyik, aztán a másik gyermekem mellett. Ez a leukémiásokat kezelő osztályon volt – az enyémeknek szerencsére nem ez volt a bajuk -, ahol gyakran kellett búcsúzni. Láttam azt a gigászi küzdelmet, amelyet az orvosok folytatnak, és a nehezen palástolt fájdalmat a szülők arcán. Ha ez a csekélység, hogy benevezek egy futóversenyre, valamennyit enyhít, akkor már megérte. |
Még több az e heti Nők Lapjából:
