 |
| Dr. House |
Elsőként is leginkább talán azért, mert a jófiúk sokszor végtelenül unalmasak. A kedves, korrekt, az eldobott papírgalacsinokat is felszedegető rendőr a való életben nagyon is tetszhet, de a tévében egyáltalán nem szórakoztató. Persze ha nem teljesen beteg lelkű a kedves néző, akkor nem drukkol velejéig romlott, gonosz embereknek – a megoldás tehát a „vegyes” karakter, aki sokszor borzasztó, sokszor ellenszenves, de valahogy mégis közel áll hozzánk.
Persze hogy dr. House itt az egyik triviális példa. Adott egy mogorva, kábítószerfüggő, hatalommániás, megkeseredett sánta fickó, akit nyilván páros lábbal rúgna le bármilyen orvosi etikai bizottság a pályáról, egyenesen a rendőrség vendégszerető karjai közé, kábítószerrel való visszaélés miatt. Mégis imádjuk a dokit, mert mindeközben tudjuk, hogy jót akar, hogy mindent megtesz azért, hogy segítsen, és hogy zseni, sokak számára az utolsó vagy az egyetlen esély. Mindemellett még a maga fanyar módján vicces is – nem pedig olyan papírmasé figura, mint korai pályatársai, mondjuk, Herr Brinkmann.
Ugyanígy nem tudjuk „egyszerűen” utálni a Keresztapát, Don Corleonét, vagy sorozatbeli megfelelőjét, a Sopranos család fejét. Ők sem egyszerűek: nyilván egyetértünk azzal, hogy aki embereket öl, annak börtönben a helye, és a szervezett bűnözés rossz dolog. Ugyanakkor viszont nem lehet nem irigyelni azokat a családi vacsorákat, a sokszor barbár, primitív külsőségekkel jelzett, de nagyon is átélt összetartozást. A méltatlanul késői időpontban vetített Maffiózók sorozat családja sok szempontból diszfunkcionális, igen – de mégis olyan tartással, az aranynál is örökebb hagyományok olyan egyenes gerincű, mély tiszteletével működik, mint kevés magyar család.
 |
| Marlon Brando Don Corleone szerepében |
Régi trükk aztán a sorozatokban, hogy az elméletileg „rossz ember” még rosszabbakkal bánik el. A korábban már méltatott Dexter például csak gyilkosokat öl – ilyen relációban pedig akkor már inkább neki szurkolsz. A Kemény zsaruk (The Shield) című kultikus sorozatban kiosztott pofonok jó részével is azonosul a néző, ugyanis ebből táplálkozik, ez a sorozat igazi ereje: mennyire rugalmasak a rendőri munka határai, mit tesz még a köz érdekében, és hogyan lesz maga is bűnöző a rendőr? Vagy ott van a Drót (The Wire) elsőre selejtesnek és simlisnek tűnő nyomozócsapata, akik a baltimore-i drogkereskedőkkel veszik fel a harcot – helyes-e hazugsággal lehallgatási engedélyt szerezni, ha csak így tudnak a főgengszter telefonjához eljutni? Helyes-e a piti dílert a csomagtetőre vágni, és megfenyegetni, ha ezzel meg tudunk akadályozni egy nagyobb bűncselekményt? Jog és erkölcs szerint helytelen – de ott és akkor, abban a kontextusban mégis jobban elfogadjuk a normasértést.
Mindehhez persze fontos az is, hogy a bűnöző, akit szeretsz, igen ritkán jár jól. Nála legtöbbször fogalmilag kizárt a happy end. És ez így is helyes – az atipikus figurákért szívesen rajong az ember, de az már kevésbé tetszene, ha ebben a fiktív világban a rossz nem nyerné el méltó büntetését. Minél rosszabb, annál súlyosabbat – ezért gondolom, hogy House doki sántítani fog, és depressziós marad a sorozat végéig, Jimmy a Drótból soha nem csinál nagy karriert, Dextert pedig, fájdalom, de az utolsó részben valaki csúnyán fel fogja darabolni.
Persze én egészen addig nekik fogok drukkolni.
