Hallgass a belső hangra!

Óriási belső erőt feltételez, hogy valaki felülírja a biztonságra törekvés évezredek óta kódolt programját, és felváltsa egy, az ismeretlenbe vezető úttal. Különösen, ha nő az illető. A következő riportalanyok mindannyian megegyeznek abban, hogy volt egy pillanat az életükben, amikor mertek hallgatni az őket hívó belső hangra. Fittyet hánytak a társadalmi elvárásokra, sok esetben ellenálltak az anyagi kísértéseknek, és magabiztosan elindultak az álmaik nyomába. Hogy miért nem teszi ezt mindenki? Talán azért, mert a sors könyvében más van számára előírva. Ne higgyük azonban azt, hogy az efféle útkeresőknek könnyű dolguk van. Hányszor eshetnek kétségbe, hányszor tehetik fel maguknak a kérdést: „Jól csinálom? Ezt akartam?”Mégis újra és újra továbblendíti őket valami. Ha kell, szárnyakat növesztenek, igen. De hisz úttörők nélkül soha nem jutnánk előbbre!

Aki a tánccal…

„Egy hang, amely belülről szólt hozzám!”

Karjai kecsesen hajladoznak, ujjai észrevétlen jeleket formáznak, fekete hajzuhataga a csípőjét verdesi – akár egy hamisítatlan indonéz táncosnőnek. S mindehhez Tóth Andreának hívják.

– Hogy nem a földön járok? Igazad lehet. Hisz épp az imént kellett egy újabb pályázatot írnom, ahonnan támogatást remélek… De valójában nem ez számít. Csak az a fontos, hogy belül mit érzel! És én most nagyon boldog vagyok… Tíz évvel ezelőtt szerettem bele a jávai táncokba. Mintha csak tegnap lett volna, úgy emlékszem arra a napra. Álltam az Állatkertben, és az Indonéz Nagykövetség tánccsoportját bámultam. Megigézett a ruhájuk. Fekete alapon gyönyörű aranysárga gyöngyhímzés. És ahogy kígyóztak benne! Azonnal reagált rá testem, lelkem. Akkor persze már nem voltam egészen érintetlen a keleti mozgáskultúrát illetően. Nem sokkal korábban találkoztam a nagy szerelemmel, akivel már egy ideje keleti harcművészetet gyakoroltam. Erre „íródott rá” a nőies vonal. Az indonéz táncokban annyi ősi tudás, női bölcsesség lakozik, amennyinek mi, európai nők a felével is megelégednénk. Ám sajnos, még ennyi se szorult belénk, mert senki nem súgta meg, az édesanyánk sem, hogyan kell ezt a bámulatosan koncentrált nőies erőt előhívni magunkból. Ezért történhet meg, hogy a lelkünk sokszor csak fél életet él, hogy csupán a férfias energiáinkat tudjuk használni… Akkor persze mindezt még nem sejtettem, csak azt éreztem, hogy dolgom lesz ezzel a művészeti ággal. Szerintem egyébként minden nőben lakik egy művész, és szerencsére manapság sokan keresni is kezdik magukban. Szóval egyre hívott az a másik világ, és én elindultam Jávára, hogy nyomába eredjek ennek az elveszett tudásnak. Két és fél hónap múlva már a szultáni palotában igyekeztem leutánozni a templomi táncokat, nem is eredménytelenül. Azóta az Indonéz Nagykövetség „sangarjában”, azaz táncműhelyében táncolok Budapesten, oktatom és kutatom is ezeket az ázsiai stílusokat…

– Sok kanyart leírtam, mire ráébredtem, mi a dolgom. Érettségi után azonnal nekivágtam a világnak, és Amerikában kötöttem ki. Angolul tanultam, aztán beiratkoztam az egyetemre, de az előadásokat már itthon, Magyarországon hallgattam. Végül felnőttoktatói diplomát szereztem. Járhattam volna kitaposott utakon is, lehettem volna ezzel az oklevéllel bármilyen menedzser, de ilyesmi soha nem vonzott. Mielőtt bármibe belevágtam volna, először is találkoznom kellett önmagammal… Alighogy megérkeztem Indonéziába, felfigyeltem egy családra. Hétköznapi emberek voltak, az asszony három lépéssel a férje mögött, négy kislány kapaszkodott a szoknyájába. De abból a nőből annyi harmónia és szépség sugárzott! A lélek nyugalma ragyogott az arcán. Az a magabiztosság, ami a beérkezett emberek sajátja. Akkor kezdtem el magamban befelé haladni… Hazatérve hirtelen úgy tűnt, sok hasonló gondolkodású, nagyszerű ember vesz körül. Hogyhogy ezt eddig nem vettem észre? Hagytam magam sodortatni egyiktől a másikig, és közben rengeteget tanultam. Nem állítom, hogy azok az asszonyok, akik édesanyaként, szeretőként egész életükben szeretetet adnak és kapnak, nem juthatnak el ugyanide. Hisz öntudatlanul is a női bölcsesség forrásából merítenek. De talán fontos lenne ezeket a kincseket újra tudatosítani magunkban. Hogy átadhassuk őket a következő nemzedékeknek, ahogy valaha ősanyáink tették. Úgy gondolom, a Kárpát-medence különösen alkalmas hely erre. Nem véletlen, hogy itt ennyi gyógyvíz fakad, és különös képességű gyógyító emberek jönnek a világra.

Aki a dallal…

„Én megmaradtam az illúzióimnál…”

Egy művésztől el is várható, hogy a maga útját járja, mondhatják jogosan. De Kiss Erzsi kreativitása még a szakmájában is párját ritkítja. Saját, ösztönös zenei világot teremtett, mindenféle képzettség, kottaismeret nélkül: kisserzsi-zenét énekel – Egy kis Erzsi nevű zenekarával – kisserzsinyelven. Nem kell hozzá szótár, anélkül is érti mindenki a világ bármely pontján.

– Világ életemben illúziókat kergettem és próbáltam magam elvarázsolni – az iskolai kudarcok, a baráthiány elől menedéket találni valamiben. Ezt a menedéket nekem a nyelv adta meg. Játékból angol nyelvet utánzó dalokat találtam ki, és magamnak énekelgettem, aztán előadtam a szüleimnek. Kiderült, hogy úgy tudok énekelni, mintha az angolul, olaszul spanyolul, finnül vagy valamilyen afro nyelven szólna, a dallammal együtt.

A szüleim tapsoltak, az iskolában is volt közönségem. Persze sosem sikerült kétszer ugyanúgy, mert az ihletett pillanat szülte a dalokat. Ez a zene- és nyelvteremtő képességem olyan, mint másnak a rajzolás. Sokat kell gyakorolni, és nagyon sokára jut el az ember oda, ahová én eljutottam, hogy zenei képzetlenségem ellenére is ki merek állni zenészek elé azzal: rajta, fújjátok el, amit kitaláltam!

Huszonévesen benne voltam Jeles András Monteverdi Birkózókör nevű társulatában, amellyel pantomimszerű előadásmódban, szavak nélkül játszottunk darabokat. Ez megerősített abban a hitemben, hogy a nyelven túl is nagyon erős kifejezési módok léteznek. Sőt, ezeknek többletjelentésük van. Épp attól, hogy kimarad a szöveg szó szerinti értelme, a zenében nagyobb szabadságot érzek.

Mivel kottát nem tudok írni és olvasni, a zenészekkel viszont valahogyan kommunikálni kell, mással kell leíratnom a dallamokat. Azokkal a zenekarokkal, amelyekkel rendszeresen játszom, ez nem gond, mert eldúdolom nekik, amit akarok, és kidolgozzuk együtt. De amikor másokkal lépek föl, mint például most, június 15-én a Művészetek Palotájában, és a zenészeknek meg kellene mutatnom, mit énekelek, olyankor fölmegyek egy barátomhoz, a fülébe dúdolom, ő pedig lekottázza. Persze szükségem volna arra, hogy ismerjem a kottát, de annyira reménytelennek érzem, hogy megtanuljam…!

Az „értelmes nyelv” engem a zenében korlátoz, mivel belőlem nem az énekesnő szólal meg, hanem a szándékaim, az érzelmeim. Ezért sokszor nem is „normális” énekhangot képezek, hanem a hangoknak a szokásosnál szélesebb és színesebb világát járom be. Ma is – ahogyan gyerekkoromban – teljesen elbűvöl, amikor meghallok valami idegen nyelvű számot, ami tetszik. Annyira egyedi és felcserélhetetlen egy-egy nyelv dallamvilága, hogy nem tudok vele betelni. És visz magával a vágy: belehelyezkedni, úgy csinálni, mintha… Átmenni románba, szerbbe, líraiba, sanzonba, pogányba, metálba – átmenni szerepekbe. Valamiféle kaméleoni létezés ez.

Kiss Erzsi – egyébként a huszonkét éves ígéretes kaposvári színésznő, Czene Zsófia mamája – eredeti szakmáját tekintve dekoratőr, kirakatrendező. Hamar kiderült, hogy ez tévút.

– Miközben a zenében nagyon gyors vagyok, a dekoratőri munkában lassú voltam, elfáradtam, sokáig pakolgattam az árcédulát, kicsi volt a kirakat, nem fértem el, bonyolult, erőltetett dolgokat találtam ki. A zenében és ebben az alkotói közegben szárnyalok. Akikkel dolgozom, őrültek, akárcsak én: humorban és játékosságban kifogyhatatlanok. Az örök élet illúzióját adja ez nekem: azt az érzést, hogy nem öregszem, nem halok meg, hogy megvan még bennem a gyermek.

Aki gépen…

„Fel fogunk szállni, lesz, ami lesz!”

Czigány Ildikó író és pilóta témánk szempontjából valóságos „jolly joker”. Nem pusztán a képzelete szárnyán repül, hanem fizikai valójában is képes a felhők fölé emelkedni. Tizenkét éve a Malév pilótája.

– Szokatlan mesterség ez egy nő számára…

– Amikor kezdtem, még az lehetett, de ma már négyen vagyunk nők a szakmában.

– Gyerekkori álom volt a repülés?

– Az. Édesapámmal, Czigány Györggyel szálltam fel először. A barátai vittek fel bennünket kisgéppel a Balaton fölé. Ég és föld között lebegni óriási élmény. Életem legszebb pillanatai azok, amikor az óceán fölött hasítom a levegőt. Ha most felnézek arra a felhőre, rögtön az jut eszembe, amikor belefúrtuk a gép szárnyát…

– Nosztalgiázol?

– Lehet, bár még csak néhány hónapja pihenek. Eladták a Boeing 767-est, amelyen első tisztként repültem, és leállították az óceánon túli járatokat. Gyönyörű utak voltak, adódott alkalom arra is, hogy szétnézzek a célállomáson. Japánban éreztem magam a legjobban. Hét éve karatézom, és ott autentikus környezetben is kipróbálhattam ezt a harcművészetet…

– Vonzanak a keleti filozófiák?

– Igen. Már régen eljegyeztem magam a holisztikus szemlélettel, amely az egész univerzumot egy egységnek tekinti. Minden, amivel életem folyamán foglalkoztam, ezen az alapon függ össze egymással. Ezért repültem, ezért végeztem el a Soproni Egyetemen a vadgazdálkodás szakot, és ezért jártam természetgyógyász tanfolyamra, és szereztem jártasságot a fitoterápia, azaz a gyógynövények terén. Most épp egy életmódklubot szervezek, ahova azokat várom, akik közelebb szeretnének kerülni ehhez a szelídebb világhoz, és ezáltal önmagukhoz. Többek közt jógatábort, közös túrázásokat és karatés nyílt napokat tervezünk.

– Az olvasók nem látják, milyen paradicsomi körülmények között beszélgetünk. Olyan az udvarod, mint Noé bárkája. Látok itt kecskét, kutyát, libát, japán tyúkot és vagy tíz macskát!

– Tizenötöt! Mindet úgy fogadtam be. Az állatok a másik nagy szerelem, remélem, ezentúl rájuk is több időt tudok szakítani. Kecskét fejni is meg akarok tanulni. Nemrégen váltam el, és egy hónapja költöztem ide, ebbe a hétszáz lelkes kis faluba, a Börzsöny aljába. Nagy vágyam teljesült ezzel. Eddig Pest környékén laktam, de ott már ugyanolyan nagy a zsúfoltság, mint a belvárosban.

– Nekem innen már csak a gyerekek hiányoznak!

– Azok is vannak. Újabban egy csomó gyereket tanítok karatézni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól meg fogom érteni magam velük, talán, mert nekem nincs gyermekem… Pedig soha nem tettem ellene semmit. Igaz, érte sem. A Zeneakadémián szereztem diplomát, és elég későn, huszonnyolc évesen kezdtem el repülni. A következő évtized ennek jegyében telt. Akkor ébredtem fel, hogy lassan negyven felé járok, de épp nem volt alkalmas apajelölt a láthatáron. Elfogadtam, hogy nekem másfajta irányt szabott a sors, és soha nem bánkódtam emiatt. Az az elvem, hogy mindig előre kell nézni. Olyan ez, mint a repülés. Ha már toljuk a gázt, nincs visszaút. Fel fogunk szállni, lesz, ami lesz!

– Aki a felhők fölött jár, az nagyot zuhanhat…

– Vállaltam. Szerencsére az Ikrek csillagjegyben született emberek, és én ilyen vagyok, általában talpra szoktak esni… Belátom, egy kívülálló szemével feloldhatatlan ellentmondások feszülnek a természetemben. A röghöz kötött élet és a repülés, az állandóság és a folytonos úton levés úgy tűnik, kizárja egymást. Pedig ezek a dolgok szorosan összefüggnek. A biztonságra törekvés és egyidejűleg a szabadság utáni vágy minden emberi lélek sajátja. De hát mindenki másképp teremt harmóniát magában.

Aki a változással…

„A spiritualitás törvényeit hasznosítom a földi életben”

S hogy ne foghassátok rá ezekre a nőkre: „Könnyű nekik, nincs családjuk!”, végezetül álljon itt valaki, akinek sikerült rohanó világunkban egyszerre nőnek, édesanyának, feleségnek, profi szaktekintélynek lennie, és mégis a föld felett járnia.

Régen ismerem Pápay Esztert, mégsem tudok róla mindent. Hogy elvei vannak, az nem lep meg, viszont amikor azt mondja: „Amit előhozol magadból, az megment téged, amit nem, az elpusztít!” – elgondolkodom. Amikor azt hallom: „A boldogság állandóan kopogtat, de ritkán engedjük be!” – csodálkozom. A változással kapcsolatos mondata megdöbbent.

– Sokan nem bírjuk elfogadni, hogy mi magunk, és köröttünk minden változik. Állandóságfüggők lettünk. Fájdalomként, kudarcként éljük meg, ha kapcsolatok, munkafeladatok szűnnek meg, és ritkán jut eszünkbe, hogy a változás az élet szükségszerű része. Örömtelenségünk forrása, hogy a változást képtelenek vagyunk természetes dologként fölfogni, pedig a tavaszt megállítani nem jut eszünkbe, nem nyomjuk vissza a fűszálakat a földbe…

Eszter különös. Neveltetése révén fegyelmezett, maximalista lenne. Ma már nem így gondolja.

– Megtanultam történéseken felülemelkedni. Az érzések, a szavak értelme is változik. Amikor ezt megérti az ember, átalakul.

Tanárnak indul, de pályát vált. A paksi tévénél lesz szerkesztőriporter. Újságíróként is debütál, aztán éveken át gegekkel, poénokkal gazdagítja a Gálvölgyi Showt, szöveget ír – kőkeményet, közönséges humorút, sikamlóst – az Irigy hónaljmirigynek. Nem is mindig hiszik el, hogy ő, a törékeny, finom, kétgyerekes anya a szerző. Ezt a bérmunkát a rádiózás követi, majd több tanfolyam, hogy az emberi lélekhez férkőzzön.

– Évek óta nincs állandó munkahelyem. A változás visz, egyszerre több dolgot művelek. A festés és a zene az életem része, előadásokat tartok, sorsokat elemzek, önismereti tréningeken segítek embereket, és a Nők Lapja Cafe szakértőjeként is dolgozom. Az írás, a szavakkal, mondatokkal való játék, az állandó – mondja.

Az élete delén járó, negyvenegy éves asszony, két kamasz fiú anyjaként, most épp gyerekverseit rendezi nyomdakészre, kiadót keres, esténként életpálya-tanfolyamot tart Vácott, napközben főz, kertészkedik, virágokat fest. Védett gyógynövények című sorozatát, kiállításán a nagyközönség is megcsodálhatta. Izgatja az élet, a szerelem, a lét, a nemlét kérdése. Fantasztikus alkotókedvének köszönhető, hogy a Csongor és Tünde az ő ötlete alapján, musicalformát öltött. Most neves zeneszerzők olvassák a szövegkönyvet, és várják, találjanak egy befogadó színházat, hogy a huszonegy dalszöveg ne a fióké legyen.

– Semmit nem kell siettetni. Nem szégyen, ha az ember a fióknak ír, előbb-utóbb beérnek a dolgok. Ha nem, akkor sem történik katasztrófa. Most egy könyvem is „várakozik”, címe: A gyógyszer neve: megbocsátás. Sokaknak segítene, majd ennek is eljön az ideje. Hiszem, tudom, híd van a dolgok földi és spirituális megközelítése között, de nem szállok el a lila ködben. Csupán a spiritualitás törvényeit hasznosítom a földi életben. És ezt tanítom is. Egy rossz férj, a hülye főnök is tanít. Azt adja, rakja melléd, amire szükséged van. A lényeg az, hogy mit kezdesz vele. A tanulás fájdalmas, de tudni kell, a rossz is téged szolgál. Aki nem bajnak tartja a problémát, hanem feladatnak, az könnyű lesz, légies, testileg-lelkileg. És ez a cél: a boldogság – mondja, és mosolyog, a válságban, bizonytalan egzisztenciával is, mert neki nem hiányzik semmi.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Máté Kriszta: Ne legyek én elítélve, ha mást is akarok! » • A Nők Lapja kismamái: Mi hiányzik a baba előtti életükből? » • Olasz ételek Abruzzóból » • Két testben egy lélek – Mit tanulhatunk az ikrektől? » • Az 5 legfontosabb kérdés a szérumokról » • Malek Andrea: A gyerekeim elfogadták a férjemet »