 |
| Sheila Kitzinger |
Sheila Kitzinger tinédzser korában unitárius papnő, művészettanár vagy színész szeretett volna lenni, aztán a pszichológia kezdte érdekelni.
– A pszichológia nagyon izgatott, de ahogy olvasgattam a különböző kutatásokat, azt láttam, hogy leginkább a patkányokról szólnak – meséli Sheila nevetve. – Ezért inkább a kulturális antropológiát választottam, azon belül is a szülés témakörét, ami nem volt annyira távoli, hiszen édesanyám bába volt. Nem elégedtem meg azzal, hogy oxfordi szüléseket lássak. Amikor a legkisebb lányom kétéves lett, nyakamba vettem a világot. Ez nem volt egyszerű, mert öt (!) lányom volt, és mind hét éven aluli, de szerencsére a férjem mindenben támogatott. Jamaicába mentünk, a hegyekben, Kingstonban dolgoztam egy közkórházban. Elképzelhetetlen szegénység volt, sokszor két nő feküdt egy ágyban, a szülőszobában az egyetlen párnát arra használták, hogy befogják az asszonyok száját, amikor szülés közben kiabáltak. Nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy a szülés milyen fontos testi és lelki folyamat. Egy tizennégy éves lány szülésénél, már a kitolási szak végén bátorkodtam szólni a szülésznőnek, hogy mindjárt meglesz a baba, erre félvállról visszaszólt, hogy ő jobban tudja, még nincs itt az ideje, majd ő szól. Fél perc múlva megszületett a kicsi…
Szabadidőmben fölmentem a hegyekbe, hogy lássak természetes szülést is. A legtöbb embernek ott nincs autója, órákat kell talpalni, hogy beérjenek a városba. Láttam vajúdó nőket téglával a fejükön – hogy késleltessék a szülést – gyalogolni a hosszú úton a kórházba. A testtartásban, amelybe a tégla egyensúlyozása kényszeríti őket, valószínűleg megfeszülnek az izmok, melyek gátolják a tágulást. A legtöbben mégis otthon hozzák világra gyermekeiket. Sokkal kevesebb komplikációt tapasztaltam ott, mint a kórházban. A helyi bába kíséri a szülő nőket, sokszor több más asszonnyal együtt. Nagyobb szabadságuk van a vajúdóknak a mozgásban, olyan pozíciót vesznek föl, amilyet a testük diktál, ezáltal közelebb tud kerülni a test a természetes állapotához. Általánosságban mondhatom, sehol nem szeretnek lefeküdni a nők, ami nem véletlen, hiszen a gravitáció könnyít. Sokan szülnek guggolva, ami azért is van, mert erősebb a lábuk, a nyugati nők nem sokáig bírják ezt a testhelyzetet. Legtöbb helyen ingeket vagy törölközőket feszítettek ki, és azokba kapaszkodtak. Gyakori, hogy a nők közösen táncolják át a szülést, más kultúrákban a hastánc erről is szól: segítik vele a magzat optimális forgását és a méhösszehúzódások intenzitását. Egyes kultúrákban már kislánykoruktól gyakorolnak bizonyos mozdulatokat, amiket a vajúdás alatt „használnak”.
A hit ereje gyakran sokkal erősebb, mint Nyugaton. Sokan vallási énekeket mantráznak, hihetetlen, mikor csupán a dallam változásából már lehet érezni, hogy a szülés egyik szakasza átlépett a következőbe. A gyermek születése közben vagy után egyes természet közeli népeknél hagyomány, hogy énekkel magasztalják a nőt, miként a férfiakat, mikor azok hazatérnek a vadászatból. De például Dél-Afrikában alig láttam tradicionális szülést, mert ott az a szokás, hogy a nők egyedül szülnek. Kimennek az erdőbe, megszülik a gyereket, a lepényt, elharapják a köldökzsinórt, majd visszatérnek a közösségbe. Kutatni is nehéz volt, mert annyira magánügyként kezelik, hogy még beszélni sem szívesen beszélnek róla.
A medikalizáció hatása
– Hamar megtanultam, hogy a szülészeken, bábákon kívül mindig meg kell kérdezni a szülő nőket is, hogy valós képet kapjak a helyi szokásokról. Antropológusként tapasztaltam, milyen más, amit tesznek, és amit mondanak a kutatáskor feltett kérdéseimre. A Fidzsi-szigeteken a helyi tradicionális bábák például hangoztatták, hogy ők lefektetik a nőket. Aztán, mikor láttam, hogy nem ez történik, rákérdeztem, miért mondták az ellenkezőjét. Kiderült, azért, mert az ausztrál kollégáiktól, akiknél gyorstalpalón elvégeztek egy tanfolyamot, azt hallották, ez a helyes. Meg akartak felelni az elvárásoknak. Azt gondolják, ami Nyugatról jön, az csak pozitív, biztos tudás lehet, nem realizálják, hogy rizikó mindenütt van, ahol szülés van, történjen az bármennyire kórházi körülmények között. Ahelyett, hogy mindenből kivennék, ami jó, össze-vissza keverik a dolgokat. Az oxitocin hormon hatását például sokan nem is ismerik, egyszerűen „Krisztus vérének” hívják, és alkalmazzák fűre-fára. Sok bába azért kezd kórházban dolgozni, mert az intézmény megvédi őt a támadásoktól. Mert ha otthoni szülésnél baj történik, meghurcolják őket. Egyik jamaicai bába sírva mesélte, hogy mennyivel jobban szültek a kezei között a nők, mielőtt kórházi szülésznő lett, és biztosan megátkozta valaki, de szerencsés, mert a kórház védőszentje mégis megvédi őt a nép haragjától. Azt mesélte, nem meri mondani senkinek, de éjszakánként azon gondolkodik, hogy a kórházi szülészorvosokat miért nem bántják, miért nem merül fel, hogy otthon talán nem sérült vagy halt volna meg a baba, ha engedik, hogy „a maga ütemében dolgozzon a test”. Több nővel beszéltem, aki, bár egészséges gyereke született, traumaként élte meg kórházi szülését és azt, hogy utána, mikor kikerült az intézményből, mennyire egyedül maradt. Katarzis és krízis című könyvemben írok erről. A természet közeli népeknél a baba születésével nem ér véget a bába föladata, tovább kíséri a kismama fizikai és lelki állapotát, és segíti őt még a gyermekágyon túl is.
Férfiak és a szülés
– A férfiak szerepe nagyon változó a különböző kultúrákban. A legtöbb helyen nincsenek jelen a szülésnél, hanem egy másik helyiségben vagy a házon kívül imádkoznak a szülésre fókuszálva, általában egyedül, néhol egy-két férfi társaságában. Kicsit hasonlóan ahhoz, mint amikor a fejlettebb kultúrákban a férfiak a kocsmában isznak, miközben a nejük szül. De van a másik véglet, a couvade-szindróma. Egyes indiánoknál a kispapa a szülés megindultával szintén vajúdni kezd, nem tetteti, hanem valóban annyira beleéli magát, hogy átérzi a fájdalmat és produkálja is a tüneteket, kiabál, nyög, miközben a törzs nőtagjai, sőt, sokszor a vajúdó anya maga gondoskodik róla még akár a gyermekágyas időszakban is. A férfiak szempontjából nagyon érdekes a fejlettebb országok trendje, miszerint egyre több apa van jelen gyermeke születésénél. Ez egyrészt pozitív, hiszen vannak nők, akiknek segít, ha párjuk mellettük van. Másrészt ez hozhat előre nem látható nehézségeket, például sok férfi beszél arról, hogy attól, hogy feleségét olyan óriási fájdalmak közt látta, amit „ő okozott” – hiszen gyermeket nemzett neki -, vagy attól, hogy vágyainak tárgyát nem túl kívánatos helyzetben látta, a szülés után nehezültek a szexuális együttlétek, kevésbé kívánta partnerét. Valószínűleg az ideális, ha csak akkor van jelen a férfi a szülésnél, ha azt mindketten őszintén akarják. A másik érdekes különbséget a kórházi és az otthoni szülések közt tapasztaltam minden kultúrában. A kórházi szüléseknél a férfiak szerepe sokszor a fényképezés, videózás, a csúcspont pedig a köldökzsinór elvágása. Otthoni szüléseknél, amikor a férfi nagyobb teret kap, fizikailag és lelkileg is jobban tudja segíteni a vajúdót, a köldökzsinór elvágása sokszor teljesen lényegtelenné válik, hiszen az egész folyamat „kiüti a nyeregből”.
Még több az e heti Nők Lapjából:
