| Jancsó Miklós, kétszeres Kossuth-díjas filmrendező, és felesége, Csákány Zsuzsa, vágó |
A titok: „Az élet legfontosabb dolgaiban egyetértünk”
Zsuzsa azzal kezdi, hogy ő nem háttér. Nem lehet az, hiszen alkotótárs, ő vágja a férje minden filmjét. Azonkívül más nagy rendezőkkel is dolgozik. Akkor most ő nem is jó interjúalany?
Ó, dehogynem, visszakozom, főleg pedig izgalmas, hogy ennyi évet (32!) le tudtak élni a férjével úgy, hogy még a közös munka sem mérgezte meg a kapcsolatukat. Azért nem volt könnyű, jön most ki ő a farbával. Más filmrendezőknek szó nélkül engedni szokott, ha valamiben nem ért egyet velük, Mikósnak azonban kerek perec megmondja a véleményét a munka kapcsán. Neki szabad, végül is olyan közel állnak egymáshoz! Ez persze nem mindig sül el jól, de hamar el szokott simulni a nézeteltérés. Kiabálnak egyet, aztán elengedik a dolgot. Nincs neheztelés meg sértődés – azt ki nem állhatja. Ha valamiben mégis háttérnek érzi magát, az a gyakorlati dolgok intézése, otthon. Muszáj neki, Miklós egy villanykörtét nem csavar be, Zsuzsa telefonálgat, ő adja fel a csekkeket, ő vásárol be, és ha szükséges, ő hívja fel az orvost. Az utóbbi időben ezt többször meg kellett tennie, de szerencsére már túl vannak a baljóslatú időszakon. Most először aggódott a férjéért, árulja el, pedig Miklós már akkor is hatvan felé járt, amikor összeházasodtak. Az édesanyja először nem is nézte jó szemmel a választását, aztán amikor meglátta a férfit egy forgatáson fürdőnadrágban, milyen jó kondiban van, mégiscsak beleegyezését adta. Hány éve is ennek? – Zsuzsa sokáig számol, közben huncut fény gyúl a szemében. A fene se tudja megjegyezni, kuncog, a házassági évfordulóinkat is mindig elfelejtem. Most épp a saját születésnapját kellene megszerveznie, mondja gondterhelten, de ezzel se megy semmire. Pedig szép kerek szám, a hatvanadik. Alig hiszi el, hogy már ennyi idős! (Én is nehezen, alig néz ki negyvennek – a szerző.) Későn érő típus, még amikor hozzáment Miklóshoz, akkor is kölyöknek érezte magát. Ennek ellenére soha nem nézett elfogódottan a mellette „élő legendára”. A szülei is szakmabeliek, gyerekkora óta művészek vették körül, ha valaki, hát ő tudja, hogy a nagy ember csak kifelé nagy, mert nincs szüksége arra, hogy otthon is ezt demonstrálja. Miklós időnként ki is kel magából, ha a felesége társaságban lehurrogja őt. „Cilinderben mászom az asztal alatt!” – dohogja. Zsuzsa csak nevet rajta.
– Jól van, elismerem, nagy a szám – mentegetőzik -, de mit tegyek, ilyen vagyok. Néha kiakadok, hogy miért kell nekem még akkor is őt hallgatnom, amikor ki szeretnék kapcsolódni. Miklós fantasztikus anekdotázó, annyi biztos, de én már annyiszor hallgattam a történeteit. Engem is szórakoztasson már valaki!
Persze nem akar igazságtalan lenni. A férje roppant segítőkész, nagyvonalú, udvarias ember, szinte súrlódásmentes vele az élet. Amikor először megpillantotta, még gyakornok korában a filmgyárban, épp ezt a lovagiasságot csodálta benne. Ilyen férfiak ma már nem teremnek. Ráadásul Miklós jól is főz. Magyarosan, olaszosan, mindegy neki, a konyhában is alkot. Egyetlenegyszer fordult elő, hogy nem találta el a felesége szája ízét. Felhívta Zsuzsát a munkahelyén, és jelentette, hogy krumplileves lesz. Neki összefutott a nyál a szájában, annyira szereti ezt a jó kis savanykás ételt. De a leves nem is hasonlított az általa elképzelthez. Minden volt benne, a rizstől a kolbászig, de ecet az nem. Zsuzsa elfintorodott, és közölte a férjével, hogy a leves nem hosszú snitt, nem kell minden anyám kínját beletenni! Utólag sajnálja, hogy így reagált, most meg már nem tudja jóvátenni, mert egy ideje átvette otthon a fakanalat. Nyugdíjba ment, és ha dolgozik is időnként, sokkal többet van otthon. A lakásban a rendet mindketten tartják, nem szólhat semmit, és Miklós közös gyermekük, Dávid neveléséből is kivette a részét. Persze neki, a késői társnak már könnyű volt. Mire ők találkoztak, a férje már megcsinálta a karrierjét. Nehéz helyzetekben ma is számíthat Miklós idősebb gyerekeire, Nyikára, Babusra, Zolira, és előző feleségére, Mészáros Mártára.
| Klimó Károly, Herder-díjas festőművész és felesége, Klimó Ágnes |
A titok: „Hittem magunkban!”
– Honnan tudtad, hogy épp most ünnepeltük az aranylakodalmunkat? – kérdezi nevetve Klimó Ágnes, amikor felkérem az interjúra. – Ötven év, bizony, már ennyit kibírtunk egymás mellett!
– Úgy kellett kibírni?
– Dehogy! Csak úgy mondtam. De mi tagadás, az első húsz évben megküzdöttünk egymásért. Vagy egymás ellen? Nem is tudom. Az együttélés, a gyereknevelés problémái, az anyagi gondok megtépázzák az ember idegeit. A fiaim még ma is emlegetik azt a tányér sóskafőzeléket, amelyet Károly egy vitánk során tányérostul felkent a falra. Gondolhatod, hogy tomboltam!
– Mások ilyenkor szokták bejelenteni, hogy elválnak…
– Ugyan! Először is, én örökre mondtam ki az igent annak a nemzetiszín szalagos bácsinak a házasságkötő teremben. Nem vettem volna a lelkemre, hogy olyan fájdalmat okozzak a gyerekeimnek, mint az én szüleim nekem, amikor nyolcéves koromban elváltak. Másodszor, a lelkem mélyén mindig biztos voltam benne, hogy jól választottam. Huszonhárom évesen kötöttünk házasságot, Károly még főiskolás volt. A családom alig akarta engedni. Azt mondták, előbb legyen lakásotok, megélhetésetek, aztán majd elkezdhetitek a közös életet. Nekem aztán beszélhettek. Az olyan volt, mint egy megvilágosodás: ennek meg kell lennie!
– Akkoriban még te kerested a kenyérrevalót?
– Én. Meg nálunk is laktunk, Károly ugyanis kaposvári volt. Nagy nehezen aztán hozzájutottunk Pesten egy nyomorúságos szoba-konyhához, később jött a negyedik emeleti lakás, oda cipeltem fel a srácokat meg a bevásárlószatyrokat évtizedekig. Volt egy nappali, a tulajdonképpeni festőműhely, meg egy kis szoba a gyerekeknek és nekem. Képzelheted, folyton át kellett járnunk a „festői rendetlenségen”!… Most annyira örülök ennek a szép, tágas otthonnak, hogy elmondani nem tudom!
– Mikorra csiszolódtatok össze végül?
– Az talán a mai napig is tart, de közben volt egy pillanat, amikor elgondolkoztam: miért ragaszkodom én ahhoz, hogy feltétlenül az enyém legyen az utolsó szó? Gondolom, Károlynak is eszébe juthatott ez, és engedni kezdtünk egymásnak. Hát így… Egyébként mindig hittem magunkban. Én könyvelő voltam, két lábbal a földön járó ember, neki viszont szüksége volt arra, hogy időnként szárnyaljon. Remekül kiegészítettük egymást. Őt soha nem zavarta a rendetlenség, én viszont nem engedtem szétfutni körülötte a dolgokat. Szokta is mondogatni: „Az a szerencsém, hogy te ilyen rendes vagy, így mindent megtalálok.” Tegnap például kétszer szóltak, hogy benn felejtette a kulcscsomóját a kapuban, erre szó nélkül lementem és felhoztam. Életében nem adott még föl egy számlát, én írom az adóbevallását, a leveleit, ma reggel is meghagyta, hogy címezzem meg a következő kiállítására ezt a kétszáz borítékot. Egyik nap meg váratlanul azt kérdezte, miért nem főzök neki soha túrós tésztát? Hát főztem. Volt is hatalmas virágcsokor a házassági évfordulónkon!
– A számítógéppel is te tanultál meg bánni?
– Kénytelen voltam, mert több év otthon maradás után egyszer csak azt éreztem: valamit kezdenem kell magammal. Akkorra már felnőttek a gyerekek, Károly is egyre sikeresebb művész lett, szerettem volna méltó lenni hozzá. Önszorgalomból beleástam magam a francia nyelvbe, és két éven át napi öt órát tanultam, míg végül fordítóként leállamvizsgáztam. Azóta regényeket ültetek át magyarra. Károly nagyon büszke rám, és az én önbecsülésem is megerősödött.
– Mindenhova elkíséred a férjed?
– Szeretjük együtt járni a világot, és én a mai napig úgy örülök a sikereinek, mintha csak az enyémek lennének. Titkon azt is gondolom, hogy közösek. Olyan a mi életünk, mint egy alma. Az én felem nélkül nem lenne kerek.
| Bálint György gazda, és felesége, Récsey Antónia |
A titok: „Felnézek a férjemre!”
Na, most kiderül, ki műveli valójában a kertet! – így indultam el leleplezni Bálint gazdát, de elszámítottam magam. Kiderült, hogy Antónia, a ház gazdasszonya, legfeljebb titokban mer elültetni néhány virágtövet, és reménykedik, hogy a férje nem veszi észre.
– Persze előbb-utóbb rájön – vallja be a „bűnös” -, és szinte kivétel nélkül mindig csóválja fejét. „Nem lesz az úgy jó, Antónia, túlságosan árnyékban van!” Egyébként végtelenül tisztelem a férjem szakértelmét. Felnézek rá, mint tudósra és emberre egyaránt. Úgy gondolom, amit csinál, az művészet. Múltkor tartott egy előadást, ahol a mezőgazdasági tanácsokat két színész kísérte a Gyurka által kiválasztott versekkel és novellákkal. „A növényeknek lelke van”, mondja a férjem, és én rendkívül szeretem benne ezt a finomságot, érzékenységet. Pontosan tudja például, mennyit ér egy szeretetteli emberi érintés, simogatás. Nekem ez nagyon hiányzott, mert korán elváltam, és egyedül neveltem fel a gyerekeimet. Már felnőttek, amikor megjelent az életemben Gyurka. Egy gödöllői kiállításon megkérdezte, elkísérném-e színházba. Igent mondtam, és a színházból később cukrászda meg hosszú közös séták lettek. Nagy szüksége volt rám akkoriban. A felesége súlyos beteg volt, kórházban ápolták. A harangszóval Gyurka elköszönt tőlem, és ment Editet megetetni. Tíz évvel öregebbnek láttam, amikor kijött tőle. Eleinte nem is gondolt egyikünk se többre, mint barátságra. Aztán egy évvel a felesége halála után, egy álmos vasárnap reggelen, mégiscsak megkérte a kezem. Tizenkét éve a társam, de én biztos vagyok abban, hogy ehhez a közös élethez szükség volt arra a harminc évre is, amíg csak a könyveit szerkesztettem a Mezőgazdasági Kiadónál. Ebben az életkorban ugyanis már nehéz gyökerek nélkül ismeretséget kötni. Az ember megmerevedik, képtelen egy idegenhez alkalmazkodni. Számomra például nem volt könnyű elfogadni, hogy ezentúl nem egyedül döntök. Ma is az a rend, hogy előkészítem a dolgokat, aztán tálalom Gyurkának, majd közösen határozunk. Ezt a házat is én találtam meg, de együtt vásároltuk meg. Komolyan gondoltam az újrakezdést. Küldetésnek tekintem, hogy Gyurkának öreg napjaira gyámolítója, támasza legyek. Néha csak megkérdezi, hol vagy?, és amikor meghallja, hogy a közelében teszek-veszek, megnyugszik. Figyelek rá, hogy egészségesen táplálkozzon, hogy vasalt ingben járjon. Ha reggel rosszkedve van, addig nem tágítok, míg rá nem beszélem egy színes nyakkendőre.
– Ha Antónia nem lenne, nem éltem volna túl az infarktust se! – erősíti meg az elhangzottakat az időközben előkerült Bálint gazda.
– Persze, mert mint afféle férfi, nem akart orvoshoz menni, csak szenvedett a kanapén, hát önhatalmúlag hívtam egy mentőt – folytatja a felesége. – A felesleges társadalmi kötelességektől is igyekszem megóvni. Ellenőrzöm a határidőnaplóját, és természetesen főzök, bevásárolok. Képzeld, Gyurka még mindig a háromhatvanas kenyérnél tart!
– Szerintem az éppen megfelelő ár! – hunyorít rá a férje.
– Tudom, új nadrágról meg szó sem lehet, mert az is túl drága – replikázik a felesége. – De én addig nem engedem kimenni az üzletből, míg meg nem vesszük neki. Egy ilyen nagy embernek mégsem illik foltos nadrágban megjelenni! Igyekszem megszokni azt is, hogy folyton megállítják a hálás olvasók, főleg nők, az utcán. Hadd csókolgassák, nekem fiatalítják, nem igaz? De nem adom! Világ életemben alázatos lélek voltam, szorgalmasan dolgoztam. Soha nem vágytam reflektorfényre. Valamire mégis nagyon büszke vagyok. Arra, hogy rábeszéltem Gyurkát az önéletrajzírásra. Rettentő érdekes, hiszen végigélte az egész huszadik századot. A címe: Keserédes éveim. E lett a mi közös gyermekünk.
| Lukács Sándor, Jászai Mari-, Prima Primissima-díjas érdemes színművész és felesége, Lukács Mari |
A titok: „Azt vallom, hogy a szabadság a legnagyobb kötöttség!”
– Naná, hogy kíváncsi vagyok, ki az a nő, aki annak idején elszerette Magyarország ügyeletes bonvivánját a szép olasz színésznőtől, Carla Romanellitől! Loholok a találkozóra, megpillantom Marit, és… – mindent értek. Alighanem még most, harminchárom évvel később is kenterbe verne bármilyen vetélytársat. Már csak az az aprócska titok izgat: hogyan tudta ilyen hosszú ideig megtartani a férjét?
– Bíztam magamban. Azt az asszonyt, aki kellő szabadságot biztosít a férjének, nem könnyű legyőzni – mondja szelíden, elegáns hangsúllyal. – Például soha nem féltékenykedtem. Még akkor sem, amikor Sanyi néhány hónappal az első találkozásunk után, augusztus huszadika délutánján azzal fordult hozzám, hogy el kell mennie Carlához. Összeszorult ugyan a szívem, de nagyvonalúan azt válaszoltam: „Csak tessék!” A színésznő társaságában nézte végig a tűzijátékot a Bem rakparton, én meg szemben velük, a Belgrád rakparti lakásomban. Sanyi később bevallotta, akkor döntötte el, hogy engem választ.
– Kölyök volt még, alig huszonkilenc éves. Ráadásul színész, aki hajnalban jár haza! Nem érezted merészségnek összekötni vele az életed?
– Tisztában voltam vele, mire vállalkozom. Kozmetikus a szakmám, de akkoriban a filmgyárban dolgoztam, tudtam, mivel jár egy forgatás. És azt is, hogy egy-egy színházi előadás után a színészek elmennek lazítani az éjszakába. Szerencsére egy idő után azt vettem észre, hogy Sanyi esténként siet haza hozzám, hiába várja hölgykoszorú a művészbejárónál. Egyébként Rák jegyű, melegszívű, családszerető ember. Én meg Ikrek vagyok, önálló, tudatos, szabadságszerető. Talán ez az oka annak, hogy őt sem kötöttem meg.
– Hiába erőlködöm, mégsem látlak háttérfeleségnek…
– Pedig én vagyok „A háttérfeleség”. Sanyi egy kedves, kellemes ember, a színpadon a tökéletes férfi, de látnád a hétköznapokban! Olyan, mint a légi herceg, az albatrosz Baudelaire versében. Ha lezuhan a hajó fedélzetére, esetlenné, kiszolgáltatottá válik. Verseket ír, szellemesen társalog, virággal bókol, de az élet gyakorlati kihívásainak nem tud megfelelni.
– Nem is akar?
– Nem nagyon. Az igazság az, hogy elkényeztettem. Imádok főzni, ő meg nagy gourmet, és hát ugye a férfiak, és az ő hasuk! Igyekszem mentesíteni minden házimunka alól, mosogatok, még saját fúrógépem is van, és ha hiszed, ha nem, használom is. Neki csak a munkájával kell törődnie. Igaz, azt nagyon lelkiismeretesen meg is teszi. A gyereknevelés oroszlánrésze is rám hárult, mert Sanyinak nem volt elég ideje Mátéval foglalkozni. Ha mégis, akkor természetesen csak a kellemes dolgok hárultak rá, mint a játék, a bohóckodás. Mindezt persze nem azért mondom el, mintha részemről áldozat lenne. Ellenkezőleg! Nagy szeretettel és türelemmel csinálom az életünket.
– Azért az nem lehet könnyű, hogy esténként egyedül vagy…
– Hál’ Istennek soha nem unatkozom, olvasok, tévét nézek… Bár amikor Máté felnőtt, néha-néha előfordult, hogy egyedül éreztem magam. A legnehezebb azonban az, hogy Sanyi időbeosztása miatt soha nem tudunk semmilyen programot tervezni. Rengeteg egyeztetés kell ahhoz, hogy bárhová elmehessünk. Ez a legnagyobb konfliktusforrás. Múltkor például egy wellness-hétvégére készültünk egy baráti házaspárral. Hát nem közbejött egy beugrás pont szombat este? Szörnyen mérges és csalódott voltam.
– Soha nem forgattál a fejedben válást?
– Nem. Nagyon értjük egymást, Sanyi még a verseit is nekem mutatja meg először. Az ízlésünk, az értékrendünk, a világról vallott nézeteink mind-mind megegyeznek. Legfeljebb néha eszembe jut, hogy talán ő is elöblíthetné maga után a poharat.
Még több az e heti Nők Lapjából:
