Amikor találkozunk, már üdén-vonzón ült velem szemben – élénk szempár, karcsú termet, hosszú barna haj, csupa élet-energia -, de megdolgozott azért a fenti mondatért.
„Változik a testem”
– Tudom, hogy sokan gond nélkül válnak anyává, és ösztönösen jól csinálnak mindent – jelenti ki a beszélgetésünk elején, miközben a kávénkat kavargatjuk. – Tisztelem őket, de nem hasonlítok rájuk. Mások éppúgy megkínlódják a magukét, mint én, mégis eljátsszák a habos kismamát – ezt várja tőlük a világ -, pedig bizonytalanok, magányosak. Kevesen vannak, akik mernek beszélni a szorongásaikról, a kudarcaikról. Én közéjük tartozom.
– A kilenc hónap gyönyörű is lehet – mondom csöndesen.
– Csakhogy én nem tudtam feldolgozni a bennem lezajló változásokat. Deformálódott-változott a testem (a lelkem), ám e változásba nem volt beleszólásom! Valószínűleg szerepet játszott a rémületemben, hogy táncterapeuta vagyok – a reklámszakmát hagytam el a táncért, ami a mindenem volt és maradt -, azaz a testemmel (is) dolgozom. De ez a test nem fogadott szót a terhesség alatt. Emlékszem, hogy egyszer leejtettem valamit a kocsiban, de nem sikerült felvennem, mert akadályozott a hasam… És a szexualitás! Korábban fontos volt számomra, hogy sokat és örömtelien szeretkezzünk, de a terhesség idején ez sem ment úgy, ahogy szerettem volna. Persze amikor az ultrahangon látszott, hogy egy gyerekforma fejlődik a testemben, akkor mélyen érintett a csoda: életet hoztunk létre a férjemmel! Mégsem tudtam időben anyává alakulni, és nem szerettem az új önmagam. Érzékenyebbé váltam, más lett a fontossági sorrendem, fenekestül felfordult a jól megszokott életem, amellyel korábban barátságban éltem. Édesanyám sem értett meg akkoriban…
– A férjek is segíthetnek a kismamáknak.
– Nálunk a tűz a vízzel házasodott. Én szabad szellemben nőttem fel, viharos, lázadó és temperamentumos lettem, aki a döntéseit érzelmi alapon hozza meg. A szociológus férjem egy konzervatív család egyetlen fiaként – „nagynéni-rendszerek” szeretetétől övezve – megfontolt, kimért és alapos. Vonzottuk egymást, mint a mágnes két pólusa! Néhány havi együtt járás után költöztünk össze, és azonnal terhes lettem. Örültünk – én huszonhét évesen, István harminc esztendősen -, bár nem voltunk felkészülve a szülői szerepre.
„Csődtömeg vagyok”
A fiatal pár rossz döntést hozott. Kiköltöztek egy Pest környéki faluba, annak is a legtávolabbi szegletébe. Mellettük erdő, üres házak, nyaralók, sehol egy ismerős, barát-barátnő, sorstárs. Mira erre a lakatlan szigetre vitte haza a pici lányukat a szülés után. István – tán megrettenve az apaság felelősségétől – olyan munkákat vállalt, amelyek tartós távollétekkel jártak. Tréningek itthon és külföldön, konferenciák, tanulmányutak, hajtotta a pénzt. Csak az édesanyja látogatta Mirát, segített, tanácsokat adott, hogy a lánya ne legyen görcsös, ne aggódjon szüntelen. De ő aggódott. Nagyon jó anya akart lenni, ám ez nem sikerült egy hasfájós kisbaba mellett. Noémi rengeteget sírt, Mira kétségbeesve próbálta nyugtatni. Kérdezte a gyerekorvost, a szoptatási tanácsadót, az édesanyját, és minden szakirodalmat elolvasott.
– Egymásba folytak a napok – meséli szomorkás mosollyal. – Noémi egyre csak sírt, én meg szép lassan rájöttem, hogy csődtömeg vagyok. Eszembe jutott, hogy a táncterápiás foglakozásaimon milyen sokan beszéltek arról, hogy rosszul bántak velük csecsemőkorukban… Megszállottan figyeltem a lányomat, és az járt a fejemben, hogy tizennyolc éves korában majd terápiára fog menni, ahol elmeséli: rosszul bántam vele… Aztán váratlanul nem akart már szopni sem, pedig rengeteg tejem volt. Ettől végképp megzavarodtam: biztosan úgy érzi, nem akarom szoptatni. Pedig akartam! Teltek a hónapok, és egyre jobban becsavarodtam. „Elfolyik a testem, húsz kilót híztam, otthon akartam szülni, de az sem sikerült, mert Noémi farfekvéses volt, és még arra sem voltam képes, hogy természetesen úton hozzam őt világra. Rosszul bánok vele, a házasságom romokban…”
– Miért volt romokban?
– Két idegen élt együtt. Egy ideig hajtogattam, mi bajom – világ életemben megfogalmaztam az érzéseimet -, de István ettől rosszul volt, tehát elcsöndesedtem. A szexuális életünk megszűnt. Miattam. Én, aki régen naponta igényeltem a szexet, ebben az időszakomban kiiktattam az életemből. Eleinte azért, mert fájt mindenem, később leszoktam róla. István dühöngött, én meg mondtam, hogy keressen magának egy nőt. De nem keresett, inkább engem kínzott. Megszakadt a kapcsolatom a külvilággal, mély depresszióba zuhantam. Tudod, hogy éltem? Amikor Noémi ébren volt, tartottam magam, de ahogy elaludt, sírni kezdtem. Szegény István ideges volt az állandó bőgésemtől, és gyakran kiabált: „miért sírsz már megint?”
– Nemrégiben dolgozott nálunk egy vízvezeték-szerelő, aki nagyon sietett haza, mert a gyesen lévő feleségének „mama-délutánja” volt. Elmehetett „barátnőzni”, sétálni, kirakatot nézni…
– Ez egy mesterembernek eszébe jut, a szociológus férjemnek nem. Sőt, amikor Noémi egyéves kora körül kitaláltam, hogy újból tartanék táncterápiás foglalkozásokat hetente egyszer, ő beleegyezett, csakhogy a harmadik alkalommal már elmaradt az órám. Nem ért haza… A kislányom tizenöt hónapos korára biztos voltam benne, hogy vagy kitörök ebből a helyzetből, vagy meghalok. Vége, bevégeztetett.
Munka a kolostorban
A kitörést egy e-mail hozta meg. Egy tanítványa arról írt, hogy különös utat szerveznek Indiába… Felpörögtek az események: Mira bejelentette a férjének, hogy három hétre elutazik, és megkérte az édesanyját, hogy segítsen Istvánnak a távollétében. Majd lelkiismeret-furdalás nélkül ült fel a repülőre, mert tudta: a kislányát is megmenti, ha magára talál.
– Az indiai utamról nem cikket, inkább regényt kellene írni – mondja boldog mosollyal. – Most legyen elég annyi, hogy testileg-lelkileg újjá születve tértem haza. Pedig nem „kéjutazáson” voltam… Egy kolostorban dolgoztam a sorstársaimmal együtt hajnali négytől késő estig. Ingyen lehettünk ott, ellátást is ingyen kaptunk, cserébe szolgáltunk. A földön aludtunk egy matracon, hideg vízben mosakodtunk, kemény fizikai munkát végeztünk. Ételt készítettünk, ajándékokat csomagoltunk, hiszen a kolostorban vallási ünnep volt, és az oda érkező tizenhétezer(!) emberről gondoskodni kellett. Munka közben nem beszélgettem senkivel, önmagamban-önmagammal voltam, csak befelé néztem. Egész nap különös zene szólt, ami elképesztő energiával töltött fel. És lassan, észrevétlenül gyógyult a lelkem, alakult karcsú-önmagammá a testem. És e folyamat végére valahogy le tudtam tenni azt az erőlködős énemet, amelyik mindenáron bizonyítani akarta, hogy tökéletes anyja vagyok a lányomnak. A nő is „visszatért belém”, újból észrevettek a férfiak. Lehiggadva, boldog nyugalomban érkeztem haza, és a repülőtéren elragadtatva öleltem magamhoz a lányomat. Gyönyörűnek láttam!
Részleges hepiend
Az indiai csoda óta két év telt el, Noémi már óvodás. Temperamentumos, életvidám kisgyerek, hasonlít az édesanyjára. A szülei elváltak, de harag, harc, egymás alázása nélkül választották a közös szülői felügyeletet. A kislány otthon van az édesanyjánál, de otthon van az édesapjánál is. Mi történt Mirával? Rátalált önmagára, béke, harmónia árad minden szavából, mozdulatából. Egy másik városba költözött a lányával – nem túl messze a volt férjétől, akinek szívből drukkol, hogy találjon egy hozzá illő társra -, és nyitott egy táncstúdiót. Volt egy kedvese, de most egyedül van. Nem bánja. Nem izgatott. Hisz abban, hogy mindenkinek van párja a földön, ő is rá fog találni. – Számomra végtelen boldogság, hogy Noémivel ilyen csodálatos a kapcsolatom – mondja a búcsúzáskor. – De hidd el, soha nem fogom elfelejteni a szülés utáni szörnyű időszakot! Ezért tartok a táncstúdiómban ingyenes hastáncot kismamáknak. Hogy társaságban legyenek, nők maradjanak. A gyerekeiket is hozhatják… Ne kínlódjanak annyit, mint én! Megértesz?
Még több az e heti Nők Lapjából:
